Párizs, 1880-as évek vége. Egy fiatal nő, alig húszéves, lép be Auguste Rodin műtermébe. Kék szemei élesek, kezei már akkoriban is erősek, mint akik készen állnak a kővel harcolni. A neve Camille Claudel. Rodin, a korszak legnagyobb szobrásza, a szakállas óriás, aki éppen a Pokol kapuját faragja, azonnal felismeri benne a tehetséget – és valami többet. Claudel nem csak tanítvány lesz: múzsa, szerető, rivális, majd a legnagyobb tragédia forrása.A kapcsolatuk viharos volt, szenvedélyes és kegyetlen. Rodin 24 évvel idősebb, már régóta együtt élt Rose Beuret-tel (akit soha nem vett feleségül hivatalosan), de Claudel iránti szerelme mindent elsöprő. „Te vagy az én vad asszonyom” – írta neki Rodin egy levelében. Claudel pedig válaszolt: „Szeretlek, mint egy őrült.” Együtt dolgoztak: Claudel segített Rodin monumentális művein, finomította a márványt, ahol ő maga nehezen boldogult. Rodin elismerte: „Claudel a legnagyobb tehetség, akit ismerek.”De a szerelem nem maradt tiszta alkotói dialógus. Claudel követelte a kizárólagosságot – 1892-ben egy „szerződést” írt alá Rodinnal, amelyben megtiltotta neki, hogy más nőkkel dolgozzon. Rodin ígérte, de nem tartotta be. Claudel terhes lett tőle, de abortuszt végeztetett – ez a trauma mély nyomot hagyott benne. A szakítás elkerülhetetlenné vált: Rodin nem hagyta el Rose-t, Claudel pedig nem tűrte a megaláztatást.És itt kezdődik a márványba öntött fájdalom története.
Claudel szobrai nem pusztán szépek – ők kiáltások. A legismertebb, az Érett kor (L’Âge mûr, 1894–1900) egy allegória, de mindenki tudja: önéletrajzi. Egy idősödő férfi (Rodin) hajol egy fiatal nő felé (Claudel), miközben egy öregasszony (Rose Beuret, a hajában Clotho istennőként megjelenő sorsfonó) hátulról megragadja és elrántja. A férfi teste megfeszül a kettősségben: vágy és kötelesség között. Claudel itt nem csak faragott – ítéletet mondott. A művet sokan „sors”-nak vagy „végzet”-nek nevezik, de valójában egy szerelmi háromszög kétségbeesett pillanata, márványba dermesztve.Rodin oldalán is ott a Claudel-hatás. A Csók (Le Baiser), Rodin egyik legismertebb műve, sokszor hozzák kapcsolatba vele: a két alak szenvedélyes ölelése, a testek összefonódása, a fény-árnyék játék – mind-mind Claudel ihlette. Rodin Claudelről mintázott portrékat is készített (pl. Camille Claudel rövid hajjal), és Claudel viszont Rodin büsztjét faragta. A műveik egymást tükrözték, egymást táplálták – és egymást gyötörték.Claudel egyszer ezt írta: „A szobrászat a legnehezebb művészet, mert a kő nem hazudik.” És valóban: a márvány nem felejt. A fájdalom, amit Rodin és Claudel egymásba öntöttek, ott maradt – hidegen, örökké, gyönyörűen.
