A balett-táncos tudta, hogy ez lesz az utolsó előadása.
A közönség nem.
Az orvosok hónapokkal korábban megtiltották neki a fellépést.
A térde már nem bírta.
Egy rossz ugrás, és soha többé nem állhat lábra rendesen.
Ő mégis aláírta a szerződést az utolsó estére.
Nem szólt senkinek.
A próbákon visszafogott volt.
Kevesebbet beszélt.
Többet figyelt.
Mintha mindent el akarna raktározni magában:
a fényt, a deszkák hangját, a zenekar lélegzetét.
Az előadás napján a színpad mögött fájdalomcsillapítót vett be.
Nem azért, hogy ne fájjon.
Hanem hogy ne látszódjon.
A darab közepén jött az a mozdulat, amit minden balettos ismer.
Az ugrás, amit nem lehet „óvatosan” megcsinálni.
Vagy mindent beleadsz, vagy semmit.
A nézők szerint az este legszebb pillanata volt.
Tökéletes ív.
Tiszta érkezés.
A függöny legördült.
A közönség felállva tapsolt.
Ő mosolygott. Meghajolt.
Amikor visszament az öltözőbe, már nem tudott ráállni a lábára.
Soha többé nem táncolt színpadon.
És ekkor derült ki a világ számára, hogy a művész, aki az estét a tökéletességre áldoztaSzerinted joga van egy művésznek így dönteni a testéről?
Vagy ez már túl nagy ár egyetlen tökéletes pillanatért?
Isabella Moretti az Olasz balettművész erre már válaszolt az utolsó előadással.
