A napokban mutatják be Szász János…

A napok­ban mutatják be Szász János vár­va várt új filmjét, A hentes, a kur­va és a fél­szeműt, ame­lynek egyik fősz­erepét Gryl­lus Dor­ka alakít­ja Több mint 10 éve már, hogy kiköltöztél Berlinbe szerenc­sét próbál­ni. Sokáig két­la­ki életet éltél, ingáztál a két főváros között, tavaly pedig jött a hír, hogy haz­a­költözöl. Ez meg is történt, egy az egy­ben? Gryl­lus Dor­ka: Ez nem történt meg ennyire konkré­tan, inkább úgy alakult, hogy szép las­san egyre több időt töltöt­tünk itthon. Mikor még kic­si volt a kisfi­am, kön­nyebb volt ingázni, de mikor óvodásko­rú lett, szük­ség volt egy bázis­ra. Most már itt van a hétköz­napi életünk, de nem adtam fel az ottan­it, továb­bra is for­ga­tok Néme­tország­ban. Vis­zont most nagy­on szeretek itt élni. Mikor haz­a­költöztem, egy kis ideig furcsa volt, de most már megsz­erettem. Mi az, amit szívesen Budapestre költöztet­nél Berlin­ből? G. D.: Nagy­on szerettem azt a szabad­sá­got és elfo­gadást, ami ott uralkodik. Nálunk még mindig van­nak gátak a fejek­ben, a kül­sőségek nagy­on kor­lá­toz­zák az embereket. Berlin­ben sokkal több min­dent fogad­nak el nor­mális­nak, mind a művészetben, mind a hétköz­napi élet­ben. Például ha valakin piros sap­ka van, nem feltétlenül kell meg­bá­mul­ni az utcán… Mi az, ami kint hiány­zott Budapestről? G. D.: A kulináris hon­vá­gyam nagy­on erős volt, szer­in­tem az az első, ami min­denk­inél bekövetkezik – a tejföl, a túrós csusza például nagy­on hiány­zott. Mindig, mikor haz­a­jöt­tem, bero­han­tam egy mag­yar étterem­be. Emel­lett a bará­tok: ahogy az ember idősödik, rájön, hogy a régi barát­sá­gok, a gyök­erek nem helyettesí­thetőek más­sal Melyik az a budapesti étterem, aho­va muszáj újra meg újra „bero­hann­od”? G. D.: Például a Remíz, ahol a fran­cia hagy­maleves etalon, muszáj időről időre ennem belőle. Gyerekko­rom­ban nagy ked­vencem volt a Kis­bu­da Gyöngye étterem, akkor még ott működött a Mar­git híd budai híd­főjénél. Sok ked­vencem van, de ha az embernek gyereke lesz, a vac­soráz­gatás kissé vis­sza­e­sik, elkezdődik a főzés és az otthonevés korsza­ka. Berlin­ben nagy­on megsz­erettem az ázsi­ai ételeket, és koráb­ban ez a von­al annyi­ra még nem volt itthon erős. Most már sor­ra alakul­nak a thai helyek, de még nem tudtam min­d­e­gyiket kipróbál­ni. Hogyan értékeled a kint töltött időt? Min­dent sik­erült véghez vin­ni, amit elter­veztél? G. D.: A határ a csil­la­gos ég, vis­zont én egészen más startvon­al­ról indul­tam, mint egy német színésznő. Kint, 30 évesen kezdtem el németül tan­ul­ni, önmagában az is cso­da, hogy egyál­talán a német filmi­par­ban dol­go­zom. 15 éve folyam­atosan van­nak kint munkáim, szer­in­tem ez szu­per. Ha ott szület­tem vol­na, és 18 évesen kezdtem vol­na színészked­ni, más lett vol­na az ered­mény. Úgy érzem, hogy az a faj­ta „gryl­lus­dorkaság”, ami itthon van, az már kint nem elérhető. Sokak­nak ide­haza az Érzékek iskolájá­val let­tél egy ikon. G. D.: Igen, és ezt 30 évesen felépíteni már nem olyan kön­nyű. Vis­zont nagy­on örülök annak, hogy Néme­tország­ban van egy más­fa­j­ta életem: ott „egy” színésznő vagyok, itthon meg van ez a „gryl­lus­dorkaság”, amiben lehet „für­deni”. Pszichésen fontos, hogy ne mindig figyel­jenek oda az emberre, ha bem­egy vala­ho­va. Ez megter­helő is lehet, nem? G. D.: Igen, koráb­ban annak éreztem, most már vis­zont nagy­on szeretem – igaz, most már annyi­ra nem dur­va. Rengeteg előnye lehet a kivált­sá­gos helyzetnek, és csak akkor veszed észre, men­nyire kényelmes, amikor nincs. Milyen­nek tűnt kin­tről a mag­yar film fel­futása, például az, amikor a Saul fia Oscart kapott? G. D.: Nagy­on örülök neki, mert előtte nagy­on rossz hírünk volt a poli­tikai helyzet miatt. Mikor kimentem Berlinbe, és mond­tam, hogy mag­yar vagyok, olyan reak­ciókat kap­tam, hogy „de szeretem a mag­yar iro­dal­mat, Ester­házy Pétert, Márai Sán­dort, Kertész Imrét”. Utá­na pedig olyanokat, hogy „Jézu­som, ti vagy­tok a menekül­trug­dosó nácik, akik senkit nem engedtek be? Elfele­jtet­tétek már, hogy titeket hányan fogad­tak be ’56-ban?” Most már szerenc­sére a mag­yar film­ről, Enye­di Ildikóról, a Testről és lélekről szól­nak a beszél­getések első kör­ben. Jó érzés, hogy megint büszke lehetek a mag­yar kultúrára és a mag­yarsá­gra, és csak második helyen jön­nek a nehéz kérdések. Már látható a mozik­ban A hentes, a kur­va és a fél­szemű, amely­ben Máriát alakí­tod. Milyen volt Szász János­sal együtt dol­go­zni? G. D.: Nagy­on örömteli mun­ka volt, amikor János megk­ere­sett és elmesélte nekem a történetet, rögtön nagy­on izgal­mas­nak talál­tam. A for­gatás alatt is, a hideg ellenére is nagy­on jó volt a hangu­lat a stáb­ban. Nagy­on élveztem János spon­taneitását, nyi­tott, szabad gon­do­lkodását, hogy nem ismer határokat és a szí­neszeit is erre sarkall­ja. Hogyan építet­ted fel Fekete Mária karak­terét? G. D.: Sokat beszél­get­tünk és próbál­tunk a for­gatás előtt, csodálatos part­nereim is voltak Nagy Zsolt, Hegedűs D. Géza és Börc­sök Enikő szemé­lyében. Mária nagy­on nehezen vív­ja har­cát a világ­ban a min­den­napi megél­hetésért. Ez min­den cse­lekede­tének a moz­gatórugó­ja, szeretne kitörni a mega­lá­zottság­ból, a nyomor­ból bár­mi áron. Fotó: Szabó Gábor / WLB Milyen ter­veid van­nak itthon? G. D.: Most próbálom a Tro­j­ka tár­su­lat­tal az Anna Karen­inát, aminek már­cius 2‑án lesz a bemu­tató­ja a Kugler Art-ban a Deák téren. Már nagy­on várom. Valamint ját­szom tovább Fri­da Kahlót az Átri­um Szín­házban. Ez a mag­yarorszá­gi terv egyelőre. Aztán tavasszal majd for­ga­tok megint Néme­tország­ban. Nagy­on előrébb nem tudok ter­vezni, mert a filmes munkák gyakran az utol­só pil­lanat­ban esnek be.