Énekel, a Zeneakadémia tanszékvezetőjeként növendékeit egyengeti…

Énekel, a Zeneakadémia tan­székvezető­jeként növendékeit egyengeti a pályán, miközben operát tan­ul és folyam­atos felkéréseknek tesz eleget Meláth Andrea, aki a világ szá­mos országá­nak szín­padán meg­for­dult már. A Liszt Fer­enc-díjas oper­aénekesnő, érdemes művész mindig arra törekedett, hogy a közlési vágy motivál­ja egy-egy kon­certen, hamarosan a Zeneakadémia Kon­certközpon­tjában lép szín­padra Den­nis Rus­sell Davies, nap­jaink egyik legin­no­vatív­abb, leg­ere­detibb karmestere mel­lett. – Május 17-én vezényli Den­nis Rus­sell Davies a Zeneakadémia Szim­fonikus Zenekarát. A kon­certen ön is szín­padra lép, mit énekel ezen az estén? – Május 17-én a Zeneakadémia gyönyörű nagyter­mében, Bern­stein I. Szim­fóniájában fogok közreműköd­ni, egyetemünk zenekará­val. Idén ünnep­lik világsz­erte Leonard Bern­stein 100. születés­napját, ezen az estén is előtte szeretnénk tiszteleg­ni. A kon­cert második részében, Mahler IV. szim­fóniájában pedig az egyik kedves növendékem, Ayane Imai énekel. Mindig nagy büszkeség, ha tanítván­nyal együtt lehetek a szín­padon. – Dol­go­zott már Den­nis Rus­sell Daviesszel? – Azt hiszem, ezen az estén az a leg­nagy­obb megtisztel­tetés szá­mom­ra, hogy együtt dol­go­zha­tok a karmester­rel, a mai zenei élet egyik meghatározó, kariz­matikus és min­den stílus­ra egye­di módon közelítő muzsikusá­val. Azért is nagy kivált­ság ez a szá­mom­ra, mert először találko­zom majd vele a szín­padon. – Hogy készül a fel­lépésre? – Először fogom énekel­ni Bern­stein I. szim­fóniáját, jelen­leg ismerkedési folya­mat­ban vagyok a darab­bal. Fan­tasztikus, nagysz­abású mű, lehetőségek tárházát jelen­ti egy énekes számára, ame­lyet a hangszínekkel való játékkal lehet meg­valósí­tani. Azt hiszem, szá­mom­ra a leg­fontosabb és egy­ben leg­nagy­obb kihívás mindig a szerző által elképzelt szöveg és dal­lam hangszínek­ben való inter­pretálása. Ez a mű rengeteg lehetőséget ad erre. Néhány évvel ezelőtt, az Oper­aházban énekel­het­tem Bern­stein Kad­dish című oratóri­umá­nak szólóját, az is egy tel­je­sen egye­di hangvételt kívánt, és lubick­oltam benne. Bern­stein­nek abszolút egye­di stílusa van, ami sem­mi­hez nem hason­lítható, kic­sit a kön­nyű- és komolyzene találkozása, vala­mi csodálatos Gospel beütés­sel megfűsz­erezve. – Min­den előadás más-más felkészülést igényel? – Azt hiszem, nekünk éneke­seknek, pont az a legc­sodálatosabb ezen a pályán, hogy mindig más-más stílust kell előad­ni a szín­padon a legter­mészete­sebb módon. A felkészülések egy-egy kon­certre épp ezért külön­böznek, mert lehet, hogy a következő alka­lom­mal már más stílus­ban kell a közön­ség elé áll­ni. A stílust meghatároz­za, mely kor­ban élt a szerző, milyen appará­tus áll az énekes mögött, s az egyik leg­fontosabb, hogy milyen történet, vagy szöveg áll a dal­lam mögött. Szer­in­tem az énekes is egy hangsz­er, csak a szöveg külön­bözteti meg a töb­bi instru­ment­től. – A Zeneakadémia tan­székvezető­je, énekel, fel­lépéseknek tesz eleget. Hogy néz ki egy nap­ja? – Szá­mom­ra egy nap­nak, nem 24, hanem min­i­mum 34 órából kel­lene áll­nia, akkor talán min­dent időben el tudnék végezni. Húsz éve vehet­tem kézhez a diplomá­mat a Zeneakadémián, azó­ta töretlenül a pályán vagyok. Több műfa­jt is kipróbál­hat­tam kirán­dulás gyanánt, például Vukán Györggyel nagy­on sok kon­certen szere­pel­het­tem, ahol az improvizá­ciós jazz‑t is kipróbál­hat­tam. De az operett és a musi­cal sem került el. Ám első­sor­ban a klasszikus reper­toár áll hoz­zám a legközelebb, azon belül is a XX. század első felének zené­je. Bartók, Mahler, Richard Strauss, Debussy… 11 éve a tanítás is beköszönt az életem­be, akkor Péc­sett kezdtem taní­tani az Egyetem Művészeti Karán. Az itt eltöltött 5 év a mai napig nagy­on szép emlék a szá­mom­ra: a növendékek által rengeteget tan­ul­tam mag­a­m­ról, a tanítás­ról, ame­ly nagy­ban megkön­nyítette a zeneakadémi­ai kezde­ti kihívá­sokat.  2012-ben Mar­ton Éva pro­fess­zor emer­i­tus hívott meg a Zeneakadémiára taní­tani, egy évre rá pedig a tan­székvezetői posz­tot is betöl­thet­tem. Tula­j­donkép­pen csak ez a pozí­ció elég lenne arra, hogy kitöltse az ember nap­jait. Emel­lett kon­certezem, operát tan­u­lok és énekelek, valamint taní­tok… – Nem akart mindig énekesnő lenni, végül, hogy szerette meg a szín­padot? – Először a karvezetés­sel kacérkod­tam, ere­de­ti­leg erre a pályára készül­tem. A Zeneakadémiára a tanáraim unszolására jelen­tkeztem, akik azt mondták: Andrea, neked nem hát­tal kell áll­ni a közön­ségnek, for­dulj feléjük és énekelj! A mi csalá­dunkban min­denk­inek szép hang­ja van, és min­den­ki tisztán is énekel; ebben nőt­tem fel, így nem éreztem rend­kívü­linek saját mag­a­mat. Nagy­on hálás lehetek a felkészítő tanáraim­nak. Főiskolásként először úgy éreztem, az izga­lomtól nem fogom azt a ter­het kibírni, ame­lyet a szín­pa­di lét jelent. Ám azt is éreztem, miután “kilök­tek” a szín­padra, hogy mindig volt vala­mi mon­dani­valóm a közön­ség számára. Tehát el kel­lett dön­ten­em, mit is akarok elérni ezen a pályán, s tudatosan győztem le mag­a­m­ban a zavaró izgal­makat. Arra törekedtem, hogy a közlési vágy motiváljon egy-egy kon­certen. A szín­padon áll­ni egy kivált­ság, és ehhez méltóan igyek­szem min­den alka­lom­mal felkészül­ni. – Mond­hatjuk, hogy a szerepek találták meg önt, nem pedig ön a szerepeket? – Sosem voltak szerepál­maim, mindig a legjobb időben és helyen talál­tak meg a szerepek. Az első komoly for­dulópon­tot 2000-ben Eötvös Péter Három nővér című operájában, Mása szerepének kirívó sikere jelen­tette a pályá­mon. Abban látott Kova­lik Balázs is, aki egy évre rá új beál­lókkal – akik még sosem énekelték a szerepeket – vitte színre Bartók Kék­sza­kál­lú herceg vára című operáját, s Judit szerepére hívott meg. Ekkor 2001-et írtunk, legtöbb­ször a mai napig ezzel a szerep­pel járhatom a vilá­got. Ausztráliát kivéve, min­den föl­drészen énekel­het­tem ezt a szerepet, Európában talán min­den orszá­got bejár­tam vele. – Mikor érezte azt, hogy a tudását tovább kell adnia, hogy a tanítás érdek­li? – A tanítás mindig is érdekelt, már főiskolásként, a gyako­r­lati tanítás órákon éreztem, hogy ezt nekem találták ki. Tanárként a leg­nagy­obb kihívás, meg­ny­it­ni a növendék lelkét, abból kitisztí­tani a felesleges szen­nyeződéseket, s azután jöhet a hang csis­zolása, drá­gakő gyanánt. Patetikus­nak tűn­het, de így van! Az ének­lés meg­foghatat­lan és tele van mis­ztéri­um­mal, hiszen a hangsz­erün­ket nem látjuk, nem tudjuk meg­tap­in­tani. A lényeg, hogy min­den növendék egy-egy lélek, nem lehet min­denk­inek ugyanú­gy fogal­mazni, abszolút egyéni­leg kell hoz­zájuk áll­ni a közös munkában. A fejlődésüket hal­lani, lát­ni vis­zont maga a cso­da. Nagysz­erű dolog lát­ni a pályakezdésüket, ugyana­zon a szín­padon áll­ni és egy darab­ban ját­szani velük. Az egész egy nagy betel­jesülés. Egyfelől nagy kihívás, ha eljön­nek a növendékeim a kon­cert­jeim­re, vagy meg­néznek az Operában, hiszen felmerül ben­nem, vajon tudom‑e mag­a­m­ból azt mutat­ni, amit tőlük is következete­sen elvárok. Más­felől köte­lességem­nek érzem, hogy meg­mu­tas­sam nekik azt, amit tanárként kérek tőlük. Érdekes módon, poz­ití­van inspirál, ha meg­néznek a növendékeim. – Az ön számára a közön­ség tap­sa, egy növendék ered­ményes pályá­ja vagy a csalá­di sik­erek a leg­fontosab­bak? – A sik­ert nagy­on a helyén kell kezel­ni a mi pályánkon, hiszen csaló­ka és tévú­tra vihet. Ha sik­erünk van egy-egy kon­cert vagy előadás után, az azt jelen­ti, hogy sik­erült a hidat megteremteni a szerző és a közön­ség között. Ez az én célom, ezt az érzést szeretem érezni. Mire otthon vagyok, már tel­je­sen lec­su­pas­zodom, és örülök a gyerekeim­nek és az otthonom­nak. Nagy­on szeretek süt­ni, főzni, ezek mind kikapc­sol­nak a rohanás­ból, ezen a téren is nagy sik­ereim van­nak! Ha a növendékeimet hall­gatom a kon­certjükön, biz­tosan job­ban izgu­lok, mint mikor én vagyok a szín­padon. Bizony nem egysz­er elő­for­dult, hogy kön­nyekig megha­tott őket lát­va-hal­l­va az, amit együtt érhet­tünk el. Ez a leg­nagy­obb sik­er… Bor­sos Zsuzsan­na