KOVÁTS TIBOR – A BALETT HALHATATLANJA



Kováts Tibor láb­ny­oma mostan­tól ott van a budapesti Hal­hatat­lanok sétányán. Egy bronz­ba öntött nyom, ame­ly néhány négyzetméteren elmesél valamit egy több évtizedes pályáról. De a táncművész történetében talán nem is ez a legérdeke­sebb. Hanem az, hogy egy egész életet töltött azzal, hogy a pil­lanat­nyi moz­du­lat­ból emlékezetes pil­lana­tot csináljon.

A balett egyik különös ellent­mondása, hogy a legkeményebb mun­ka ered­ménye gyakran úgy néz ki, mintha sem­mi erőfeszítés nem lenne mögötte. Egy ugrás két másod­perc. Egy for­du­lat néhány pil­lanat. Egy tek­in­tet, egy kéz­tartás, egyetlen lépés – és máris véget ért. A néző tap­sol, a füg­göny legördül, a tán­cos pedig pon­tosan tud­ja, men­nyi év kel­lett ahhoz, hogy az a néhány másod­perc kön­nyűnek tűn­jön.

Kováts Tibor pályá­ja ennek a fegyelem­nek a története.

Nyol­céves korában szinte véletlenül került kapc­so­lat­ba a balet­tel. Éde­sany­ja ere­de­ti­leg művészi tornára szerette vol­na beírat­ni, a fiúból azon­ban balet­tnövendék lett. Az első órán egyetlen fiú állt tizen­né­gy lány között. Két évvel később már felvételizett az Álla­mi Balet­tin­tézetbe, ahol mint­e­gy ezeröt­száz jelen­tkezőből harmin­can jutot­tak be. Köztük ő is.

Az isko­la után nem maradt sokáig az itthoni keretek között: 1982-ben végzett, majd a következő évad­ban a moszk­vai Balett Akadémián foly­tat­ta tanul­mányait. Még ugyanebben az évben a Mag­yar Álla­mi Oper­aházhoz szerződött. Négy évvel később magán­tán­cosi kin­evezést kapott, és innen­től kezdve egy olyan pálya bon­tako­zott ki előtte, amely­ben a klasszikus balett tech­nikai követelményei és a karak­ter­for­málás legalább olyan fontos szerepet kap­tak, mint a látványos ugrá­sok.

Kováts Tibor ugya­nis nem kizárólag a balett hercegeinek világában érezte otthon magát. Karak­ter­sz­erepek egész sorát tán­col­ta el, és éppen ezek­ben mutatko­zott meg igazán, men­nyi színészi erő rej­lik a moz­du­la­tok mögött. Sere­gi Lás­zló több fig­urát is kife­jezetten neki alko­tott. A Rómeó és Júlia Vásári bolond­ja, A csodálatos man­darin Öreg gaval­lér­ja vagy A fából faragott kirá­ly­fi cím­sz­erepe egészen külön­böző vilá­gokat kívánt. Egy jó tán­cos tech­nikát mutat. Egy nagy táncművész karak­tert teremt.

Közben nemzetközi versenyeken is bizonyí­tott. Lau­sanne-ban ezüstérmet szerzett, Amal­fi-ban arany­at, később Jack­son­ban és Várnában is dobogóra áll­ha­tott. Külföl­dről aján­la­tokat is kapott. A mon­tre­ali lehetőség például olyan út volt, ame­lyet akár az egész pálya szem­pon­tjából más irány­ba fordítha­tott vol­na. Ő mégis haz­a­tért.

Ez a dön­tés ma különös fényt vet az életútjára. Lehetett vol­na másképp is. Lehetett vol­na nemzetközi kar­ri­er, más tár­su­la­tok, más orszá­gok, más szerepek. Kováts Tibor azon­ban a mag­yar szín­padon épített fel olyan pályát, ame­ly­hez később már nem kel­lett külföl­di név­j­e­gy.

És közben a tánc las­san átad­ta a helyét vala­mi más­nak is: a tanítás­nak.

A balett egyik leg­nagy­obb para­dox­ona, hogy a tudás nem marad­hat egyetlen test­ben. Ha nem adják tovább, eltűnik. Kováts Tibor ezért a pályá­ja későb­bi sza­kaszában balettmesterként és pedagó­gusként is dol­go­zott, gen­erá­ciók kap­tak tőle olyan tech­nikai és szín­pa­di útravalót, ame­lyet később már saját nevük alatt vit­tek tovább.

Ez az a pont, ahol egy tán­cos pályá­ja több lesz egysz­erű előadói kar­ri­ernél. A szín­padon eltöltött évek egysz­er csak tovább élnek mások moz­du­lataiban.

Kováts Tibor közben megőrizte azt a kívánc­sisá­got is, ame­ly már gyerekként vitte előre. Egy koráb­bi inter­júban arról beszélt, milyen sokat tan­ult a mag­yar táncművészet nagy alak­jaitól, Fülöp Vik­tortól, Lakatos Gabriel­lától, Kun Zsuzsától, Harangozó Gyulától és Sere­gi Lás­zlótól. Nem pusztán tech­nikát kapott tőlük. Gon­do­lkodás­mó­dot, szín­pa­di jelen­létet és azt a képességet, hogy egy moz­du­lat mögött ember legyen.

Most pedig eljött az a pil­lanat, amikor az ő nyoma is bek­erült ugyan­ab­ba a történetbe.

2026-ban Kováts Tibort a Hal­hatat­lanok Tár­su­latá­nak tagjává válasz­tot­ták, szeptem­ber 12-én pedig felavat­ták a láb­ny­omát a budapesti Hal­hatat­lanok sétányán. Idén nyolc új művész csat­lako­zott a tár­su­lathoz, ame­ly fen­nál­lásá­nak harmin­cadik évfor­dulóját is ünnepli. A sétány­on immár több mint 150 jelen­tős mag­yar művész láb­ny­oma őrzi a pályák emlékét.

Kováts Tibor esetében azon­ban van vala­mi különösen szép ebben a gesz­tus­ban.

Egy tán­cos egész életében arra dol­go­zik, hogy a teste emlékezzen. Emlékezzen a zenére, a kore­ográ­fiára, a part­ner moz­du­latára, a következő lépésre. Most pedig a város emlékezik rá.

Egy láb­ny­om marad utá­na a kövön.

De az igazi örök­sége nem ott van.

Ott van azok­ban a szerepekben, ame­lyeket soha töb­bé nem lehet ugyanú­gy eltán­col­ni. Ott van azok­ban a tanítványok­ban, akik továb­b­viszik, amit tőle kap­tak. És ott van abban a különös pil­lanat­ban is, amikor egy szín­padon vala­ki meg­moz­dul, a néző pedig egyetlen másod­per­cre elfele­jti, hogy tán­cot lát.

Csak egy embert lát.

Kováts Tibor most már szó szerint is nyomot hagy­ott Budapest egyik külön­leges művészeti emlékhe­lyén. De a leg­fontosabb nyomait nem lehet bronz­ba önteni.

Szen­drei Georgina

VÁMOS MIKLÓS – ENNYI

CÉLINE DION – HAT ÉV UTÁN ÚJRA MEGCSENDÜLT A HANGJA