Közös produkcióval áll a közönség elé Hűvösvölgyi Ildikó és Kisfaludy Zsófia. A Turay Ida Színház Mellettem az utódom című előadása kapcsán beszélgettünk a Kossuth-díjas színművésznővel, akit állandó színpadi szerepei mellett, nemrég egy új feladat is megtalált: otthon nagymamaként áll helyt a mindennapokban. – Honnan jött az ötlet, hogy egy közös pódium előadást készítsenek a kisebbik lányával, aki szintén a színészi pályát választotta? – Nagyon szerettem volna egy önálló estet, ahol együtt lehetünk. Három évig tanítottam is, hiszen növendékem volt a Madách Musical Tánciskolában. Pontosan tudom, hogy milyen az egyes műfajokban, operettben, musicalben és azt gondoltam, nagyon izgalmas lehet a közönségnek is megmutatni, hogy egy családon belül hogy működik ez. Azt szoktam mondani: nagy dolog, hogy nemcsak életet tudtam adni a gyermekemnek, hanem a szakmát, a tudásomat is a kezébe adhattam. A Mellettem az utódom című előadásunkat nem színdarabként kell elképzelni, hiszen itt különböző műfajokban – a musicalen, az operetten át a sanzonokig és a kuplékig – énekelünk, duettet is előadunk és közben beszélünk magunkról, a családunkról, a szerepeinkről… Az apropó egy nőnapi felkérés volt egyébként, akkor állítottuk össze a műsort, ami természetesen velünk együtt változik. Nagyon örülök, hogy a Turay Ida Színház ezt bemutatta és játszhatjuk nem csak a józsefvárosi kőszínházában, hanem a többi játszási helyszínein is. Legközelebb megint a Kálvária téren láthatja a közönség május 14-én, vasárnap délelőtt. – Néha félelmetes lehet, hogy az ember egy szál maga kiáll a közönség elé. – Valóban, nem mindenki alkalmas erre a pódium műfajra. Mindig szabálytalan az előadás, ugyanis vannak olyan pontok, amikor én vagy a lányom, Zsófi hirtelen azt gondoljuk, hogy valamit el kell mondanunk a közönségnek és akkor már változik az egész. Amíg a másik dolgozik, soha nem megyünk ki, egy asztalnál leülünk és nézzük, ott a mikrofon, bármikor én is beleszólhatok, tehát történhetnek váratlan dolgok a színpadon. Zsófi folyamatosan új szerepeket kap, közben megszületett az első unokám is, akinek ő a keresztmamája. Elmondjuk a közönségnek ezeket is, beszélünk arról, hogy milyen nehéz az elengedés az iskolába, az óvodába, s akkor elénekeljük például a Csillagok aranyát. Előfordul olyan is, hogy a lányom vágyik egy szerepre, de még nem kapta meg, elénekel viszont a darabból egy dalt: a szemem előtt virul ki előadásról előadásra. Nagyon összetett ez az érzés, mert egy éve nem lakik velünk, felnőtt hölgy, aki a saját útját járja, így minden ilyen másfél óra, amit a színpadon együtt töltünk ajándék a számomra! – Hazaviszik a munkát? – Szigorú rendszert alakítottunk ki, amikor tanítottam én a tanárnője voltam, akárcsak a többieknek. Otthon sosem dolgoztunk, csak a teremben szembesültem azzal, hogy mit csinált. Mindig duplán dolgozott, nehéz helyzetben volt, hiszen ki kellett lépnie az alól, hogy én vagyok az anyukája. A mai napig látom, ha például interjút ad, alanyi jogon szeretne önmaga lenni és ezt annyira szeretem benne! Semmiféle segítséget nem kér tőlem, maga akarja az utat kijárni – Nem volt annyira egyértelmű, hogy végül is színésznő lesz, akárcsak az édesanyjánál, hiszen ön zongorával kezdte… – Hiszek abban, hogy a sorsunk meg van írva. Zsófi gazdasági főiskolát végzett, én pedig zenésznek, utána pedig énekesnőnek készültem. Ha nem vesznek fel rögtön a Konzervatórium után a Színművészetire, akkor lehet, hogy most egy Mozart szubrett vagyok és énekesnő lett volna belőlem. Persze énekeltem Papagenát A varázsfuvolában, vagy ott volt például a Bastien és Bastienne , de úgy látszik, az volt az utam, hogy musical színésznő legyek és meg kellett várni azt a bűvös ’83-as évet, amikor bemutattuk a Macskákat a Madách Színházban. Addig tévéjátékokban szerepeltem és naivákat játszottam, kimondottan kislány típus voltam, Zsófi nem az. Persze kislány szerepet is osztottak rá, a Szépség és a Szörnyetegben például a Szépséget játszotta németül, de ő más, mint én. Ha párhuzamot kell vonni a pályánkon, akkor ő most fog beérni, egy dögös női alkat: a Doktor Zsivágóban Lara teljesen hozzáillő szerep, vagy ott van a My Fair Lady, amit például én is szívesen eljátszottam volna a pályámon, de nem adatott meg. – Az is érdekes, hogy sorra ugyanazon színházak színpadán állnak közönség elé. – Valóban, nemcsak mellettem az utódom, hanem szó szerint jön is utánam. Néhány évvel ezelőtt a Macskák jubileumi előadásában én egy kicsit visszaálltam a régi szerepembe, Mindlevery-ként, Zsófi pedig akkor állt be az új generáció tagjaként Bombalurina szerepébe, amit azóta is játszik a Madách Színházban. Fiatal koromban az Operettszínházban is játszottam, Sopronban öt évig voltam színésznő, ott is játszik és épp most szerződött le a Turayba Zsuzsi kisasszony főszerepére. Sőt! A Nagymező utcába járt énekelni a Konzervatóriumba, ahol én érettségiztem. Érdekes ez a sorsszerűség, hogy ő is bejárja ugyanazokat a helyeket, amiket egykor én, persze nyilván ő már másképpen éli meg ezeket a dolgokat. – Mennyire kritikus? – Mindig az vagyok. A premier rémes dolog, annál nincs is szörnyűbb, mint amikor ott ül a család, a kritikusok, akkor kellene nagyon jónak lenni, de az ember sokszor annyira izgul, hogy nem tud úgy teljesíteni. Zsófi látja, hogy nem hazudok neki soha. Őszintén mondom neki azt, amikor fantasztikus volt, de becsusszantom azokat a pici megjegyzéseket is, hogy min kellene még egy picit dolgoznia. Pontosan tudja, hogy mindent szeretetből mondok, hogy később még jobb legyen. Egyébként ez az év nagyon nehéz volt Zsófinak, négy főszerepet is játszott, szinte le sem jött a színpadról. Most már elárulhatom, hogy az volt az én ajándékom, hogy amíg Sopronban játszott, kitakarítottam és rendbe tettem a lakását, gondoztam a virágait. Arra gondoltam, hogy az én anyukám is mennyi mindent megtett értem és tudtam, milyen jól fog esni neki, ha hullafáradtam hazaér. Elsírta magát a boldogságtól. – Említette, hogy nemrég unokája is született. Megváltozott az élete? Mozgalmasak a napok? – Boldog vagyok, hiszen nagyon vártam már a kisunokám! Bence tündéri kisfiú. Nórának, a nagyobbik lányomnak szüksége van rám – hiszen egyedül van otthon, míg a férje dolgozik – és ez erőt ad. Ha megyek, már mosolyog rám a pici, nyugodtan otthagyhat vele a lányom, elmehet aludni, pihenni és ez nagy dolog. Gyakran elviszem Bencét sétálni, énekelgetek neki, elaltatom. Olyan jó érzés, hogy alkalmas vagyok erre. A nő sosem tudja igazából, hogy milyen anya vagy nagymama lesz, azt meg kell tanulni. Mint ahogy Nóri is most tanulja. Ő már egy másik generáció, más módszerekkel gondozza, eteti, altatja a fiát, de fantasztikusan csinálja. Mindenre kiterjed a figyelme. Csak bámulom, hogy milyen szeretettel, odaadással neveli kis Bencét. Rengeteg fényképet is csinál és mindegyikhez odaír egy-egy frappáns, találó szöveget és úgy küldi át, én pedig büszkén mutogatom mindenkinek. Az én anyukám tanítónő volt és amikor nekem született Nóri, abbahagyta a tanítást, azért hogy segítsen. Csak akkor ment vissza a napközibe, amikor ő már háromévesen óvodába ment. Micsoda áldozat volt! Akkor fel sem fogtam, hogy milyen fontos, hogy az anyák ott álljanak a lányaik mellett és mindenben segítsenek. – Most kevesebb előadást vállal? – Májusban futó darabjaim vannak – A muzsika hangja, az Égben maradt repülő, Imádok férjhez menni, Mellettem az utódom, majd jön a Billy Elliot az Erkel Színházban – de azt elmondhatom, hogy szeptemberre nem vállaltam bemutatót. Januárban lesz a következő premierem, addigra Bence is egyéves lesz. Persze vannak nehezebb napok, amikor beülünk a buszba és vidékre megyünk, de előtte akkor is elmegyek Nórihoz és onnan indulok el. Viszek ennivalót, vagy főzök, vagy segítek, amiben kell és beszélgetünk, beszélgetünk… Ez olyan csodálatos! Két lányom van és mindkettőtől a legszebbet és legjobbat kapom. – Közös családi programokat is szerveznek? – Természetesen vannak közös családi programok, például minden hétvégén az unokáméknál ebédelünk, most már minden Bence körül forog, de régebben elmentünk koncertekre, meghallgattuk például Cecilia Bartolit, éttermekben ebédeltünk, a kiállítások pedig mindig emlékezetesek maradnak. A férjem, Kisfaludy András dokumentumfilm rendező, de valaha Bernáth Aurél növendékeként kezdett festőként, így nagy élmény, ha egy kiállítást együtt nézünk meg, mert mindannyian köré gyűlünk és ő mesél nekünk… Csodálatos, hogy ilyen összetartó család vagyunk és remélem, az is maradunk. Pilcz Edina fotója .
Közös produkcióval áll a közönség elé…
