„Nem Emilyt kezdtem el érteni, hanem magamat”

Riport a Mi kis váro­sunk próbafolya­matáról a Nemzeti Szín­házból

A Nemzeti Szín­ház büféjében találkozunk. Az ablak mel­lé ülünk, ahon­nan a Duna szinte bele­folyik a térbe. Kint las­san sötéte­dik, bent meleg fények, halk beszél­getések, ismerős köszönések. Nem az a faj­ta hely, ahová csak beül­sz – inkább ahová megérkezel.

Berettyán Nán­dor már ott van. Lát­szik raj­ta, hogy egy próbából érkezett – még benne van az előadás rit­musában.

—

„Ez egy olyan helyzet, ahol nincs hova bújni”

„Az ele­jén kic­sit furcsa volt” – mond­ja.

„Ilját régó­ta ismerem, együtt taní­tunk az egyete­men, de ren­dezőként tel­je­sen más.”

A szerepéről kérdezem.

„Amit ját­szom, az egy­fa­j­ta ren­dezőasszisztens, nar­rá­tor. Beszélek a nézőkhöz, reagálok rájuk. Ez nem egy klasszikus színészi helyzet.”

Megkérdezem, mi volt ebben a leg­ne­hezebb.

„Hogy nincs hova bújni.”

Röv­i­den elmosoly­o­dik, majd foly­tat­ja:

„Hosszú monoló­gok van­nak, de közben figyel­nem kell őket. Ha történik vala­mi, reagál­nom kell. Ez min­den este más. Az ele­jén ettől fél­tem. Volt olyan pró­ba, amikor hiá­ba mond­tam végig, nem jött létre sem­mi.”

Azt mond­ja, idő kell, mire ez működ­ni kezd.

„Az előadás egy­har­madánál általában megérzem a nézőket. Onnan­tól együtt lélegzünk – ha addig elju­tunk.”

A bemu­tató esté­je is szó­ba kerül.

„Volt ben­nem egy gon­do­lat: jó, nem dob­tak meg… ezt túlél­tem.”

De ez az érzés nem marad meg.

„Min­den este újra fel kell építen­em mag­am. Mag­a­biz­tosság­ba kell hergel­nem mag­am, mert ezt nem lehet ruti­n­ból csinál­ni. Ez mindig most történik. Ha csak végig­mon­dom, az rögtön üres lesz.”

Arra kérem, mond­ja el, mit adott neki ez a mun­ka.

Egy pil­lana­tra kinéz az ablakon.

„Lelassí­tott.”

Csend.

„Arra emlékeztet, hogy le kell ülni a család­dal, ját­szani, ott lenni. Ezek a leg­e­gysz­erűbb dol­gok, de kön­nyű elfele­jteni őket.”

Majd hoz­záteszi:

„Rengeteg emléket hoz fel. Olyanokat is, amiket nem biz­tos, hogy elő akarsz ven­ni.”

—

Berettyán vis­sza­m­egy próbára. Ahogy feláll, többen odaköszön­nek neki – gyors monda­tok, vál­lérin­tések. Érezni, hogy ez a hely nem­c­sak mun­ka, hanem közeg.

Néhány per­c­cel később Bubik Réka érkezik. Leül ugyanah­hoz az ablakhoz.

—

„Tudtam, hogy itt történ­ni fog ben­nem vala­mi”

„Nagy­on vár­tam ezt a munkát” – mond­ja.

„Hal­lot­tam Iljáról, és éreztem, hogy ez más lesz.”

Megkérem, mesél­je el, milyen volt a próbafolya­mat.

„Fura módon sok­szor kön­nyűnek tűnt. Nem volt az a klasszikus, hogy összeom­lasz vagy sírsz. De közben nagy­on mélyen dol­go­zott ben­nünk. Volt olyan pró­ba, amikor kívül­ről sem­mi nem lát­szott, mégis tel­je­sen szétc­súsz­tam belül.”

A ren­dezőről pon­tosan fogal­maz:

„Nagy­on aprólékos, nagy­on pon­tos. És közben olyan ajtókat nyit meg benned, amikről nem tudtad, hogy léteznek.”

A szerepéről beszélve egyre szemé­lye­sebb lesz.

„A leg­ne­hezebb az volt, hogy ne akar­jak több lenni. Hogy hagy­jam egysz­erűnek.”

Ez az egysz­erűség azon­ban nem kön­nyű.

„Annyi­ra le van csu­paszít­va min­den, hogy tény­leg csak mi maradunk. Nincs hova elbújni. És sok­szor az az érzésed, hogy ez kevés.”

A har­madik felvonás­nál megáll.

„Ilja azt mond­ta: itt szét kell tép­ned mag­ad.”

Majd halk­a­b­ban:

„És ez tény­leg így van. Nem kívül­ről. Belül történik meg. Volt olyan, amikor nem történt meg – és az azon­nal lát­szott.”

Megkérdezem, mit vál­toz­ta­tott meg benne ez a mun­ka.

Elmosoly­o­dik.

„Én nagy­on precíz vagyok. Itt meg kel­lett tan­ul­nom lazább­nak lenni. Vagy inkább elenged­ni, hogy min­dent kon­trol­lál­jak.”

Közben többen köszön­nek neki, vis­szain­teget.

„Nagy­on jó emberekkel dol­go­z­tunk együtt. Bará­tok let­tünk. Ez egy nagy­on szere­thető közeg, és sok­szor ez tart meg, amikor nem működik.”

A végén nem gon­do­lkodik sokat.

„Meg­tan­ul­tam, hogy le kell lassí­tani. És örül­ni az aprósá­gok­nak.”

Majd még egy mon­dat, búc­súzóul:

„Szer­in­tem ez az a darab, ami után az ember haz­a­m­egy, és egy kic­sit másképp néz körül.”

—

A Mi kis váro­sunk ezek­ből a monda­tok­ból áll össze igazán. Nem csak abból, ami elhangzik, hanem abból is, amikor vala­mi nem áll össze elsőre.

A darabot Ilja Boc­sarnikovsz ren­dezte, aki nem kész válas­zokat ad, hanem helyzeteket teremt. A bemu­tató 2026. már­cius 6‑án volt, az előadás azó­ta is műsoron van.

A szín­ház idei évadában továb­bi bemu­tatók is érkeznek, köztük a Marx­tőké­je, valamint a „Stu­art Mária”, a „Pinokkió – Mi egy ember?”, az „Akvári­um”, az „Az öngy­ilkos”, a „Csík­som­lyói pas­sió” és a „Meg­gyeskert”.

De ami az ablaknál ülve igazán kira­j­zolódik:

nem az, hogy min­den este működik.

Hanem az, hogy min­den este kiderül, működik‑e