Szigeti Karina a József Attila Színház…

Szigeti Kari­na a József Atti­la Szín­ház Amadeus című szín­játékában alakít­ja a híres női szo­pránt. Szigeti Kari­na fiatal, vibráló szemé­ly­iség. Oper­aénekes. Bátor lány, hisz a József Atti­la Szín­ház Amadeusában először szólal meg élőben Kathe­ri­na Cav­a­lieri karak­tere. A ját­szók között olyan otthonosan mozog, mintha mindig is a szín­ház életének része lett vol­na. Ellent­mond min­den sztereotípiá­nak, amit az opera-énekesnőkről tar­tanak. Cser­fes, vidám beszél­gető­part­nerre lel­tem benne. Külön­leges dolog, hogy egy opera-énekesnő prózai darab­hoz csat­lakozik. Mi volt az első gon­do­la­tod, amikor Dobri Dani, a darab zenei vezető­je felkért? – Nagy­on örül­tem neki. Képzeld, egysz­er jelen­tkeztem a Szín­művészeti Egyetem­re is, har­mad ros­táig jutot­tam. Szó­val kacérkod­tam a gon­do­lat­tal, hogy színész legyek. Az operánál ez talán kic­sit izgal­masabb játék­le­hetőség. Több alka­lom adódik a csap­atjátékra. Egy ária elének­lése indi­vid­u­al­istább műfaj, míg egy prózai darab­ban az összjáték csak együtt megy. Ráadá­sul ebben a szín­házban tény­leg csalá­dias a hangu­lat. Akkor mégis, miért opera? – Zeneakadémiát végeztem, és egészen kic­si korom óta énekelek. Az első emlékek egyike, hogy hin­tázás közben, ahogy visz a lendület, egyre hang­os­ab­ban énekelek. Ahogy nőt­tem, „komoly­o­d­tam”. Nyol­cévesen nép­dalének­lési versenyt nyertem. Az isko­lai ének­tanárnőm is ösztökélt, hogy érdemes zenév­el foglalkoznom. A meghatározó „találkozás” tinédzserként ért: Callas Toscá­ja volt. Annyi­ra elvaráz­solt, hogy – emlék­szem – egész nap ezt hall­gat­tam. Szünet nélkül. Akkor let­tem a műfaj szerelmese. Első szerep? – Nehéz kérdés… három éve végeztem az egyete­men, de sokáig kon­certle­hetőségek talál­tak csak meg, ami pályakezdőként per­sze szu­per lehetőség, de mégsem egy operasz­erep. Spin­to szo­pránként – na, ezt hogy mag­yaráz­zam meg? Szó­val nem drá­mai szo­prán vagyok, hanem előtte egy lépés­sel. Olyan, mint a rozé és a vörös­bor közöt­ti különb­ség: Tosca, és nem Turan­dot. Ezek a szerepek nehezek, és nem fiat­alon találják meg az embert. De majd egysz­er… Addig is maradok Kathe­ri­na Cav­a­lieri, aki amú­gy egy létező szemé­ly. Habár sok min­den távol áll az Amadeus­ban a valóságtól, ő valóban korá­nak egyik legis­mer­tebb és elis­mer­tebb szo­prán­ja volt. Valóban Salieri tanítvány volt, és ahogy azt sejteti az előadá­sunk, egy, az élet adta szép­séget nem megvető, öntörvényű nő volt. És te? Te is öntörvényű vagy? – Bizonyos értelem­ben igen, bizonyos értelem­ben nem. Vár­jál…? Lehet, hogy tel­je­sen az vagyok? Nem, inkább cél­tudatosan megyek a mag­am útján. Mindig is tudtam, hon­nan hova szeretnék eljut­ni. Fontos, hogy min­deközben ne lép­jek át másokon, és ne bántsak meg senkit. Igyek­szem meg­talál­ni a hason­lóan gon­do­lkodókat, így nem egy állandó harc az életem. Erről eszem­be jut a gyerekko­rom: a szüleim egészen pici koromtól önál­lósá­gra nevel­tek, nem telepedtek rám. Élveztem a bizal­mukat, így egészséges módon ki tudott alakul­ni az az iránytű, ami meg­mu­tat­ja, mikor járok a helyes uta­mon. Mag­a­biz­tosan tudom szervezni az életem, nincs szük­ségem a vis­szaiga­zolá­sokra. Kitől fogad­sz el kri­tikát? Vis­sza­jelzést? – A nálam tapasz­taltabb pály­atár­sak vagy egy adott pro­duk­cióban velem együtt alkotók között meg­találom azt, aki képes objek­tív vis­sza­jelzést adni. A bará­tom pály­atárs, így az ő véleményére nagy­on adok… habár lehet, hogy ő elfogult. Szok­ta­tok „örömzenél­ni” otthon? Elők­erül a gitár, lek­erül a porvédő a zon­goráról? – Párom, aki tenor, klasszikus gitár­ból szerzett először végzettséget. Úgy­h­ogy elő­for­dul a „csak úgy” zenélés. Gyako­rol­ni és vívód­ni is szok­tunk együtt. Tök jó, hogy tudunk egymás­nak sza­k­mai tanác­sot is adni. Gyako­r­lati­lag egymástól és egymás által tanul­tunk meg igazán énekel­ni. Az a jó, hogy mind a ket­ten izgu­lunk egymásért és magunkért Van egy sztereotípia: az opera-énekesnők nagyok, kövérek, és fennhord­ják az orrukat. Te ettől nagy­on messze áll­sz. Vajon lehet, hogy a gen­erá­cióváltás nem csak a kül­ső jegyek­ben mutatkozik meg? Megérkeznek azok az oper­aéneke­sek, akiket a fiat­alok is megsz­ere­thet­nek, idol­lá tehetik, és akik talán vis­szac­sábítják a tizen‑, hus­zonéves gen­erá­ciót az Erkelbe és az Oper­aház­ba? – Ötven-hat­van évvel ezelőtt sem ez volt az ideál. Volt valóban egy ilyen időszak is, de szerenc­sére újra fontos a kül­ső meg­je­lenés. Ahogy a tech­ni­ka fejlődött, egyre kevés­bé volt fontos az ének­tech­ni­ka. Áténekel­ni egy zenekart, nem volt kérdés. Ma már az operaszín­padokon sem ide­gen a mikro­fon. A CD-minőségű ének­tudás pedig a hang­mérnök kezén, és nem az énekes hangján, tudásán múlik. Régen, mire az ember pályára került, már az első szárnypróbál­gatá­sokkor is készen volt. Trén­ing­ben volt a teste, a hang­ja, a lelke. A sok „segít­ség” ellene dol­go­zik az énekesnek, hisz mire bir­toká­ba kerül a megfelelő tudás­nak, és kész lesz a nagy szerepekre, addi­gra közép­ko­rú, magára kevés­bé igényes nőként vagy fér­fiként lép szín­padra. Aki nem nyi­tott a zenére, az nyil­ván nem tud „mibe belesz­eretni”. Remélem, hogy mi, fiat­alok meg­találjuk a tech­ni­ka vívmányai és a klasszikus, olasz operaisko­la között a megfelelő egyen­sú­lyt, és nem csak hangi­lag erős, hanem a közön­ség által szere­thető művészként lépünk szín­padra. Jó lenne néhány olyan óriás­plaká­tot lát­ni, ahol huszon‑, harmincéves fiatal oper­aéneke­sek mosolyo­g­nak ránk, és nem csak popzenészek. Kari­na hatal­mas szenvedél­lyel mesél a hivatásáról. Órákig hall­gat­nám szívesen. Egy pil­lana­tra önmagát is félbesza­kít­va kérdezi: – Tudod, mit mond Tas­ná­di Bence Mozartként az opera műfa­járól? – Abban külön­bözik bárme­lyik másik műfa­jtól – elemzi Figaro története kapc­sán -, hogy nem kell külön-külön végighall­gat­ni a szobalány, a kamarás, a férj, a feleség gon­do­latait, mert a zene képes egyide­jű­leg kife­jezni min­d­e­gyikük hangu­latát, mon­dani­valóját. Ezért élő az opera, nem egy muzeális műfaj. Mekko­ra cso­da, hogy a párhuzamosan höm­pö­lygő szólam­ok és libret­tó egysz­erre – a Figaro esetén hét ember összjáté­ka – közvetít megan­nyi gon­do­la­tot és érzel­met. Höm­pö­lygő szemé­ly­iség. Ahogy beszél, belém ötlik: vajon miben tud meg­pi­hen­ni, hogy tud megáll­ni egy pil­lana­tra. – Alapvetően nagy­on érdek­lődöm min­den iránt, ami a szép­séghez kötődik. Med­i­tatív pil­lanat például a sminkelés. Érdekel az is, mások­ban is a szép­ség. Kint és bent egyaránt. Fontos, hogy ez a ket­tő összhang­ban legyen. Ha vala­ki nem tud­ja „lefordí­tani” a lelkét a világ számára, akkor lehet, hogy elc­súszik a gon­do­lat, nem derül ki, ki lakozik a kor­pusz mélyén. Szere­posztás Anto­nio Salieri: Fila Balázs Wolf­gang Amadeus Mozart: Tas­ná­di Bence Con­stanze Weber, Mozart felesége: Kónya Mer­lin Rená­ta II. József, Ausz­tria császára: Cha­jnócz­ki Balázs Johan­na Kil­ian von Strack gróf, császári kamarás: Mol­nár Zsuzsan­na Franz Orsi­ni Rosen­berg gróf, a Császári Opera igaz­gató­ja: Quin­tus Kon­rád Got­tfried von Swi­eten báró, a Császári Könyvtár prefek­tusa: Galkó Balázs Első Ven­ti­cel­lo, Szel­lőcske, hírek, rémhírek és ple­tykák hor­dozó­ja: Előd Álmos Második Ven­ti­cel­lo, Szel­lőcske, hírek, rémhírek és ple­tykák hor­dozó­ja: Horváth Sebestyén Sán­dor Kathe­ri­na Cav­a­lieri, Salieri tanítványa: Szigeti Kari­na