Ha színpadon állok, egyáltalán nem vagyok…

Ha szín­padon állok, egyál­talán nem vagyok fáradt” – nyi­latkoz­ta Juli­ette Gré­co 2015 őszén, nyol­cvan­ny­olc évesen. A második világháború utáni Párizs lázongó, vad ifjúságá­nak jelképes alakjává vált „fekete egér” vital­itása azó­ta sem csökkent. Jean-Paul Sartre fedezte fel, amikor Gré­co egy párizsi pincelokál­ban énekelt. Nagy kar­ri­ert jósolt neki, és két saját ver­sére zenét íra­tott Joseph Kos­má­val, hogy Gré­co előad­has­sa őket. A későb­biek­ben olyan írók írtak számára szöveg­eket, mint Françoise Sagan, Jacques Prévert, Fran­cois Mau­ri­ac és Albert Camus. A ren­dező Jean Cocteau is felfi­gyelt rá, szerepet kínált neki az Orfeusz című film­ben, amely­ben hus­zonkét évesen nagy sik­ert ara­tott. Kol­légái közül különösen Jacques Brelt szerette, dalait annak korai halála után is énekelte. Éneke­si kar­ri­er­jév­el párhuzamosan film­színésznőként is ismert­té vált, szín­háza­k­ban ját­szott, és költészeti műso­ra is volt a rádióban. Amerikai és brazíli­ai turnéján rajongói „az egzisz­ten­cial­isták kirá­lynő­jeként” és „Saint-Ger­main-des-Prés múzsá­jaként” ünne­pelték. 1982-ben Jujube cím­mel önéle­tra­jzi könyve jelent meg, ame­lyet később mag­yarul is kiadott a Gon­do­lat Kiadó. A könyvben ter­mészete­sen szó esik elsöprő tévé­film­sik­eréről, a Belphé­gor­ról is. A leg­endás művésznőt a kon­certen állandó muzsikus­part­nere kíséri har­monikán.