FÖLDI BÉLA – AMIT A TEST MOND EL



Egy tán­cos pályá­ja nem feltétlenül a szín­pad­dal ér véget. Egy moz­du­lat tovább él egy másik tán­cos testében, egy kore­ográ­fiában, egy tanítvány­ban, egy tár­su­lat történetében. Föl­di Béla több mint négy évtizede építi ezt az örök­séget, most pedig újabb ran­gos sza­k­mai elis­merés­sel gazdagodott.

Föl­di Béla neve szorosan össze­fonó­dott a mag­yar kortárs tánc­cal. Táncművész, kore­ográ­fus, pedagó­gus és a Budapest Tánc­szín­ház alapító igaz­gató­ja. Pályá­ja nem egyik napról a másikra épült fel: hosszú tan­ulás, külföl­di tapasz­ta­la­tok, mesterek, próbák és előadá­sok for­málták azt a művészi gon­do­lkodást, amely­ből 1991-ben megszületett a Budapest Tánc­szín­ház.

A kezde­tek­ben Jeszen­szky Endre taní­tot­ta, később Raza Ham­ma­di vált meghatározó mesterévé. Külföl­di útjai során Párizs­ban, Bécs­ben és más euró­pai városok­ban is tan­ult, közben egyre közelebb került a mod­ern és kortárs tánc világához. A klasszikus balett tech­nikai fegyelme és a kortárs mozgás szabad­sá­ga később saját munkáiban is egymás mel­lé került.

1991-ben alapí­tot­ta meg a Budapest Tánc­szín­házat. Azó­ta több mint három évtized telt el, a tár­su­lat pedig gen­erá­ciókon keresztül építette tovább azt a szellemiséget, amely­ben a tánc egysz­erre igényes, kortárs és közön­ségközeli műfaj. Föl­di Béla számára a tár­su­lat nem pusztán előadá­sok soroza­ta. Min­den tán­cos új szemé­ly­iség, min­den pró­ba új kérdés, min­den pre­mier új lehetőség.

A kore­ográ­fus munkájá­nak egyik legszebb része éppen az, hogy a gon­do­lat végül más testében válik láthatóvá. Egy moz­du­lat megszületik a pró­baterem­ben, majd a szín­padon már nem az alkotóé. A tán­cos viszi tovább, saját érzé­seiv­el, saját ere­jév­el és saját történetév­el.

Föl­di Béla közben pedagó­gusként is dol­go­zik. Tudását fiatal tán­cosok­nak adja tovább, kurzu­sokat vezet, mestereként pedig új gen­erá­ciók pályájá­nak indulásánál van jelen. Egy hosszú művészi élet egyik leg­fontosabb kérdése egysz­er csak nem az lesz, hogy mit tudunk még mi magunk létre­hozni, hanem hogy mit tudunk továb­bad­ni.

Most a Mag­yar Művészeti Akadémia Szín­házművészeti Tagoza­tá­nak díja került a kezébe. Egy elis­merés, ame­ly mögött ott van a Budapest Tánc­szín­ház története, több évtized­nyi kore­ográ­fusi mun­ka, tanítás, szín­pad és szám­ta­lan tán­cos pályá­ja.

De egy táncművész életében talán soha nem az oklevél az utol­só fejezet.

Mert a tánc ter­mészete szerint mindig mozgás­ban marad. Mire egy előadás véget ér, már megszületett egy új gon­do­lat. Mire egy tán­cos továb­bindul, vala­ki más lép be a pró­baterem­be. Mire egy kore­ográ­fia emlékké válik, egy másik már for­málódik.

Föl­di Béla pályájá­nak ere­je éppen ebben rej­lik: nem­c­sak tán­cokat hozott létre, hanem teret adott mások­nak is ahhoz, hogy meg­találják a saját moz­du­lataikat.

Most egy újabb díj állí­tot­ta meg egy pil­lana­tra ezt a hosszú történetet.

A szín­pad azon­ban nem áll meg.

A fények újra fel­gyul­lad­nak, a zene megszólal, és vala­ki megteszi az első moz­du­la­tot.

A történet pedig tovább tán­col.

Szen­drei Georgina

ARTONOV – ZENE, TÁNC, DIVAT ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET EGY SZÍNPADON

A KÁVÉ MINT MŰVÉSZET – EGY TEMESVÁRI FIÚTÓL A VILÁG LEGKISEBB VÁSZNÁIG