Riport a Mi kis városunk próbafolyamatáról a Nemzeti Színházból
A Nemzeti Színház büféjében találkozunk. Az ablak mellé ülünk, ahonnan a Duna szinte belefolyik a térbe. Kint lassan sötétedik, bent meleg fények, halk beszélgetések, ismerős köszönések. Nem az a fajta hely, ahová csak beülsz – inkább ahová megérkezel.
Berettyán Nándor már ott van. Látszik rajta, hogy egy próbából érkezett – még benne van az előadás ritmusában.
—
„Ez egy olyan helyzet, ahol nincs hova bújni”
„Az elején kicsit furcsa volt” – mondja.
„Ilját régóta ismerem, együtt tanítunk az egyetemen, de rendezőként teljesen más.”
A szerepéről kérdezem.
„Amit játszom, az egyfajta rendezőasszisztens, narrátor. Beszélek a nézőkhöz, reagálok rájuk. Ez nem egy klasszikus színészi helyzet.”
Megkérdezem, mi volt ebben a legnehezebb.
„Hogy nincs hova bújni.”
Röviden elmosolyodik, majd folytatja:
„Hosszú monológok vannak, de közben figyelnem kell őket. Ha történik valami, reagálnom kell. Ez minden este más. Az elején ettől féltem. Volt olyan próba, amikor hiába mondtam végig, nem jött létre semmi.”
Azt mondja, idő kell, mire ez működni kezd.
„Az előadás egyharmadánál általában megérzem a nézőket. Onnantól együtt lélegzünk – ha addig eljutunk.”
A bemutató estéje is szóba kerül.
„Volt bennem egy gondolat: jó, nem dobtak meg… ezt túléltem.”
De ez az érzés nem marad meg.
„Minden este újra fel kell építenem magam. Magabiztosságba kell hergelnem magam, mert ezt nem lehet rutinból csinálni. Ez mindig most történik. Ha csak végigmondom, az rögtön üres lesz.”
Arra kérem, mondja el, mit adott neki ez a munka.
Egy pillanatra kinéz az ablakon.
„Lelassított.”
Csend.
„Arra emlékeztet, hogy le kell ülni a családdal, játszani, ott lenni. Ezek a legegyszerűbb dolgok, de könnyű elfelejteni őket.”
Majd hozzáteszi:
„Rengeteg emléket hoz fel. Olyanokat is, amiket nem biztos, hogy elő akarsz venni.”
—
Berettyán visszamegy próbára. Ahogy feláll, többen odaköszönnek neki – gyors mondatok, vállérintések. Érezni, hogy ez a hely nemcsak munka, hanem közeg.
Néhány perccel később Bubik Réka érkezik. Leül ugyanahhoz az ablakhoz.
—
„Tudtam, hogy itt történni fog bennem valami”
„Nagyon vártam ezt a munkát” – mondja.
„Hallottam Iljáról, és éreztem, hogy ez más lesz.”
Megkérem, mesélje el, milyen volt a próbafolyamat.
„Fura módon sokszor könnyűnek tűnt. Nem volt az a klasszikus, hogy összeomlasz vagy sírsz. De közben nagyon mélyen dolgozott bennünk. Volt olyan próba, amikor kívülről semmi nem látszott, mégis teljesen szétcsúsztam belül.”
A rendezőről pontosan fogalmaz:
„Nagyon aprólékos, nagyon pontos. És közben olyan ajtókat nyit meg benned, amikről nem tudtad, hogy léteznek.”
A szerepéről beszélve egyre személyesebb lesz.
„A legnehezebb az volt, hogy ne akarjak több lenni. Hogy hagyjam egyszerűnek.”
Ez az egyszerűség azonban nem könnyű.
„Annyira le van csupaszítva minden, hogy tényleg csak mi maradunk. Nincs hova elbújni. És sokszor az az érzésed, hogy ez kevés.”
A harmadik felvonásnál megáll.
„Ilja azt mondta: itt szét kell tépned magad.”
Majd halkabban:
„És ez tényleg így van. Nem kívülről. Belül történik meg. Volt olyan, amikor nem történt meg – és az azonnal látszott.”
Megkérdezem, mit változtatott meg benne ez a munka.
Elmosolyodik.
„Én nagyon precíz vagyok. Itt meg kellett tanulnom lazábbnak lenni. Vagy inkább elengedni, hogy mindent kontrolláljak.”
Közben többen köszönnek neki, visszainteget.
„Nagyon jó emberekkel dolgoztunk együtt. Barátok lettünk. Ez egy nagyon szerethető közeg, és sokszor ez tart meg, amikor nem működik.”
A végén nem gondolkodik sokat.
„Megtanultam, hogy le kell lassítani. És örülni az apróságoknak.”
Majd még egy mondat, búcsúzóul:
„Szerintem ez az a darab, ami után az ember hazamegy, és egy kicsit másképp néz körül.”
—
A Mi kis városunk ezekből a mondatokból áll össze igazán. Nem csak abból, ami elhangzik, hanem abból is, amikor valami nem áll össze elsőre.
A darabot Ilja Bocsarnikovsz rendezte, aki nem kész válaszokat ad, hanem helyzeteket teremt. A bemutató 2026. március 6-án volt, az előadás azóta is műsoron van.
A színház idei évadában további bemutatók is érkeznek, köztük a Marxtőkéje, valamint a „Stuart Mária”, a „Pinokkió – Mi egy ember?”, az „Akvárium”, az „Az öngyilkos”, a „Csíksomlyói passió” és a „Meggyeskert”.
De ami az ablaknál ülve igazán kirajzolódik:
nem az, hogy minden este működik.
Hanem az, hogy minden este kiderül, működik-e
