Pelsőczy Réka: „Olyan volt, mint amikor egy állatot ketrecbe zárnak: ugyan megtalálja a kedvenc helyét a ketrecen belül, de mégsem szabad.”

A Jászai Mari-díjas színésznő és ren­dező a hosszú karan­tén idősza­kot követően
nem­régiben áll­ha­tott ismét szín­padra, ám az elmúlt hónapok­ban sem tétlenkedett. A
művésznőt a koron­avírus-járvány kihívá­sairól, a Katona József Szín­házban fris­sen
bemu­ta­tott Lear kirá­lyról, valamint aktuális ren­dezői munkáiról is kérdeztük.

Szín­pa­di emberként biz­tosan nehezen viselt­ed a járvány­he­lyzet miatt bevezetett
kor­lá­tozá­sokat. Hogyan élt­ed meg ezt az idősza­kot és milyen érzéseket vál­tott ki
belőled a karan­tént követő első fel­lépés?
Az, hogy megállt a világ, szá­mom­ra egy tel­je­sen logikus következménynek tűnt. Úgy
érzem, hogy jelen­leg végletes folyam­a­tok, vál­tozá­sok zajlanak, akár a hat­alom­mal
való vis­sza­élést, akár a gen­der-kérdéseket, akár a klí­mavál­tozást, akár a vírust
vesszük. Áta­lakulóban van min­den. Az igazság az, hogy nekem jóle­sett egy kic­sit
megáll­ni, elgo­n­do­lkozni azon, hogy mi a helyes irány, mit szeretnék én. Jó volt
vis­sza­húzód­ni és meg­ta­pasz­tal­ni azt, hogy a család és a hoz­zám közel álló emberek
men­nyire fontosak, illetve, hogy kik azok a szemé­lyek, akik mindig mel­let­tem áll­nak.
Érdekes volt lát­ni, hogy szá­mos kol­légám­mal egyál­talán nem kom­mu­nikálunk amikor
nem dol­go­zunk, azaz a mun­ka határoz­za meg a kapc­so­latunkat, mégis fontos és
állandó szere­plői az életem­nek.
A karan­ténidősza­k­ban is igenc­sak aktív voltam, ren­deztem két darabot, elkezdtem
egy per­for­man­sz szín­ház szervezését, iro­dal­mi sétát vezettem Pasaréten a
Hosszúlépés. Járunk?-kal közösen, dol­go­z­tam kávézóban, lefestet­tem a kerítést és
lefordí­tot­tam egy darabot. Szó­val elfoglal­tam mag­am, kiderült, hogy iszonyúan tele
tudom pakol­ni a nap­tára­mat anélkül, hogy bemen­nék a szín­ház­ba. Ettől függetlenül
nagy­on jó érzés volt vis­sza­áll­ni a szín­padra, meg is lep­ődtem, mert min­dad­dig nem
vet­tem észre, hogy men­nyire hiány­zott, ahogyan az is, hogy tár­saság­ban legyek.
Olyan volt újra emberek között lenni, mint beleu­grani egy medencébe kániku­la
ide­jén. A szín­padon is nagy­on lazán és jól éreztem mag­am, leginkább annak
örül­tem, hogy újra együtt lehetünk, illetve, hogy remek közön­ségünk jött össze a Lear
kirá­lyra.
Bár úgy érzem kihoz­tam a legtöb­bet az adott helyzetből, kic­sit mégis olyan volt, mint
amikor egy álla­tot ketrecbe zár­nak: ugyan meg­talál­ja a ketre­cen belül a ked­venc
helyét, de mégsem szabad. Ha nem lehet­nek távlati ter­veink, nem terem­thetünk
kapc­so­la­tot másokkal akkor az motiválat­lansá­got, tom­pasá­got, vágy­ta­lan­sá­got
ered­ményez.

A Lear kirá­ly volt a pandémia utáni első szín­padra állá­sod. Milyen volt a találkozás a
közön­séggel, érezt­ed raj­tuk, hogy nagy­on vágy­tak már a szín­ház élményére?

Rengete­gen szerették vol­na meg­nézni az előadást, ami engem meglepett, mert azt
gon­do­ltam, hogy az emberek még óvatosak, tar­tanak vírustól. Szinte azt lehetett
érezni, hogy min­d­e­gy is nekik, hogy mit néznek, de el akar­nak jön­ni, mert kívánc­si­ak
ránk. Az a szeretet, ami a Katona felé irányul – amit nagy­ra értékelünk és igyek­szünk
szín­von­alas előadá­sokkal meghálál­ni –, tény­leg pár­ját ritkít­ja, kevés szín­házban van
ilyen közön­ség. Nem tar­tot­tunk meg sok előadást, de amit igen, az mind teltházas
volt.

Koráb­bi cikkek­ben olvashat­tunk arról, hogy a Lear kirá­ly próbái részben online
for­mában zajlot­tak. Hogyan élt­ed meg a táv­munkát, úgy érzed hatékony volt a
felkészülés?
Eleinte nagy­on furcsa volt, hogy min­den­ki otthon­ról jelen­tkezett be. Amikor
kony­hám­ban ülve azt ját­szot­tam, hogy kiny­omom Gloster gróf szemét és a ren­dező,
Zsám­bé­ki Gábor, azt mond­ta, hogy: „Visíts, a mag­as hang­o­dat használd!”, akkor
azért azt gon­do­ltam, hogy ’jézus­mária ezt most komoly? Eleinte nem tudtam a
max­i­mu­mot nyúj­tani, de aztán lát­tam, hogy például Tas­ná­di Bence milyen profi
módon próbál és elgo­n­do­lkoz­tam, hogy végül is, amikor el kell küldeni egy cast­ing
felvételt, akkor is belead min­dent az ember és adott eset­ben akkor is kony­hájában
van. Szó­val szá­mom­ra nagy élmény volt, igaz, hogy kic­sit későn, este 8‑kor tar­tot­tuk
a próbákat, de Zsám­bé­ki Gábor­ral, Hegedűs D. Gézá­val és a töb­bi
színésztár­sam­mal, illetve a Lear kirá­ly szöveg­év­el eltöl­teni két órát min­den
alka­lom­mal megérte.

Mit tar­toga­tott szá­mod­ra Regan szerepe a Lear király­ban?
Örül­tem, hogy Gábor rám osz­tot­ta ezt a szerepet, úgy gon­do­lom, hogy van
szá­mom­ra benne mit elját­szani, ahogyan annak is, hogy Óno­di Eszter­rel voltunk
pár­ban, mert szeretek vele dol­go­zni, és nagy­on ked­velem őt. Mind­ket­tőnknek nagy
fela­dat volt, hogy fegyelmezetten, letisz­tul­tan játsszunk és csak a hangunkkal,
tartá­sunkkal kom­mu­nikáljunk. Kihívás volt az is, hogy jól beszéljük ezt a nyelvezetet,
helyes hangsú­lyokkal mond­juk a szöveg­et. Annak is örül­tem, hogy a húgunkat a
tanítvány­om, Tóth Zsó­fi ját­szot­ta. Szerettem a Lear királlyal foglalkozni, főként azért,
mert fontos üzenete van a szá­mom­ra. Meg­mon­dani egy idősödő apá­nak, hogy nem
egészen úgy van­nak már a dol­gok, ahogyan azt ő gon­do­l­ja, nehéz dolog. Ennek a
bony­olult­sá­ga nagy­on izgat, úgy érzem, még egy dara­big elrágó­dom ezen.

Milyen üzenetet hor­doz a Katona friss fel­dol­go­zása a 21. század emberének?
Ez egy operai, ora­torikus, szöve­g­re kon­cen­tráló előadás. A szöveg, ami fontos, jól
érthető, és a fordítás is remek. Lear egy uralkodó ember, aki azt gon­do­l­ja, hogy a
dol­gok csak úgy lehet­nek, ahogyan ő mond­ja, tula­j­donkép­pen a régi kor fér­fi­jének
megtestesítő­je, aki fölött eljárt az idő. Új fejezet következik, erősebb nőkkel, a kor
szelében kön­nyebben vitor­lázó, ügye­sebb, fel­szí­ne­sebb emberekkel. Egy silányabb
kor jön, ahol min­den­ki a saját érdekeit nézi, nincs közössé­gi érdek, távlati cél,
értékek, csakis a pil­lanat­nyi sik­erekért való küzdelem, a nyereség és a gazdagság
számí­tanak. Erősen összevág a Lear története az én érzé­seim­mel, ami nyil­ván egy
életko­ri sajá­tosság is, hiszen egy 20 éves ember nem így gon­do­lkozik. De a téma egy örök klasszikus, gen­erá­ciós történet, ami szer­in­tem ma is aktuális. Nekem erről
mesél a darab.

2004-ben ren­deztél először a Kolib­ri Szín­ház meg­bízásából, azó­ta is aktí­van
foglalko­zol ezzel a műfa­j­jal is. Jelen­leg a Budapest, Te! című darab ren­dezésén
dol­go­zol. Hogyan alakul a pro­jekt, miv­el készültök az ősbe­mu­tatóra?
Július végén lesz a bemu­tató a Város­ma­jori Szabadtéri Szín­padon az Orlai
Pro­duk­ció keretében. Fiat­a­los, lelkes csap­at­tal dol­go­zom együtt, például
tanítvány­ommal Gom­bó Vio­la Lot­ti­val, aki most végzett a Freeszfe‑n, Börc­sök
Olivér­rel, aki SZFE‑s tan­uló, jövőre lesz ötödéves, valamint Rad­nay Csil­lá­val, Takács
Zalán­nal, Járó Zsuzsá­val, Péter Katá­val és Nagy Dániel Vik­tor­ral. Egy
kon­cert­szín­házi előadás­ról, zenés város­nézés­ről van szó, amely­ben a hétköz­napi,
utcai párbeszédek, impulzu­sok, jelenetek elevened­nek meg. Bemu­tat­ja, hogy milyen
hatá­sok érnek min­ket, amikor végigsétálunk egy budapesti utcán, a
kellemetlen­ségeket és vic­ces közjátékokat egyaránt. Ezeket a min­den­napi
eseményeket sza­kít­ja meg egy-egy retró és mai sláger, ame­lyeket több szólam­mal
és szu­per kore­ográ­fiákkal szí­nesítünk. Bodor Johan­na kore­ográ­fus alkotótár­sam a
színészekkel együttműködve nem csak a tán­cokat, de az előadás összes mozgását
megter­vezte. Wag­n­er-Puskás Péter zenei vezető, Kálmán Eszter dís­zlet­ter­vező és
Keszei Bori jelmezter­vező mind a max­i­mu­mot nyúj­tot­ták a közös mun­ka során. A
szöveg­et Zöl­di Gergőv­el állí­tot­tuk össze, például Peres­zlényi Eri­ka és Maros András
utcán elka­pott párbeszédeiből, iro­dal­mi alkotá­sok­ból, útikönyvek­ből, a 100 szóban
Budapest szöveg­eiből gyűjtöt­tük ki. Emel­lett budapestieket inter­júz­tunk külön­féle
témák­ban: étter­mekről, bárokról, fürdőkről kérdeztük őket és többek közt ezekre a
párbeszédekre fűztük fel a jeleneteket.

Közel áll hoz­zád ez a téma?
Imá­dom ezt a várost, azt, ahogyan vál­tozik, hogy sok­félék vagyunk benne, és
érdekel­nek az emberek, akik olyan­ná teszik Budapestet ami­lyen. Szeretem
meg­fi­gyel­ni a járókelőket és ebben az előadás­ban erre lehetőség nyí­lik, emel­lett
pedig ked­velem a zenés szín­házat, úgy­h­ogy bízom benne, hogy humor­os és
szellemes, ugyanakkor a kri­tiká­val együtt szeretni­való és elgo­n­do­lkod­tató előadás
lesz.

Hogyan hal­ad­nak a próbák, milyen a csap­at­tal dol­go­zni?
Nagy­on izgal­masak a próbák és imá­dom a közös munkát. Elképesztően jó a
hangu­lat, remek csap­at állt össze, min­den tag­ja hihetetlenül kreatív. Nem­rég például
színésztábort vezettem Bal­a­ton­bogláron, és amíg nem voltam itthon, a munkatár­saim
befe­jezték a kore­ográ­fiákat. Jó volt vis­sza­térve lát­ni, hogy milyen szu­per mozgá­sokat
alkot­tak.

Várhatóan milyen egyéb kihívá­sokat tar­to­gat szá­mod­ra ez az évad, akár mint
szín­művész, akár mint ren­dező?
A Hosszúlépés. Járunk?-kal közösen létre­hoz­tunk egy per­for­man­sz szín­házat, ame­ly
Ray Brad­bury műve után a Fahren­heit 2020 címet viseli. Ez egy sétaszín­ház, ame­ly
során a nézők felfedeznek egy épületet, pon­tosab­ban a Virág Benedek Házat és
meg kell keres­niük a Brad­bury történetében is szere­plő, elre­jtőzött ellenál­lókat, akik
tan­ulják és olvassák a már betil­tott iro­dal­mi szöveg­eket, mert meg akar­ják őrizni
ezeket az utókor számára. Kic­sit olyas­mi, mint egy szabadulós­zo­ba, de kul­turális
élmény és felfedezés is egy­ben.

Rajongóid tudják, hogy fotó­zol is, önál­ló kiál­lítá­sai­dat is láthat­ták már. Jut
mostanában időd a fényképezésre?
Rengeteget fotóz­tam a pandémia alatt is a fényképezőgépem­mel, bár már az
okostele­fonok kamerái is remek minőségű képeket készítenek, így sok eset­ben
egysz­erűbb a tele­fono­mat használ­ni. Nem­rég elindí­tot­tam egy Insta­gram oldalt
rekainthecity néven, ahol az álta­lam készített és szá­mom­ra érdekes épület­fotókat
teszem köz­zé.

Pel­sőczy Réka Budapesten született és nőtt fel, művész család­ban nevelkedett. Már
a gim­náz­i­u­mi évek során is szín­ját­szókör aktív tag­jaként sik­ereket ért el. Később a
Szín­ház és Film­művészeti Főiskolán tan­ult Ful­la­jtár Andrea és Ónó­di Eszter
osztá­lytár­saként. 1993-ban lépett be a Független Szín­pad tár­su­latá­ba, majd 1994-
ben kötelezte el magát a Katona József Szín­ház mel­lett, ame­lynek azó­ta is az egyik
vezető művésze. 2004 óta ren­dezés­sel is foglalkozik, ami jelen­leg is fontos szerepet
ját­szik munkásságában.