TRASH ART MUSEUM – A ROZSDÁTÓL A REMEKMŰIG



Mi történik akkor, amikor egy kidobás­ra ítélt autóalkatrész egysz­er csak műalkotássá válik? A budapesti Trash Art Muse­um válasza meglepő: a hul­ladék nem feltétlenül valaminek a végét jelen­ti. Lehet egy egészen új történet kezdete.

Budapest belvárosában, a Dohány utcában olyan világ­ba léphetünk be, ahol a rozs­da nem hiba, a kar­colás nem szép­séghi­ba, a régi fém­darab pedig egyál­talán nem érték­te­len. Itt fogaskerekek­ből arc születik, lán­cok­ból test, csavarokból rés­zlet, autóalkatrészek­ből pedig akár egy több méter mag­as, mon­u­men­tális figu­ra.

A Trash Art Muse­um első pil­lan­tás­ra látványos külön­legességnek tűnik. Közelebb lépve azon­ban kiderül, hogy a látvány mögött egészen komoly alkotói mun­ka húzódik. A hatal­mas szo­brok távol­ról egységes egésznek lát­szanak, néhány lépés­ről vis­zont már szinte alkatrészenként kezd­jük felfedezni őket.

Egy fogaskerék itt. Egy cső ott. Egy régi lánc­darab, néhány csavar, fém­darabok és olyan alkatrészek, ame­lyek koráb­ban egészen más tár­gyak részei voltak.

És egysz­er csak összeáll a kép.

Ami néhány per­c­cel koráb­ban még egysz­erű fémhul­ladék­nak tűnt, abból karak­ter, figu­ra vagy éppen filmes ikon született.

Ez a Trash Art egyik legiz­gal­masabb pon­t­ja: a műalkotás nem rejti el, miből készült. Éppen ellenkező­leg. Meg­mu­tat­ja az ala­pa­nyag min­den nyomát. A fémet, a rozs­dát, az illesztéseket és az apró rés­zleteket. Ettől ezek a szo­brok egysz­erre hat­nak nyer­snek, futur­isztikus­nak és egészen ember­inek.

A látvány ráadá­sul erősen kapc­solódik a mozi világához is. Olyan ismert karak­terek jelen­nek meg fém­ből újraértelmezve, mint az Alien vagy a Ter­miná­tor. Csakhogy itt nincs dig­itális effekt, nincs számítógépes trükk és nincs zöld hát­tér.

Van helyette való­di fém.

És rengeteg mun­ka.

A mon­u­men­tális szo­brok megszületéséhez komoly ter­vezés, pon­tos illesztések és akár több száz munkaóra is szük­séges lehet. Az alkotó számára min­den darab­nak meg kell talál­nia a helyét: valaminek a vál­lát, más­nak a kezét, egy har­madik alkatrésznek pedig egy arc rés­zletét kell meg­for­mál­nia.

Tula­j­donkép­pen egy különös kirakós játék ez – csak éppen fém­ből.

És talán éppen ettől válik igazán izgal­massá.

Mert a Trash Art nem pusztán arról szól, hogy régi tár­gyakat újra fel­használ­nak. Sokkal inkább arról a pil­lana­tról, amikor egy tár­gy elveszíti régi funkcióját, és vala­ki meglát benne egy tel­je­sen más lehetőséget.

Egy régi alkatrész töb­bé nem alkatrész.

Egy darab hul­ladék töb­bé nem hul­ladék.

Új jelen­tést kap.

A kiál­lítás így egy fontosabb kérdést is fel­tesz nekünk: valóban az érték­te­len, amit már nem használunk?

A válasz talán nem is olyan egysz­erű.

Egy tár­gy értékét ugya­nis nem mindig az határoz­za meg, hogy mire készült ere­de­ti­leg. Néha éppen az a legérdeke­sebb benne, hogy mi min­den lehet még belőle.

A Trash Art ezt a gon­do­la­tot látványosan, szinte játékosan mutat­ja meg. A láto­gató pedig akar­va-akarat­lanul elkezd másképp nézni azokra a tár­gyakra, ame­lyeket egyébként gon­do­lkodás nélkül kidob­na.

A múzeum külön­legessége az is, hogy bizonyos mon­u­men­tális alkotá­sok nem kizárólag a kiál­lítótér­ben találkozhat­nak a közön­séggel. Egyes művek ren­dezvényekre is kölc­sönözhetők, így egy hatal­mas fém­szo­bor akár egy esemény tel­jes látványvilágá­nak meghatározó elemévé vál­hat.

Ez pedig újabb érdekes gon­do­la­tot hoz magá­val.

A művészet nem mindig marad ott, ahol megszületett.

Néha útnak indul.

Más térbe kerül, más emberek találkoz­nak vele, és egy új környezetben egészen más történetet kezd mesél­ni.

Talán ez a Trash Art Muse­um leg­fontosabb üzenete is. Nem azt akar­ja meg­mu­tat­ni, milyen értékes dol­go­kat őrzött meg a múlt, hanem azt, hogy milyen értéket lehet teremteni abból, amit más már kidobás­ra ítélt.

A rozs­da itt nem a végál­lomás.

Hanem egy új kezdet.

A fém­darabok­ból karak­ter születik, az alkatrészek­ből szo­bor, a hul­ladék­ból művészet – és közben mi magunk is meg­tan­ul­hatunk egy kic­sit más szem­mel nézni arra, amit koráb­ban egysz­erűen csak felesleges­nek hit­tünk.

Mert lehet, hogy vala­mi nem akkor válik értékessé, amikor elkészül.

Hanem akkor, amikor vala­ki végre meglát­ja benne azt, ami még lehet belőle.

Szen­drei Georgina

NICOLE KIDMAN – A BOSZORKÁNY VISSZATÉR, A NŐ KÖZBEN MEGVÁLTOZOTT