Március végén mutatta be a Színház-…

Már­cius végén mutat­ta be a Szín­ház- és Film­művészeti Egyetem az Amphit­ry­ont Dar­vasi Áron IV. éves színész hall­gató ren­dezésében. A Kleist és Moliére művek alapján, saját szöveg­ek fel­használásá­val készült darab­ban az osztá­lytár­sak mel­lett vendégként Bor­dás Roland kapott szerepet. A fiatal alkotó­val élete első ren­dezéséről, a szín­házc­sinálás irán­ti vágyról, türel­metlen­sé­gről, közös gon­do­lkodás­ról, a volt osztá­lyfőnökről, Mar­ton Lás­zlóról és saját har­cairól beszél­get­tünk. Egy színész hall­gató miért kezd el ren­dezni? Talán ott kezdődött az egész, hogy az egyetem előtt a KIMI-be jár­tam (Keleti István Alap­fokú Művészeti Isko­la és Művészeti Sza­kközépisko­la – a szerk. ) és ott megren­deztem egy saját darabo­mat. Csak egysz­er ját­szot­tuk, de úgy emlék­szem, hogy szerették. Már akkor érdekelt a színészeten túl maga a szín­házc­sinálás. Miért? Nem elégít ki a színészet? Egyelőre még keres­gélem a helyemet és az uta­mat. Az biz­tos, hogy nem tudom mag­am máshol elképzel­ni, mint a szín­ház világában, de azt sem, hogy csak színész legyek vagy ren­dező vagy drá­maíró. Fel­vettek színész sza­kra, ami életem nagy vágya volt. Azt is tudtam, hogy ez az alap­köve annak, hogy később más területeket is kipróbál­has­sak. És tessék, most ott vagyok a Padlá­son és ren­dezek. Ráadá­sul az osztá­lytár­saim­mal, ami nagy­on nagy biz­ton­sá­got jelent. A mi tanít­tatá­sunk, nevel­tetésünk, hogy is mond­jam, mindig több volt, mint egy színészképzés. Sokkal több­ször próbál­tak min­ket a szín­házc­sinálás­ra, egy kom­plex gon­do­lkodás­ra taní­tani. Mar­ton tanár úr mindig azt mond­ta: egy jelenet­nek te vagy a ren­dező­je, a vilá­gosító­ja, a dra­maturg­ja és színésze. Talán nem véletlen, hogy a koráb­bi színész osztályaiból olyan emberek kerül­tek ki, mint ifj. Vid­nyán­szky Atti­la vagy Bodó Vik­tor, akik ren­dezőként is bizonyí­tot­tak. Miért az Amphit­ry­ont válasz­tot­tad élet­ed első ren­dezésének? Upor Lás­zló tanár úr az egyetemes drá­matörténet órán rengeteg drámát olvas­ta­tott velünk, legalább is ő nagy­on igyekezett, az most más kérdés, hogy ebből hány­at olvas­tunk el, na min­d­e­gy, a lényeg, hogy így akadt kezem­be Kleist Amphit­ry­on­ja. Elolvas­tam és azt hiszem, leginkább a szörnyűsége tet­szett meg. Hogy hogyan lehet ilyen kön­nyed humor­ral, vígjáté­ki for­mában arról beszél­ni, hogy isten hogyan él vis­sza a hatalmá­val és hogyan teszi tönkre az emberek életét. A másik pedig, hogy iszony­atosan nehéz, ezért hihetetlenül nagy kihívás­nak tűnt. Max­i­mal­ista csávó vagyok, és azt gon­do­ltam, ha csinálunk valamit, helyez­zük mag­a­s­ra a lécet. Nem az a cél, hogy tökéletes előadást csináljunk, hanem hogy közösen mit értünk meg belőle és azt hogyan tudjuk meg­valósí­tani. Decem­ber­ben egy ren­dező vizs­gában épp az Amphit­ry­on­ban ját­szot­tad a cím­sz­erepet. Igaz, az Moliére volt és nem Kleist… Ez nagy szerencse volt. A kaposvári ska­cokkal dol­go­z­tam benne. Szász Juli­val, Cseke Csen­gév­el, Kisari Zalán­nal, Koc­sis Gabi­val. Habár én úgy gon­do­lok vis­sza, hogy nem sik­erült megoldanom a szerepet, a srá­cokkal nagy­on szerettem dol­go­zni. Később vis­zont át tudtam adni Bor­dás Roli­nak hasznos dol­go­kat, amiket nekem mon­dott Bagossy tanár úr, amikor én ját­szot­tam Amphit­ry­ont. Szó­val, ha úgy vesszük, a színészi “buká­som” a ren­dezésem előnyére vált. Min­de­ne­se­tre nagy­on megtet­szett, hogy míg a Kleist darab Sosias lám­pás monológjá­val kezdődik, Moliére első jelenetében az Éj és Merkur diskurál, ahol bea­vatják a nézőket abba, mi is fog történ­ni. Ezt fontosnak éreztem, ezért odaillesztet­tük az ele­jére Dohy Balázs dra­maturg­gal. Amú­gy is vál­toz­tat­tunk itt-ott a szöve­g­en, szóren­deket cseréltünk, sok­szor mag­yarí­tot­tuk vagy maivá tet­tük a monda­tokat. Szabó Lőrinc fordításából indul­tunk ki, ami­hez hoz­zátet­tünk Forgách Andrástól ezt-azt és még beleír­tuk a saját mon­datainkat is. Szer­in­tem nem lett igazán jó a szöveg­könyv. Nem lehet ennyire csapon­gani. A ti olvasato­tok­ban miről szól ez a darab? Az én olvasatom szerint ez a hat­alom­mal való vis­sza­élés­ről szól. A próbafolya­mat ele­jén meg­fo­gal­maz­tunk egy tétel­monda­tot, ami így szólt: „Egy fel­sőbb hat­alom a saját vágyainak kielégítésév­el és akaratá­nak érvényesítésév­el hogyan teszi tönkre az embert, akitől függ.” Amikor kiválasz­tot­tam, még nem volt plusz jelen­tése. Aztán megtörtént, ami megtörtént, amitől hirte­len nagy­on aktuális­sá vált szá­munkra ez a téma. Azó­ta is az. Nagy­on érzéke­ny dolog ez min­dan­ny­i­unk számára. Az osztá­lyunk azó­ta vala­men­nyire szétesőben van. Vis­zont ez a mun­ka újra összekovác­solt min­ket, ezért is sajnálom, hogy nem tudott benne lenni min­den­ki. Engem annyi­ra felza­k­la­tott az egész, hogy azó­ta sem találom igazán a helyemet. Zavar­ban vagyok, ha erről kell beszél­nem. Nagy­on szeretem Mar­ton tanár urat, ő nagy­on-nagy­on jó mesterünk. Nem csak mesterünk, annál jóval több. Ő mindig az apukánknak mond­ja magát. Pon­tosan ért min­denki­hez, tud­ja, kihez hogyan kell szól­ni. A róla elter­jedt dol­go­k­ból mi sohasem tapasz­tal­tunk sem­mit. Sőt, mindig a leg­em­patikus­ab­ban, leg­erkölc­sösebben járt el min­d­e­gyikünkkel egy, mond­juk ún. intimebb vagy merészebb jelenetünk kapc­sán. Rengeteget dol­go­z­tunk vele és tanul­tunk tőle, aztán ez az egész egyik pil­lana­tról a másikra megsza­kadt. De erről nem is akarok töb­bet beszél­ni. Nem szeretem ezt a témát, érzéke­ny terep. A Szen­tivánéji álom vizs­gánk volt az utol­só olyan mun­ka, ahol azt éreztem, érdem­ben fejlődök sza­k­mailag. És most érzem újra ezt, de nem azért mert én ren­dezek, hanem mert gon­do­lko­dunk, közösen. Csodálatos dol­go­kat csinál­tak a ska­cok a próbafolya­mat során. Rengeteget tanul­tunk egymástól. Szerző: Spilák Klára Fotó: Éder Vera A cikk foly­tatását itt olvashat­ja! For­rás: szinhaz.org