Király Viktor pár hétig itthon volt, aztán Amerikában várták fellépések. Most kell igazán észnél lennie, hogy ügyesen lovagolja meg a siker hullámait. 1999 óta él Magyarországon, 2008-ban nyerte meg a Megasztárt, tavaly pedig ötvenezer jelentkezőből a 24-be jutott az amerikai Voice tehetségkutatóban „magyar” indulóként. Az Origón megjelent a napokban veled egy interjú, és megakadt a szemem azon, hogy egyrészt azt mondtad – a Voice-tól végre önbizalmat kaptál, másrészt, hogy túl kishitű vagy ahhoz, hogy nagyképű legyél. Többször beszélgettünk már, és az önértékelésed ingadozása anno is mindig előkerült. Én egy helyen vagyok magabiztos – a színpadon, miközben megy a zene… Előtte és utána nem. Biztosan furán hangzik, de én annyira el tudom varázsolni magam egy dalban, hogy amikor énekelek, nincs is helye a kételynek. Sőt még azt is felvállalom, hogy akkor talán kicsit beképzelt vagyok. De csak akkor és ott. Tudom, érzem, hogy mit tudok zeneileg, és nem is hasonlítom össze magam másokkal. Egyébként alapvetően nem szeretem a versenyhelyzeteket – ehhez képest elég sok versenyben szerepeltem! Ráadásul sikeresen! Mit nem szeretsz benne, a másokkal való összevetést? Igen, mert a zene megítélése szubjektív, hisz mindenkit másért lehet szeretni vagy nem szeretni. Épp ezért elég abszurdnak tartom az énekversenyeket. Persze ez az én véleményem. De visszatérve a magabiztosságra – ha a Voice előtt megkérdezted volna, hiszek‑e abban, hogy meg tudom állni a helyemet Amerikában, akkor nem mertem volna rávágni, hogy „Igen!” Ebben volt bennem bizonytalanság. Most már eléggé határozottan tudok felállni New York‑i színpadokra, és be merem vállalni, hogy itt vagyok, ezt képviselem, szeressetek, vagy ne szeressetek! Korábban ott volt bennem a kérdés – egyáltalán el fog jönni valaki? Elég jó vagyok ahhoz, hogy tetsszek egy amerikainak? Gondolj csak bele, ahhoz képest, hogy én is amerikai vagyok, minden, amit a zenei szakmában elértem Magyarországon történt. Ezért ugyanúgy megkérdőjeleztem magam, mint az összes magyar zenész, hogy vajon képes lennék‑e Amerikában helytállni? Hát, most megkerestem a választ a kérdésre. Szükségem volt azokra a visszajelzésekre, amiket ott kaptam. Hál’ istennek, nagyon sokan megerősítettek abban, hogy érdemes belevágnom, még akkor is, ha nulláról kell kezdeni, mert van bennem valami… Bizonyítékot kaptam arra, hogy nemcsak én képzelem magamról, hanem mások is így gondolják! Tudod, van az a magyar mondás, hogy lehetsz kis vízben nagy hal, vagy a nagy vízben kis hal. Ez jutott eszembe annak kapcsán, hogy világgá mész… Ez egy dimenzióváltás. Mindenképp az. Magyarországon másként működik a zeneipar. Nem állítom, hogy itt könnyű, de nem kell lemezkiadó ahhoz, hogy sikeres legyél. Ha ügyes vagy, jó zenéket írsz, megvan a megfelelő kapcsolatrendszered, akkor magad is tudod csinálni. Én vagyok rá a bizonyíték, hisz apámmal van egy kis kiadóm, és csak Lindával ketten vagyunk a művészek. Ez Amerikában szóba se jöhet. Lehetsz a legtehetségesebb a világon, de ha nincs egy kiadó és erő mögötted, akkor semmi nem történik. Igazából a producerkérdés a legbonyolultabb, mert ha abban rosszul döntesz, akkor nemcsak zeneileg, hanem kapcsolatokban is tévútra mész. A producer áll középen és ő irányít a megfelelő kiadóhoz. Most kell nagyon észnél lennem, hogy kivel és mit írok alá. Ezért is kell kint lennem, folyamatosan ismerkednem emberekkel, és persze megmutatni magam. Szerencsére egyre több koncertem van. A 2015-ös év egy másik vonatkozásban is nagy változást hozott. Egy többéves kapcsolatod ért véget, pedig sokáig úgy tűnt, igazi támaszai vagytok egymásnak. A múltról nem szeretnék beszélni. Lehet, hogy kevesen tudják, de én nagyon keveset voltam egyedül. Talán csúnyán hangzik, de – kreatív szempontból – szükségem van arra, hogy kicsit kizárólag csak magammal foglalkozzak. A karrierépítésnek sok előnye és hátránya is van, de – én legalábbis úgy érzem – csak akkor lehet jól csinálni, ha most teljesen odateszem magam. Ha holnap úgy döntenék, hogy veszek egy repülőjegyet, és elrepülök Los Angelesbe, akkor megtehetem, mert nincs senki, aki azt mondaná, hogy ne menj, vagy megkérdezné, hogy ó, és mikor jössz vissza?! Ilyen értelemben nagyon jó, hogyha szingli az ember, hiszen szabad! Ugyanakkor persze néha nehéz, ha nincs kinek elmesélni az élményeket. De szerencsére van egy szerető családom, testvéreim, akik imádnak engem, és velük meg tudom osztani, ami foglalkoztat. Úgyhogy most élvezem a kreatív szabadságot! Csillog a szemed, úgyhogy elhiszem! 2016-ot mennyire látod a naptárban, hogy néz ki? „Pepita” év lesz? Magyarország és Amerika között fogsz ingázni? Pontosan. Hál’ istennek sok feladat vár Amerikában is, és nem a semmiért megyek ki. Folytatom azt, amit elkezdtem, és februárban legalább tíz fellépésem lesz Floridában, Philadelphiában és New Yorkban. Ez nyilvánvalóan azért jó, mert építhetem a rajongótábort. Már rájöttem, hogy engem sokkal jobban szeretnek élőben látni a színpadon, mint a tévében. Vannak emberek, akik csak tévében csillognak, élőben nem annyira. Én igazán színpadon tudok hatni. Ezért készülünk rengeteg élő, zenekaros koncertre, és szó se lehet CD‑s fellépésről. Nehéz, mert öt embernek az idejét kell beosztani, és az elején még kevesebb pénzért csináljuk, de nagyon izgalmas! Alig várom…. Elég volt? Vágytál kifelé? Hogy a saját dolgaiddal foglalkozz? Igen. Nekem nem az volt a célom, hogy megint versenyezzek és elénekeljek még pár feldolgozást, hanem az, hogy megismertessem az arcomat, és aztán mindent, amit a Voice adott – kamatoztassam a saját zenémben. Az a kedvenc időszakom, amikor kreatívan alkothatok. Imádok fellépni, de megvan a határa, hogy mennyit. Nem szabad, hogy futószalaggá váljon, mert elvész a lényeg, és már a közönséget sem érzi az ember. Most szerencsére megvan az egészséges arány – ezért minden egyes fellépésem öröm. Tényleg úgy megyek fel a színpadra, és úgy jövök le, hogy mosoly van az arcomon, és azt mondom, na, ez jó volt! Mindenre jut idő, amire kell. (Forrás és teljes interjú:mno.hu)
Király Viktor pár hétig itthon volt,…
