Paul McCartney – túlélő, zseni… vagy a Beatles legnagyobb nyertese?

Paul McCart­ney ma 80 felett jár, mégis ott áll a szín­padon, miközben a világ azt kérdezi: hogyan lehet vala­ki egysz­erre leg­en­da és még mindig aktív sztár? És a kellemetlenebb kérdés: vajon ő járt a legjob­ban a Bea­t­les végév­el?

Amíg Lennon lázadó ikon lett, Har­ri­son spir­i­tuális remete, McCart­ney csend­ben építkezett. Új zenekar, új slágerek, új élet. Miközben a rajongók sír­tak a Bea­t­les után, Paul már a jövőt írta. Tudatos volt ez? Előre lát­ta, hogy a nosz­tal­gia kevés lesz, és csak az marad élet­ben, aki tovább­m­egy?

És ott van az örök ple­ty­ka: Paul irányí­tani akart min­dent? A zenekaron belüli fes­zült­ségek egyik fő oka állítólag az volt, hogy McCart­ney túl sokat akart beleszól­ni. Per­fek­cioniz­mus vagy hat­alomvá­gy? Zseniális zenesz­erző vagy kon­trollmániás vezető? A válasz attól függ, kit kérdezünk – Lennont vagy a történelemkönyveket.

Aztán jön a leg­furcsább helyzet: Paul maradt utoljára. Nem csak élet­ben, hanem reflek­tor­fény­ben is. Mit jelent ez? Áldás vagy teher? Ő lett a Bea­t­les „hivat­a­los arca”, a múlt gond­no­ka, aki eldön­ti, mi jelen­het meg és mi nem. Vajon mindig min­den­ki így akar­ta vol­na?

És per­sze a bul­vár ked­vence: „Paul meghalt 1966-ban.” Abszurd? Igen. De miért pont róla született a világ egyik leghíre­sebb összeesküvés-elmélete? Talán mert túl tökélete­sen túlélte a hat­vanas éveket, amikor mások belerop­pan­tak.

Ma McCart­ney mosolyog, ját­szik, megha­jol. Nem mag­yarázkodik. Talán tud­ja: a történelem nem azt kérdezi, ki volt a leglázadóbb – hanem azt, ki maradt talpon.