SÁNTA LÁSZLÓ – A MADÁCH SZÍNHÁZ SOKARCÚ MŰVÉSZE

Ha egy este alatt végig lehetne nézni egy színész egész pályáját, Sán­ta Lás­zló története különösen sok­féle arcot mutat­na. Egyik pil­lanat­ban egy elegáns fér­fi jelenik meg a szín­padon, máskor egy musi­cal egyik emblematikus fig­urá­ja, aztán egy egészen más karak­ter, egy másik történet, másik kor, másik világ. Talán éppen ez teszi külön­legessé: nem egyetlen szerephez kötjük a nevét, hanem ahhoz az érzéshez, hogy szinte bárhol fel­bukkan­hat a szín­ház világában.

Sán­ta Lás­zló 1980. novem­ber 29-én született Nagyváradon, és meglepően fiat­alon került kapc­so­lat­ba a szín­pad­dal. 1992-ben, mindössze tizenkét évesen Nyi­las Mis­it ját­szot­ta Békésc­sabán a Légy jó mind­halálig című darab­ban, a következő évad­ban pedig már A kis herceg cím­sz­erepében állt közön­ség elé. Innen nézve különös bele­gon­do­l­ni, hogy amit egy gyerek talán még játék­nak, kívánc­siság­nak vagy egysz­erűen egy új világ­nak él meg, abból évekkel később hivatás lesz, majd egy egész életet meghatározó pálya. Sán­ta Lás­zló számára a szín­pad nem később érkezett meg az életébe: gyako­r­lati­lag együtt nőtt fel vele.

A következő évek­ben nem csupán ját­szani tan­ult. Énekelt, tán­colt, gitáro­zott, drá­matagozatos gim­náz­i­um­ba járt, majd a Színi­tan­házban foly­tat­ta tanul­mányait, miközben már stúdiósként is dol­go­zott. 2004-ben szerzett színészi végzettséget, és pályá­ja hamar túl­lépett egyetlen tár­su­la­ton vagy egyetlen műfa­jon. Meg­for­dult a Pan­non Várszín­háznál, dol­go­zott a Pic­co­lo Szín­házban, 2007-től pedig a Budapesti Operettszín­ház tag­ja lett. Külföl­di turnén is részt vett, Néme­tország­ban és Izrael­ben is fel­lépett, ráadá­sul német nyel­ven énekelt operettsz­erepeket. Ez már önmagában jelzi, hogy számára a színészet soha nem kizárólag prózai jelen­létet jelen­tett: a hang, a mozgás, a zene és a karak­ter­for­málás egysz­erre tar­tozik hoz­zá.

És aztán ott van a Madách Szín­ház. Aki csak egyetlen előadás­ból ismeri Sán­ta Lás­zlót, valószínű­leg egészen más arcát lát­ja, mint az, aki végiglapoz­za a jelen­le­gi reper­toár szerepeit. A Mic­so­da nő! világában Hap­py Man több fig­urát is meg­for­mál, köztük Mr. Thomp­sont, a csapost és Mr. Hol­lis­tert. Ugyanebben a szín­házban azon­ban láthatjuk Az Oper­aház Fan­tomjában Mon­sieur Andréként, a Jézus Krisz­tus Szu­per­sztár­ban Simonként, a József és a színes szélesvásznú álomk­abát­ban Judaként, a Mac­skák­ban Elvis Trénként, a Mary Pop­pins­ban Bertiként és Robert­son Ayként, A nyomorul­tak­ban Thé­nardier-ként, a Jég­varázs­ban Olafként, az Evi­ta világában pedig Mag­a­ldiként. Ez nem egysz­erűen hosszú szereplista. Inkább egy leny­omat arról, men­nyire külön­böző karak­terek­ben kell újra és újra meg­talál­nia önmagát.

És éppen ezért érdekes a Mic­so­da nő! is. Az ikonikus film történetét a legtöbben Julia Roberts és Richard Gere nevév­el kapc­solják össze, a Madách szín­padán azon­ban egy egészen más mech­a­niz­mus kezd működ­ni. A musi­cal­ben min­den szere­plőnek meg­van a maga pil­lana­ta, saját rit­musa és saját fela­da­ta abban, hogy a jól ismert történet szín­házi éle­tre kel­jen. Sán­ta Lás­zló Hap­py Man szerepe több karak­teren keresztül is kapc­solódik ehhez a világhoz, vagyis nem egyetlen fig­urát kell ugyanaz­zal a tónus­sal végigvezetnie, hanem egy egész szín­pa­di világ működéséhez járul hoz­zá.

De talán éppen itt válik igazán érdekessé Sán­ta Lás­zló pályá­ja. Mert miközben a közön­ség egy-egy szerepet lát, a színész mögött ott van több évtized­nyi tan­ulás, próbák sora, külön­böző tár­su­la­tok, eltérő ren­dezői vilá­gok, éneke­si és tán­cos tapasz­ta­lat, valamint rengeteg olyan este, amely­ből kívül­ről csak a taps hal­lat­szik. A szín­padon néhány perc alatt kell megteremteni azt, amit egy élet alatt tan­ul meg az ember.

Sán­ta Lás­zló ráadá­sul nem csupán a szín­házban talál­ta meg a maga helyét. Szinkro­n­színészként is jelen­tős tapasz­ta­la­tot szerzett, vagyis a hang­ja önál­lóan is képes karak­tert teremteni. Ez különösen érdekes egy olyan pályán, ahol a közön­ség gyakran előbb ismeri fel egy színész hangját vagy gesz­tusát, mint ahogy eszébe jut a neve. A szín­padon pedig újra és újra bebi­zonyosodik, hogy a musi­cal­színész nem egysz­erűen énekel: jelen van, mozog, reagál, történetet mesél, és közben egyetlen este alatt akár több tel­je­sen külön­böző szemé­ly­iséget is felépít.

A szín­padon kívül egy másik oldala is meg­mu­tatko­zott: a futás. Egy koráb­bi inter­júban arról beszélt, hogy a futás és a szín­pad egészen más módon ad számára fel­sz­abadult­sá­got, mégis mind­ket­tőben meg­talál­ja azt a külön­leges állapo­tot, amely­ben megszűnik körülötte a világ. A futás számára nem pusztán sport, hanem kitartás, alka­lmazkodás és önis­meret is lett. Ezt az oldalát a televíz­iós közön­ség is megis­mer­hette, amikor a Farm VIP szere­plő­jeként nem szín­pa­di karak­terként, hanem saját mag­a­ként került egy tel­je­sen más­fa­j­ta helyzetbe.

Talán ez az egyik legérdeke­sebb kérdés Sán­ta Lás­zló pályájában: mi marad egy színészből akkor, amikor lek­erül róla a jelmez, nincs alat­ta zene, nem mond­ja sen­ki, mit kell éreznie, és nem egy megírt karak­tert kell éle­tre kel­te­nie? Mert a közön­ség első­sor­ban a szerepeket lát­ja. A színész vis­zont min­den szerep mögött ott van saját magá­val, saját tapasz­ta­lataival, saját emlékeiv­el és azzal a több évtizedes munká­val, amely­ből végül megszületik az a néhány perc, ame­lyet mi kön­nyed­nek érzékelünk.

Sán­ta Lás­zló története ezért nem csupán egy musi­cal­színész története. Inkább egy olyan pályáé, amely­ben a szín­ház folyam­atosan új arcokat kér ugyanat­tól az embertől. Gyerekként Nyi­las Misi, később operett- és musi­cal­sz­erepek sora, a Madách Szín­ház nagy pro­duk­ciói, szinkron, televíz­ió, mozgás és zene – és közben ugyanaz a színész, aki min­den este újra belép a fénybe.

Talán ezért is érdemes legközelebb nem csak azt figyel­ni, kit látunk a szín­padon, hanem azt is, men­nyi min­den van mögötte. Mert Sán­ta Lás­zló esetében egy-egy szerep mögött nem egyetlen történet áll, hanem több évtized­nyi szín­ház. És ha vala­ki ennyi külön­böző világ­ban tud otthon lenni, akkor a szerepek mögött las­san kira­j­zolódik maga az ember is.