Milyen utakon és útvesztőkön kell keresztülvergődni…

Milyen utakon és útvesztőkön kell keresztülvergőd­ni ahhoz, hogy vala­ki azt csinál­ja, amit csinál­ni akar? Érzéke­ny és bizal­mas beszél­getés életről, színészetről. Kis szín­háztörténet, nagysz­erű szere­plőkkel, feltűnik Scher­er Péter (Pepe), az elenged­hetetlen társ, nagysz­erű alkotók, Janc­só Mik­lós, Cseh Tamás. Kis családtörténet ugyanc­sak nagysz­erű szere­posztás­sal. Hogyan lehet apá­nak lenni, ha örökösen próbákra és előadá­sokra jársz, mit jelent felelős­nek lenni gyerekekért, elvál­lalt felada­tokért? Men­nyi mun­ka megy bele egy szerepbe, hány próbálkozás, hány kudarc vezet egy aut­en­tikus szerep­meg­for­máláshoz? Aki fel­ny­it­ja ezt a könyvet, nem pusztán egy beszél­getés­be, hanem egy sors­ba lép. Egy fér­fi sorsá­ba, egy színész sorsá­ba, egy apa sorsá­ba. Aki fel­ny­it­ja ezt a könyvet, ajtót nyit a saját sorsára is. Ennek a könyvnek akkor van értelme (ha egyál­talán), ha Muc­si Zoltán­nal végig tudjuk járni ezt az utat, az ő útját. És ha az olvasó, aki velünk végigjár­ja ezt az utat, eltöpreng közben a sajátján. Hogy saját dön­té­sei, a számára meg­nyíló véletlenek merre vit­ték őt azon az úton, ami csak az övé. Egy út van, a sajá­tunk. És mégis: a Muc­si Zoltán nevű színész és Bér­czes Lás­zló nevű beszél­getőtár­sa negyven éve nem szabadul­nak a kérdéstől: mi lett vol­na, ha az a szol­no­ki segéd­színész annak ide­jén, negyven évvel ezelőtt nem lép oda a szol­no­ki középisko­lai tanárhoz, és nem nyom­ja a kezébe a Mod­ern Könyvtár Mulat­ság című kötetét? De miv­el odalépett hoz­zá, és kezébe nyomta azt a kötetet, erre a kérdésre nincs válasz. A válasz az, amit történt. És ennek a történet­nek immár része ez a beszél­getőkönyv, amit az olvasó most a kezében tart. „… Ha valamit csak te tudsz, és azt a mag­ad dic­sőségére akar­od fordí­tani, ha valamit a töb­biek számára nem teszel értelmezhetővé, egyedül marad­sz ezzel a min­den­tudó majomkodás­sal. Mert nem attól vagy vala­ki, hogy tudsz vala­mi oly­at, amit más nem, hanem attól, hogy ezt a „más”-t át tudod adni, hogy érin­tet­té tudod ten­ni a töb­bieket, hogy bea­va­tod őket, hogy adni tudsz – és úgy, hogy álta­la nem te, hanem ők gyara­pod­nak. (…) Mert a színész nem arra készül, hogy bec­sap­ja a nézőt, hanem éppen arra, hogy (ahogyan Háy János fogal­maz­ta meg találóan) művészi igazsá­got pakoljon a szín­padra. És azt nem lehet azzal fel­tenni, hogy „elját­szom a szerepet”, hanem csak azzal, hogy a vis­zonyulást is megteremtem ehhez a szerephez. És ebben a vis­zonyulás­ban, ebben a megra­gad­hatat­lan távol­ság­ban van helye a nézőnek, így fér hoz­zá a fig­urához, ame­ly a szín­padon beszél, tesz-vesz, mozog; ez a hely­hagyás az, ami szá­munkra, nézők számára teszi lehetővé az azono­sulást, átélést. Nekünk kell nevet­ni és sírni, megi­jed­ni, örül­ni, lelkesed­ni és ábrán­dozni – nekünk, a nézőknek. Muc­si Zoltán ezért nagysz­erű színész, mert miközben ját­szik, helyet hagy a szá­munkra, nézők számára – nem uralkod­ni akar a gon­do­latainkon és érzelmeinken, hanem fel­sz­abadí­tani azt. Ezt elérni azért hosszú menet – az amatőr szín­ját­szók­tól Szol­nokon át a Nézőművészeti­ig. (…) Megszólal­ni – az nem annyi, hogy a szánkat kiny­itjuk, és dől belőle a szó. Leírni a másik szavait – nem anny­it jelent, hogy kalapálunk a klavi­atúrán. Megszólal­ni és azt leírni felelősség, mert szavakkal ren­dez­zük be a vilá­got, és aztán erre a szavainkkal beren­dezett vilá­gra tek­in­tünk rá úgy, mint a sajá­tunkra, olyan­ra, ame­ly talán töb­bet mond el rólunk, mint amit mi saját magunkról tudunk.” (Beck Zoltán)