Világhírűvé lett karmestereket ismertetett meg a nagyközönséggel a Solti György Nemzetközi Karmesterverseny, amely hamarosan ismét lehetőséget ad a fiatal pályakezdők bemutatkozására. A versenybe bekerült jelentkezők tehetségét nagynevű dirigensek értékelik, köztük lesz Kesselyák Gergely karmester és rendező is. A Liszt-díjas, Érdemes művésszel a szakma szépségeiről és nehézségeiről beszélgettünk. – A Nemzetközi Karmesterversenyek hagyományát felelevenítve, többfordulós karmesterversenyt rendez a Filharmónia Magyarország 2017 októberétől decemberig. A zsűriben ön is helyet kapott, mi lesz a feladata? – A zsűrinek valamiféle sorrendet kell megállapítania és ilyenkor minden versenyen felmerül, hogy mit kell igazán mérni. A produkcióból érzett tehetséget vagy lehetőségeket? Vagy pedig az ott és akkor nyújtott teljesítményt? Általában abban szoktunk megegyezni, hogy az ott és akkor hallott teljesítményt kell megítélni. – Na, de azért ilyenkor is lehet az emberben dilemma. – Akkor fáj igazán a zsűri szíve, amikor valakin látszik, hogy nagyon tehetséges, egyértelműen biztosnak érezzük magunkat benne, de az akkor nyújtott teljesítménye nem sikerül. A versenyek hátulütője, hogy az élet nagyon sokszor nem feltétlenül igazolja a versenyeredményeket. Gyakran a nyertesek tűnnek el az élet süllyesztőjében, akik pedig nem értek el helyezést, jobbnak bizonyulnak nyertes társaiknál a mindennapokban. Mindenre van példa, így természetesen arra is, hogyha valaki megnyer egy versenyt, hatalmas karriert indít el. – Mennyire nehéz ma a pályakezdő művészek helyzete? – A pályakezdő zenészek számára nagyon fontos a verseny, mert ez az a fórum, ahol fel lehet tűnni. Én hiszek abban, hogy egy karmester esetében ez szinte elengedhetetlen. Gondoljunk csak bele, hogy egy pályakezdő karmester nem is nagyon tud máshol zenekarhoz jutni, míg egy hegedűs, egy csellista, vagy egy zongorista előbb-utóbb kap egy hangszert a keze alá és meg tudja mutatni azt, amit tud. A karmesterek hangszere maga a zenekar, így tulajdonképpen a kezdők egyetlen megmutatkozási lehetősége az, hogy beneveznek egy karmesterversenyre. – Akkor mondhatjuk, hogy a karmestereknek a legnehezebb. – És nem csak itthon… Egy szimfonikus zenekar a műsortól függően 50–120 főből áll. Ennyi művészt egyenként megfizetni egy kezdő zenész számára szinte lehetetlen, hacsak nem talál egy olyan koncertszervezőt, aki rá bíz egy fontos hangversenyt – ilyet márpedig nagyon nehéz találni. Tehát nem marad neki más, minthogy magánprodukcióként kibérel egy zenekart. Ezt egyébként a gazdag külföldiek csinálják is a kelet-európai országokban: néhány napra megvásárolnak egy zenekart, próbákat tartanak, kibérelnek egy hangversenytermet és adnak egy magánrendezésű hangversenyt, ahová elhívják azokat a menedzsereket, akiktől azt remélik, hogy felfigyelnek rájuk. Ez egy hazai karmesternövendéknek elérhetetlen álom, arról nem beszélve, hogy nem egy alkalommal lehet rutint szerezni, több ilyen megmutatkozásra van szükség. – Ön is hasonlóan indult? – Nekem sokat segített, hogy láttak zenekart vezényelni. Ez volt az egyetlen esélyem. Egyáltalán nem közhelyes egy-egy karmesterversenynél azt mondani, hogy nem a győzelem a fontos. Természetesen egy ambiciózus zenész nem hiszem, hogy gondolhatja másként. Annak idején, amikor 20 éves fejjel megkérdezték tőlem, hogy akarok‑e győzni, azt mondtam, hogy igen, hiszen, ha én nem szeretnék, más nem fogja akarni helyettem. Ugyanakkor egy olyan versenynek is lehet hozadéka egy karmester számára, ahonnan nem ő kerül ki győztesként. – ’92-ben a Ferencsik János Karmesterversenyen például ott volt Ön is. – Ez volt az első versenyem. Nem nyertem, de bejutottam a középdöntőbe és élő egyenes adásban vezényelhettem, méghozzá az Operaház, vagyis az ország egyik vezető zenekarát. Ez óriási szó volt akkoriban, mert ritkaságnak számított az is, ha az ember a tévében szerepelhetett. Sokan látták ezt a versenyt, nekem pedig elindult a pályám, s a mai napig folyamatosak a felkéréseim. Később a ’95-ös Karmesterversenyen harmadik helyezést értem el, de a pályafutásom akkor is azzal a versennyel indult, ahol nem nyertem díjat. Akkoriban persze borzasztóan bánatos voltam, hogy nem lettem dobogós, de mai fejjel azt mondom, lényegtelen. – Nemcsak karmesterként ismerjünk, hiszen a színház is jelen van az életében, zenét szerzett és rendez is. Hogy kapcsolódnak össze ezek a területek? – Karmester diplomám van, amihez ragaszkodom is, tehát karmesternek tartom magam. Már egész korán, még a Zeneakadémia előtt érdeklődtem a zeneszerzés iránt, több egyházzenei ihletésű művem is született, köztük nemrég felfigyeltek egy ’98-ban írt misémre, amiből a genovai színház ének és zenekara CD‑t is csinál. Érdekes, hogy ez a vonal így befutott, noha én ezt soha sem ambicionáltam. Zeneszerzői szemmel tanultuk elemezni a partitúrákat Orbán Györggyel a Zeneakadémián, ami fantasztikus élmény volt és nagyon sokat tanultam tőle, de ettől még nem tartom magam profi zeneszerzőnek, ugyanis nálam az írás nem történik könnyű kézzel. Bár azt mondják, hogy minden zenész egy kicsit zeneszerző, nekem akkor is a karmesterség a szakmám: ha letesznek elém egy partitúrát, nehézségi foktól függően, belátható időn belül meg kell tanulnom és a le kell tudnom vezényelni. Az iskolában nem tanultam rendezői eszközöket, viszont már ’93 nyara óta éjjel-nappal a színházban „élek” és érdeklődöm a rendezés és a rendezők munkája iránt. Némi rendezői praktikum tudásommá vált az elmúlt 25 év alatt, de a mai napig azt mondom, akárcsak a zeneszerzésnél, hogy olyan rendezéseket vállalok, ami művészileg különösen foglalkoztat, ahol a rendezői eszköztárral felszerelkezett rendezőkhöz képesti hátrányomat ledolgozza az az előny, hogy azt a darabot és az opera zenés színház hatásmechanizmusát jól ismerem. – Legutóbb a Virtuózok című műsorban is találkozhattunk Önnel. Fiatalokkal is dolgozik? – Szívemen viselem a sorsukat, de a tanítást rendszeresen egyelőre még nem tudtam beépíteni az életembe. Persze időről időre megkeresnek szakmai problémákkal a fiatal karmesterek és volt már többször példa arra is, hogy zeneakadémiai felvételire készítettem fel karmesterpalántákat. Szeretek velük foglalkozni. Én is voltam fiatal és engem is hasonlóképpen segített Medveczky Ádám. 22 éves korom óta szervezek ifjúsági táborokat, összejöveteleket. Sokszor részt vettem a Békés-tarhosi Zenei Napokon, vezettem a Cimbora tábort. A mai fiatal generáció egyébként innen ismer, mert amikor ők 6–7 évesek voltak, én vezényeltem őket. 20 évesen alapítottam meg a Munkácsi Zenei Tábort, ahol szintén fiatalokkal zenéltünk. Úgyhogy olykor-olykor megtalált az a feladat, hogy valamit továbbadjak abból a tudásból, amit összeszedtem. Ha visszanézek eddigi pályafutásomra, akkor a legjobb és legtisztább élményeket a fiatalokkal szereztem. – Visszatérve az őszi nemzetközi karmesterversenyre, hogy néz ki egy ilyen esemény? Állandó darabokat kell például vezényelni? – Sokrétű a versenyprogram. A szervezők úgy állították össze a feladatokat, hogy egyrészt le lehessen mérni a karmesterek teljesítményét, másrészt a tévénézők számára is érdekes legyen a program. A Solti György Nemzetközi Karmesterverseny specifikuma, hogy a televízió nézőit is bevonják a verseny folyamatába. A külföldiek számára is az a verseny legfőbb vonzereje, hogy míg más karmesterversenyek csak a szakma előtt zajlanak, addig ez a televízión keresztül egy nagyon széles közönség számára is elérhető. A műsorban szerepelnek népszerű operanyitányok, amelyek a zenehallgatók kedvenceit képezik, de lesznek versenyművek, a döntőben pedig nagy szimfonikus művek, romantikus költemények is felhangzanak. Arra is ügyeltek a szervezők, hogy a nemzetközi érdeklődésre számot tartó versenyben előtérbe helyezzék a magyar zeneszerzőket, így Bartók, Kodály, Dohnányi és Liszt művei is megjelennek a palettán. Ezek a programok a versenyzők más-más szakmai oldalát engedik megcsillogtatni. – Egy karmesternek valamennyi zenekari hangszert ismernie kell. Elengedhetetlen, hogy meg is tudja szólaltatni azokat? – Nem kötelező játszani rajtuk, de zongorázni tudni kell egy bizonyos szinten. Fontos követelmény, hogy a karmester valamilyen módon le tudja játszani azt, amit vezényel. A partitúra a zenekar összes hangszerét tartalmazó kotta, amiből vezényelünk, vagy megtanuljuk a darabot. Ezt a sok sort össze kell tudni olvasni és leegyszerűsíteni, hogy a zongorán megszólaljon. Természetesen minél jobban zongorázik valaki, annál könnyebb dolga van, az pedig még nagyobb előny, ha ért a zenekari hangszerekhez és játszik is rajtuk. Én például sokat csellóztam és játszottam zenekarban csellistaként, elmondhatatlan előnynek érzem! A mai napig sokat jelent, mert vissza tudok emlékezni arra, hogy csellistaként például egy-egy karmesteri mozdulat segített‑e, vagy sem. Tehát ültem már a pálca másik végén és nem kevés tapasztalatot szereztem ott is. A karmesterek természetesen tanulnak mindenféle hangszerismeretet, úgyhogy aki nem játszott vonós vagy fúvós hangszeren, akkor is tud arról, hogy az adott hangszernek milyen lehetőségei vannak. – Azt mondta, fiatal kora óta folyamatosak a felkérései. Mennyire nehéz megtalálnia az egyensúlyt? – A zenészek élete általában sűrű. Próbálok egyensúlyt tartani és ügyelni arra, hogy ne szaladjon úgy el az életem, hogy csak dolgoztam, de hozzá kell tennem, hogy nekünk a munkánk az a hivatásunk! Ám valamikor időt kell szánni a családra, és egyáltalán az embernek önmagára, mert ahhoz, hogy adni tudjunk egy hangversenyen vagy egy operaelőadás során, ahhoz valamikor nekünk is fel kell töltődnünk. Ezt az időt egyre nehezebb megteremtenem, de ügyelek arra, hogy sikerüljön. Leginkább azt próbálom elérni, hogy lehetőleg egyszerre csak egy szakmai feladatra koncentráljak és ha végzek egy produkcióval, akkor jöjjön a következő. Ez egyébként majdnem lehetetlen. Az a legfárasztóbb, amikor az ember nem tudja odaadni magát egy produkciónak, mert már ott motoszkál a fejében a többi. A művészet és az alkotás örömét számomra az mérgezi legjobban, ha nem tudok száz százalékosan egy produkcióé lenni. A ló túlsó oldala persze az, amikor valakinek egy felkérése sincs. Én rendkívül boldognak és szerencsésnek érzem magam, hogy ebben a hivatásban dolgozhatok, de figyelni kell arra, hogy ez a hobbink, a szerelmünk maradjon és ne váljon feladat teljesítménnyé, mert az nem más, mint a művészet halála. – Ha már hobbi, egy dirigensnek mennyire kell magára vigyáznia? Úgy tudom, az extremitás az Ön életében is jelen van, például repül. – Van repülőgép vezetői szakszolgálati engedélyem, így viszonylag komoly repülőgépekkel repkedhetek Európa egén. A hivatásos szakszolgálati engedélyhez szükséges dolgokat mind megtanultam, de az utolsó vizsgát azért nem tettem le, mert azt fenn is kell tartani, s évről évre előírják, hogy mennyit kell repülni. Ezt hívhatjuk hobbinak, de a maximalizmusom azt hozta ki belőlem, hogy ezen a téren is a profi pilóták tananyagából vizsgáztam le. Egyébként fel is ajánlottak bizonyos repülőgép vezetési munkákat, de ha ilyen feladatot vállalok, nem én osztom be az időmet, vagyis nem akkor repülök, amikor nem kell vezényelni, hanem akkor, amikor mondják. Így arról le kellett tennem, hogy nyitok egy másik hivatásos szakmát az életemben, de ettől függetlenül a professzionalizmus igényével repülök. Borsos Zsuzsanna
Világhírűvé lett karmestereket ismertetett meg a…
