Kováts Tibor lábnyoma mostantól ott van a budapesti Halhatatlanok sétányán. Egy bronzba öntött nyom, amely néhány négyzetméteren elmesél valamit egy több évtizedes pályáról. De a táncművész történetében talán nem is ez a legérdekesebb. Hanem az, hogy egy egész életet töltött azzal, hogy a pillanatnyi mozdulatból emlékezetes pillanatot csináljon.
A balett egyik különös ellentmondása, hogy a legkeményebb munka eredménye gyakran úgy néz ki, mintha semmi erőfeszítés nem lenne mögötte. Egy ugrás két másodperc. Egy fordulat néhány pillanat. Egy tekintet, egy kéztartás, egyetlen lépés – és máris véget ért. A néző tapsol, a függöny legördül, a táncos pedig pontosan tudja, mennyi év kellett ahhoz, hogy az a néhány másodperc könnyűnek tűnjön.
Kováts Tibor pályája ennek a fegyelemnek a története.
Nyolcéves korában szinte véletlenül került kapcsolatba a balettel. Édesanyja eredetileg művészi tornára szerette volna beíratni, a fiúból azonban balettnövendék lett. Az első órán egyetlen fiú állt tizennégy lány között. Két évvel később már felvételizett az Állami Balettintézetbe, ahol mintegy ezerötszáz jelentkezőből harmincan jutottak be. Köztük ő is.
Az iskola után nem maradt sokáig az itthoni keretek között: 1982-ben végzett, majd a következő évadban a moszkvai Balett Akadémián folytatta tanulmányait. Még ugyanebben az évben a Magyar Állami Operaházhoz szerződött. Négy évvel később magántáncosi kinevezést kapott, és innentől kezdve egy olyan pálya bontakozott ki előtte, amelyben a klasszikus balett technikai követelményei és a karakterformálás legalább olyan fontos szerepet kaptak, mint a látványos ugrások.
Kováts Tibor ugyanis nem kizárólag a balett hercegeinek világában érezte otthon magát. Karakterszerepek egész sorát táncolta el, és éppen ezekben mutatkozott meg igazán, mennyi színészi erő rejlik a mozdulatok mögött. Seregi László több figurát is kifejezetten neki alkotott. A Rómeó és Júlia Vásári bolondja, A csodálatos mandarin Öreg gavallérja vagy A fából faragott királyfi címszerepe egészen különböző világokat kívánt. Egy jó táncos technikát mutat. Egy nagy táncművész karaktert teremt.
Közben nemzetközi versenyeken is bizonyított. Lausanne-ban ezüstérmet szerzett, Amalfi-ban aranyat, később Jacksonban és Várnában is dobogóra állhatott. Külföldről ajánlatokat is kapott. A montreali lehetőség például olyan út volt, amelyet akár az egész pálya szempontjából más irányba fordíthatott volna. Ő mégis hazatért.
Ez a döntés ma különös fényt vet az életútjára. Lehetett volna másképp is. Lehetett volna nemzetközi karrier, más társulatok, más országok, más szerepek. Kováts Tibor azonban a magyar színpadon épített fel olyan pályát, amelyhez később már nem kellett külföldi névjegy.
És közben a tánc lassan átadta a helyét valami másnak is: a tanításnak.
A balett egyik legnagyobb paradoxona, hogy a tudás nem maradhat egyetlen testben. Ha nem adják tovább, eltűnik. Kováts Tibor ezért a pályája későbbi szakaszában balettmesterként és pedagógusként is dolgozott, generációk kaptak tőle olyan technikai és színpadi útravalót, amelyet később már saját nevük alatt vittek tovább.
Ez az a pont, ahol egy táncos pályája több lesz egyszerű előadói karriernél. A színpadon eltöltött évek egyszer csak tovább élnek mások mozdulataiban.
Kováts Tibor közben megőrizte azt a kíváncsiságot is, amely már gyerekként vitte előre. Egy korábbi interjúban arról beszélt, milyen sokat tanult a magyar táncművészet nagy alakjaitól, Fülöp Viktortól, Lakatos Gabriellától, Kun Zsuzsától, Harangozó Gyulától és Seregi Lászlótól. Nem pusztán technikát kapott tőlük. Gondolkodásmódot, színpadi jelenlétet és azt a képességet, hogy egy mozdulat mögött ember legyen.
Most pedig eljött az a pillanat, amikor az ő nyoma is bekerült ugyanabba a történetbe.
2026-ban Kováts Tibort a Halhatatlanok Társulatának tagjává választották, szeptember 12-én pedig felavatták a lábnyomát a budapesti Halhatatlanok sétányán. Idén nyolc új művész csatlakozott a társulathoz, amely fennállásának harmincadik évfordulóját is ünnepli. A sétányon immár több mint 150 jelentős magyar művész lábnyoma őrzi a pályák emlékét.
Kováts Tibor esetében azonban van valami különösen szép ebben a gesztusban.
Egy táncos egész életében arra dolgozik, hogy a teste emlékezzen. Emlékezzen a zenére, a koreográfiára, a partner mozdulatára, a következő lépésre. Most pedig a város emlékezik rá.
Egy lábnyom marad utána a kövön.
De az igazi öröksége nem ott van.
Ott van azokban a szerepekben, amelyeket soha többé nem lehet ugyanúgy eltáncolni. Ott van azokban a tanítványokban, akik továbbviszik, amit tőle kaptak. És ott van abban a különös pillanatban is, amikor egy színpadon valaki megmozdul, a néző pedig egyetlen másodpercre elfelejti, hogy táncot lát.
Csak egy embert lát.
Kováts Tibor most már szó szerint is nyomot hagyott Budapest egyik különleges művészeti emlékhelyén. De a legfontosabb nyomait nem lehet bronzba önteni.
Szendrei Georgina
