Ján Zachara személye lesz az idei…

Ján Zachara szemé­lye lesz az idei KO BOKSZ Mara­ton egyik kuriózu­ma. A legidősebb élő szlováki­ai olimpiai bajnok idén tölti be a 90. életévét, ám még mindig aktív a ring­ben, s ha egészsége enge­di, az észak-komáro­mi bok­szgálán egy rövid bemu­tatót is tart a kötelek között február 16-án. Ján Zachara élete során sok­szor nem a kön­nyeb­bik utat válasz­tot­ta, mégsem szeretné, ha hősként beszél­nének róla. Nem tart­ja magát angyal­nak, ugyanakkor fontos számára, hogy jó példát mutas­son a sportol­ni vágyó fiat­alok­nak. Gyerekko­ri emlékei máig élnek benne, szer­inte az erdőjárás, a favágás, a ker­ti munkák mind hoz­zájárul­tak ahhoz, hogy szervezete edzett legyen, ez lehet a tit­ka annak is, hogy máig ilyen jó for­mában van. „Gyerekko­rom­ban esetlen kisfiú voltam, ha fociz­tunk, csak a kapub­an kap­tam helyet. Az első bok­szedzések után éreztem belül, hogy valójában ez az, ami érdekel, ezt akarom csinál­ni! 70–80 évvel ezelőtt nekem távol­ról sem volt annyi lehetőségem, mint a mai fiat­alok­nak, de kemény munká­val, kitartás­sal és akarat­tal bárk­iből sik­eres sportoló vál­hat. Min­den mérkőzése­men (430-ból 365 győztes) tisztelet­tel léptem a szorító­ba, soha nem bec­sül­tem le senkit. A bok­sz valójában olyan, mint a vívás: sok láb­mun­ka, elha­jlá­sok, a kezünkkel pedig vívunk. De a bok­sz a legtisztább sport, mert kesz­tyűs kézzel bánunk az ellen­felünkkel. Az egyko­ri edzőm, Tor­ma Gyuszi (Lon­don 1948, olimpiai bajnok), Papp Laci nagy­on jó barát­ja mindig azt hang­oz­tat­ta: Tiszteld az ellen­felet, légy alázatos, de soha ne feledd, miért lép­tél a szorító­ba…” Ján Zachara elárul­ta: min­den ring­be­li győzelmére öröm­mel emlék­szik vis­sza, de az 1952-es helsin­ki aranymeccs áll szívéhez legközelebb. Az ökölvívó azt azon­ban a mai napig nem érti, hogy az 1948-as lon­doni olimpiai játékokra – ame­lyre ő is kval­i­fikált -, miért mást küldött ki helyette az akko­ri sportvezetés. Ahogy mond­ta: még mindig emlékeiben él, amikor a ’48-as olimpia után meglá­to­gat­ta őt barát­ja, Tor­ma Gyu­la, kezében az aranyérem­mel és közölte: „Julko, nem lett vol­na esé­lyed az olimpián, mert a mag­yar Csík Tibor min­denkit leiskolá­zott, szétzúz­ta a mezőnyt és első lett a súlyc­so­por­tod­ban.” Ez az ősz­inte vélemény aztán tovább ösztönözte a sportolót arra, hogy még töb­bet eddzen és gyako­roljon. „Sza­k­munkásként végeztem, géplakatosnak tan­ul­tam, majd a trenc­séni vas­műveknél dol­go­z­tam. Aktív sport­pálya­futá­som alatt megkap­tam a sportmes­teri címet, az edzői tevékenységem alatt nagy­on sok orszá­gos bajnokot, sik­eres ökölvívót neveltünk ki néhai R. Gondas edző bará­tom­mal. Csap­at­ban négysz­eres orszá­gos bajno­ki címet szereztünk, de talán mégis az olimpiai aranyérem­re vagyok a leg­büszkébb!” – árul­ta el Ján Zachara, aki 2010-ben elsőként kap­ta meg a szlováki­ai sportújságírók által alapí­tott Sportle­gen­da címet. „Egy kis község­ből, Kubráról szár­ma­zom, Trenc­sén mel­lől. Meglepődtem, hogy épp én kap­tam meg ezt a sportk­itün­tetést! Per­sze jó érzés volt, amikor az utcán ide­gen emberek megál­lí­tot­tak, grat­ulál­tak a sik­ereimhez, de sajnos voltak néhányan, akik a hátam mögött azt mondták, beképzelt vagyok. Pedig soha nem éltem vis­sza a sport­sik­ereim­mel és mindig a fair play küzdel­met tar­tot­tam szem előtt. Az ökölvívás vis­zont rengeteget vál­to­zott az utób­bi évtizedek­ben. A bok­sz gyorsabb lett, keményebb felkészülések, vere­jtékes edzések előzik meg a mecc­seket, sok tak­tikai utasítás hangzik el a mérkőzések során és szinte hihetetlen összegekért vív­nak meg egymás­sal az ellen­felek. Félő, hogy töb­bé nem lesznek olyan sik­eres amatőr egyéniségek, mint Papp Laci és Teó­fi­lo Steven­son, három­szoros olimpiai bajnokok.” Ján Zachara fiata­l­abb korában azt kíván­ta, bárc­sak hossz­ab­bak lennének a nap­jai. A legidősebb élő szlováki­ai olimpiai bajnok vis­zont mostan­ság sem unatkozik: hét­fő-szer­da-pén­tek a dub­ni­cai (Vágtöl­gyes) ökölvívókat edzi. A háza körüli teendők is lefoglalják: télen havat lapá­tol, nyáron a ker­ti mun­ka, vagy a barkác­solás köti le, esténként pedig ter­mészete­sen sportközvetítéseket néz a tévében. Felesége öt éve hun­yt el. Ján szinte min­den­nap kim­egy hoz­zá a temetőbe: megköszöni a hűségét, hogy kitar­tott mel­lette, és min­dazt a jót, amit tőle kapott, különösen azt, hogy hódol­ha­tott szenvedé­lyének, a bok­sz­nak. A temetőbe 105 lépc­ső vezet, ahogy mond­ta: ez is része a min­den­napi aktív sport­pro­gramjá­nak. Az idén 90. életévét betöltő sportoló kisebb egészségü­gyi prob­lémákkal küzd, de azt ígéri, ha az egészsége enge­di, akkor tart egy rövid bemu­tatót is a kötelek között február 16-án, a KO BOKSZ Mara­ton Szlovákia – Mag­yarország nemzetközi bok­szgálán. „Szívesen megyek az észak-komáro­mi Sportc­sarnok­ba és várom a pil­lana­tot, amikor beszá­molót tartha­tok a sportéletem­ről, a sik­ereim­ről. A mai napig sokan megk­eres­nek, külön­böző meghívá­sok­nak teszek eleget, főleg iskolák­ba, sportren­dezvényekre és sportk­lubok­ba járok,hogy megosszam a fiat­alokkal, milyen is egy sik­eres sportolói életút