Petrik Andreát nem csak a színházi…

Petrik Andreát nem csak a szín­házi világ tart­ja szá­mon az egyik legte­het­sége­sebb fiatal színésznőként, a filmvásznon is egyre több­ször láthatjuk. A Karlovy Vary­ban versenyző Utóélet­ben egy halott lelkész assziszten­sét alakít­ja, Gár­dos Péter filmjének ked­véért pedig 10 kilótól szabadult meg. Petrik Andrea mesélt a színész fela­datáról és a számára fontos ügyekről, nagy­on ősz­in­tén. Az egyetem után rögtön tárt karokkal várt a Rad­nóti Szín­ház? Azt tudni kell, hogy én Mar­ton Lás­zló, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztá­lyában végeztem. Mar­ton Lás­zló akkor a Vígszín­ház igaz­gató­ja volt, én pedig két évet ott töltöt­tem gyako­r­la­ton, har­mad- és negyedévesként. Azért válasz­tot­tam mégis a Rad­nótit, mert megk­ere­sett Bálint András, akiv­el volt régebben egy kurzu­som… Rengeteg helyen dol­go­ztál, sok­szor párhuzamosan is. Igen, bár végül is a Rad­nót­inál vagyok mió­ta végeztem a Szín­művészetin, de valóban dol­go­z­tam sok helyen, sok ember­rel. Azért, mert ki akarsz használ­ni min­den lehetőséget? Igen, abszolút. Nagy­on fontos, hogy az ember folyam­atosan tan­uljon és fejlőd­jön, és ezért szer­in­tem az, ha vala­ki csak egy helyen van, ugyanan­nyi jóval jár, mint rosszal. Eleve fiatal színészként fontosnak tar­tok min­den lehetőséget megra­gad­ni, már csak azért is, mert van­nak olyan szerepek, amiket az ember addig ját­szhat, amed­dig fiatal, épp ez a szép benne. De alapvetően úgy gon­do­lom, hogy ez min­den egészsége­sen gon­do­lkodó színésznél így van: szereti, ha ki van használ­va. Egysz­er azt mond­tad, nem jó, ha az ember túl­sá­gosan is a saját érzelmeiből építkezik a szín­padon. Nem érzed néha, hogy te is túl­sá­gosan igénybe vet­ted a lelkedet? Nem, mert a sok külön­böző dolog közül mindig tudom, hogy mi az, amibe érdemes beledö­gleni, amibe érdemes anny­it pakol­ni. Nem min­den mun­ka kíván­ja meg azt a lel­ki odaadást és kitárulkozást, ez sok min­den­től függ: műfa­jtól, helyzetek­től, tár­su­la­tok­tól. De én szeretem, ha egy szerep igénybe veszi a lelkemet, hiszen ha érdemes azt a sok energiát bele­fek­tet­ni, akkor az biz­tosan megtérül. Szer­in­tem az élet min­den területén így van ez. Sokáig „cipel­sz mag­a­d­dal” egy ilyen drá­mai szerepet az előadá­sok után is? Azért nem szabad elfele­jteni, hogy ez egy sza­k­ma. Hála a jó isten­nek azért nem halok bele, mert „csak” egy színész vagyok, és ugyanú­gy fel kell kel­nem regge­lente, mint bár­ki más­nak. Általában azért lesz vala­ki színész, mert a szín­házban tud­ja kife­jezni magát, attól nyugszik meg, arra van szük­sége. Per­sze a színészek nyil­ván túlérzéke­ny emberek, de szer­in­tem épp a szín­ház az, ami meg­nyug­tat­ja őket. Amikor egy szerepre készül­sz, mindig próbálod a karak­ter és a szemé­ly­iséged között keres­ni a párhuzamokat? Igen. Szer­in­tem ez két­félekép­pen működik: vagy kül­sőségek alapján kezd­ed meg­for­mál­ni a szerepet, és – jó eset­ben – az hoz­za magá­val a bel­ső dol­go­kat, vagy épp fordít­va, belül­ről indul­sz ki, és aztán rakod rá a külse­jét. Azt hiszem, én inkább az utób­bi vagyok, de min­den mun­ka nagy­on más, én is vál­to­zom, az is, ahogy próbálok, ahogy dol­go­zom. A Platonov – Apát­lanul című darab­ban Szofját alakí­tod. Hason­lí­tasz rá? Nem tudom pon­tosan, egy-két helyzettel abszolút találok kapc­solódási pon­tot. Például, hogy milyen az, mikor nem a tiéd vala­ki, akit szeretsz. És szem­besül­nöd kell azzal, hogy úgy, abban a for­mában már soha nem leszel vele, mint ahogy azt egykor hit­ted, vagy amiben régen bíztál. Nagy­on jó és inten­zív volt a próbafolya­mat, de elég rövid idő alatt rak­tuk össze, ezért úgy érzem, még van munkám Szofjá­val. Én sose tudok pre­mierre meg­nyu­god­ni… Most először dol­go­ztál együtt Alföl­di Róbert­tel, milyen élmény volt? Állítólag keményen fog­ja a színészeket. Meg­nyug­tató érzés olyas­valakiv­el dol­go­zni, aki pon­tosan tud­ja, mit akar lát­ni, és egészen konkrét dol­go­kat kér tőled. Én momen­tán nagy­on szeretem, ha vala­mi úgy van lekot­táz­va, hogy, ha min­den hang­j­e­gyet pon­tosan leüt­sz, akkor azon túl akko­ra szabad­sá­god van, amekko­rát akarsz. Nagy­on inten­zív, tár­su­latépítő volt a közös mun­ka, nagy­on jó élmény. Sok min­dent tan­ul­tam Alfölditől, szívesen dol­go­znék vele a jövőben is. Sok filmes munkád is van, az Utóélet című film például versenyzett Karlovy Vary­ban, az East of the West szek­cióban. Igen, Zom­borácz Virág­gal for­gat­tuk tavaly február­ban az Utóélet című fil­met, ami egy elképesztően jó mun­ka volt, nagy­on tehet­séges emberekkel dol­go­zhat­tam együtt. Jó érzés volt, hogy ilyen sok, tehet­séges és valamit akaró fiatal találko­zott ezen a for­gatá­son, ezt az egész stábra és színészgárdára értem. Vis­zont amiről szeretnék még beszél­ni, az az, hogy én most Gár­dos Péter­rel for­gatom a Haj­nali láz című fil­met, amire igazából régó­ta vár­tam. Gár­dos írt egy regényt a szülei szerelmének történetéről, akik a holokauszt után ismerkedtek meg egy reha­bil­itá­ciós tábor­ban, és ezt filmesíti most meg. Úgy érzem, régen volt ennyire izgal­mas és fontos ügyem, mint ez a film. A szerep miatt lef­o­gy­tam tíz kilót is, ez tula­j­donkép­pen igazi verseny­futás volt önmagam­mal. De nem is a fogyás a lényeg, hanem hogy jó dolog áldoza­tot hozni valamiért, ami fontos. Szá­mom­ra ez a film kivéte­les mun­ka, ezt min­denkép­pen el akar­tam mon­dani. Sok­szor emelték már ki a tel­jesít­ményed mel­lett a szép­séged. Előnynek tar­tod a sza­k­mád­ban? Jézu­som… engem nagy­on zavar­ba lehet ezzel hozni. A saját szép­ségemet, vagy éppen csúnyasá­go­mat nagy­on furcsán kezelem. Egy színészben per­sze lenyűgöző a szép­sége a szín­padon, de ez épp nem a klasszikus szép­ség, hanem vala­mi olyas­mi, amit a tehet­sége által nyer­het el, ha öna­zonos a szín­padon, vala­h­ogy megszépül. Per­sze van­nak a sza­k­mában gyönyörű emberek, de szer­in­tem az a lényeg, hogy a te szemé­ly­iséged mit tud ehhez hoz­záad­ni. Én azt tar­tom mag­a­m­ról, hogy tudok szép és csúnya is lenni, néha kife­jezetten csúnyá­nak látom mag­am, ez nagy­on érdekes… Szer­in­tem fontos, hogy úgy próbáljon az ember élni, hogy ne fél­jen se az élet­ben, se a szín­padon attól, hogy hogy néz ki, vagy, hogy az időv­el elmú­lik a szép­sége. (For­rás és tel­jes inter­jú: marieclaire.hu)