Kovács Attilát Holden Rose-ként ismeri a…

Kovács Attilát Hold­en Rose-ként ismeri a nagyközön­ség: a rockzenészből lett mesekönyvíró az ország szám­ta­lan iskolájá­ba ellá­toga­tott már, hogy nép­sz­erűsítse az olvasást. Célk­itűzése szenvedél­lyé vált és elhatároz­ta: ebben az évben legalább háromez­er gyer­mekkel találkozik. – Különös for­du­la­tot vett az élet­ed. Kezd­jük az ele­jén, hogy lesz egy rockzenészből mesekönyvíró? – Valójában a ket­tőnek tény­leg nem sok köze van egymáshoz, egy nagy kan­yarral jött az egyik a másik­ból. Az egész a rock­opera írás­sal kezdődött, aminek a dal­szöveg­ei­hez le kel­lett jegyzetel­nem a történetet is. Mun­ka közben annyi­ra bele­mentem a rés­zletekbe, hogy beval­lom, elkezdtem élvezni a sztori írását és végül a vázlat­ból megszületett egy regény. Az elkészült mű kapc­sán sokan bíz­tat­tak, így meg­mu­tat­tam kiadók­nak is, ők azon­ban nem rajong­tak érte.  Az egyik kiadó­nak vis­zont 8–12 éves korosztá­ly­nak szóló ifjúsá­gi regényre volt szük­sége. Meg kel­lett felel­ni néhány kívá­nalom­nak – például a való világ­ban ját­szódó detek­tív történet szerettek vol­na, varázs­lat nélkül –, de úgy gon­do­ltam, ha már ott vagyok, teszek egy próbát. Ahogy megéreztem az írás ízét, rá is kap­tam, így gyor­san elkészült az első könyv és mind­járt meg is jelent: Howard Matheu különös esetei detek­tív történet gyerekeknek. – A Hold­en Rose név hon­nan jött? – Amikor zenészként meg­je­lent az első lemezem, nem sik­erült áln­evet csi­hol­nom, Kovács Atti­la marad­tam. Ez a név vis­zont annyi­ra gyako­ri – szinte min­denk­inek van legalább egy ismerőse, akit így hív­nak –, hogy íróként min­denkép­pen meg akar­tam mag­am külön­böztet­ni. Webfe­jlesztőként, inter­netes mar­ketingesként pláne tudom, hogy ez men­nyire fontos.  A „Hold­en” név biz­tos volt, a Zab­h­e­gyező Hold­en Caulfield fig­urájától kölc­sönöztem és ehhez szerettem vol­na egy rövid szóc­skát, mint például a King, nálam ez lett végül a Rose. – A mesekönyvek mel­lett gyerekelőadá­sokat is kitaláltál. Ezek által kön­nyebb őket megszólí­tani? – 8–12 éves gyerekeknek szól­nak a könyveim, aminek mar­ket­ing szem­pont­ból nagy hátránya, hogy nem azok­nak írok, akiknek eladok. A gyerekek csak szülőv­el, vagy tanár­ral tudnak eljön­ni például egy dedikálás­ra is. Azon gon­do­lkod­tam, hogy­ha elmen­nék néhány iskolá­ba, akkor job­ban megis­merte­th­et­ném velük a könyveimet. Így talál­tam ki egy előadást, ami az olvasás nép­sz­erűsítéséről szól.  Szá­mom­ra is meglepő volt, hogy mekko­ra igény volt erre, úgy­h­ogy azó­ta járom az orszá­got. Kiszá­moltam, hogy ezzel a turné­val egy év alatt hány helyre tudok eljut­ni fizikailag, egy-egy előadá­son 25–30 gyerek van, egy nap pedig három, max­i­mum négy előadást vagyok képes meg­tar­tani. Ha ezeket a számokat fel­szoroz­zuk, nagysá­grendi­leg háromez­er gyerekhez jutha­tok el. Már félú­ton járok a célom elérésében, és a leg­fontosabb szá­mom­ra az, hogy az olvasás üzenete minél több gyerekhez eljus­son. – Az idősebb korosztá­lyt is meg szeretnéd célozni? – Most épp egy 12–16 éves korosztá­ly­nak szóló könyvet írok, ami­hez szin­tén készítek egy előadást. Ez már nem az olvasás­ról fog szól­ni, sokkal inkább az írás­ról. Azt gon­do­lom, hogy ebben a kor­ban már eldön­ti a gyerek, hogy szeret‑e olvas­ni vagy sem, így itt azt mutat­nám meg, hogy­ha írni akar­nak, akkor egyál­talán, hogyan áll­janak neki. Mit érdemes papír­ra vet­ni, kinek mutassák meg, kinek kér­jék ki a véleményét, hogy indul­janak el… Ez most a legú­jabb célk­itűzésem. Lát­ni kel­lene azt a rengeteg gyereket, akikkel nap mint nap találko­zom! Tel­je­sen megvál­toz­tat­ták az én gon­do­lkodá­so­mat is. Kihozták belőlem a pedagó­gust és szenvedé­lyem­mé vált, hogy minél több helyre elmen­jek. – Az apaság sokat segít? – Nem hiszem. Mindig is szerettem gyerekekkel foglalkozni. Más korosztá­ly­nak írok, mint a gyer­mekeim, sőt! Amikor belevág­tam a mesekönyvírás­ba, a nagy­ob­bik fiam is még csak ötéves volt. Nem azért kezdtem el gyerekkönyvet írni, mert gyerekeim szület­tek. Szer­in­tem egy­fa­j­ta készség, hogy vala­ki tud szól­ni a gyerekekhez, hogy figyel­nek rá és per­sze van szín­pa­di ruti­n­om is.  Amikor a tanárnő szól egy osztá­ly­nak, hogy jön az író bác­si, a gyerekek szá­molják a napokat, tűkön ülve vár­nak, megérkezek és olyan légkör fogad, hogy szikrázik a lev­egő, min­den szava­mat isszák. Pörgős, han­g­os, beki­abálós, jelen­tkezős, inter­ak­tív foglalkozássá válik az együtt töltött idő. Közel száz ilyen előadást tar­tot­tam már, egy idő után ráérez az ember, hogy tud még job­ban iga­zod­ni a gyerekekhez. A fiamtól inkább az írás­ban veszek át néha dol­go­kat, például, ha azt szeretném, hogy a hétéves szere­plőm mond­jon vala­mi cuk­it, akkor a szájá­ba adom azt, amit a gyer­mekem mond­ha­tott annyi idősen. Az ősszel meg­je­lenő Leonar­do lovag című könyvem kife­jezetten nyol­céveseknek szól, s miv­el az én fiam épp második­ba megy szeptem­ber­ben, ő lesz a könyvem előolvasó­ja. – A mai mese ugyanazt jelen­ti, mint egykor? Hogy látod, milyen irány­ba kell nyit­niuk a szerzőknek? – Én azt írom a gyerekeknek, amit egy másik fel­nőt­tnek is elmon­danék, egysz­erűen csak kihagy­om azokat a rés­zleteket, amik szer­in­tem egy gyereket nem érdekel­nének. Ha előveszek egy klasszikust, az a hétéves gyerekemet még nem köti le, túl sok benne a leírás, az infor­má­ció, ezek­ből gyakran kivonat könyveket készítenek a gyerekeknek és azokat ők szívesebben elolvassák. Én a saját könyvemet írom ugyaní­gy. Ebből fakad, hogy min­d­e­gy melyik korosztá­ly­nak írok, ugyanazt a hangnemet ütöm meg, csak odafi­gyelek ezekre a dol­go­kra. A mai gyerekek nem ismerik a klasszikus meséket. Egy könyvtáros mesélte, hogy ren­deztek olyan versenyt, ahol ahhoz, hogy a kérdéseket meg tudják válas­zol­ni a gyerekek, ismerniük kel­lett vol­na Hamupipőke vagy Hófe­hérke történetét. Rengeteg bugyu­ta könyv és mese jelenik meg és azt megértem, hogy a szülők féltik a gyerekeiket a klasszikus mesék hor­ror tar­talmától, de a mese szük­séges az alapvető értékrend kialakulásához. – Te is ügyel­sz erre az írá­said­ban? –  A saját könyveim­nél figyelek arra, hogy a történeteim szere­plőinek barát­sá­ga ténylege­sen meg­je­len­jen: amikor egy fiú egy lán­nyal barátkozik, kiáll­nak egymásért, elfo­gad­ják a másik véleményét, vagy megharagszanak egymás­ra, de aztán átgon­do­lják és talál­nak megoldást. Ezek mind olyan tanul­sá­gok, amit ha akar­nak, később hasznosíthat­nak, de én nem taní­tok, hanem szórakoz­ta­tok. Nyil­ván mon­dani­való nélkül nem ér sem­mit a könyv, a klasszikus meseértékeket én is próbálom átven­ni. Van, aki kife­jezetten azért kere­si a könyvemet, mert az ő gyer­meke nem szereti a varázs­la­tokat, és akad olyan, akinek kife­jezetten azért nem tet­szik, mert nincs benne. – Külföld is szere­pel a ter­veid között? – Igen, szeretnék külföl­dre is nyit­ni: akárhogy is néz­zük, kic­si a mag­yar piac és úgy gon­do­lom, hogy a detek­tív történeteim­nek lenne helye például a német pia­con is. Már egyébként fordítják is a könyvemet. Most az olvasá­sos előadá­so­mat szeretném minél job­ban nép­sz­erűsíteni és a nagy­obb korc­so­port­nak is elkészíteni. Nagy­on jó dolog, hogy találko­zom az olvasóim­mal, hiszen én is újabb tapasz­ta­la­tokat, ötleteket merí­thetek a következőkhöz. Azt gon­do­lom, hogy akkor lehet valamit jól csinál­ni, ha meg­van hoz­zá az anya­gi biz­ton­ság is. Ha egy külföl­di nyitás­sal ezt meg tudnám szerezni a közeljövőben, akkor tel­je­sen más men­ny­iségű és értékű időt tudnék az írás­sal foglalkozni.  A civ­il foglalkozá­som mel­lett ugya­nis az írás sajnos még mindig csak a második helyen áll. – Értesz a zenéhez és gyerekekhez szól­sz a könyvei­d­del, gyerekzenekar­ban nem gon­do­lkod­sz? – Mindig is olyan ember voltam, aki a kitűzött céljához fog­gal-köröm­mel ragaszkodik. Sok­szor nem sik­erült meg­valósí­tanom és mindig utólag, évekkel később kel­lett felis­mernem, hogy a koráb­bi ter­vem azért nem sik­erül­hetett, mert amit kitalál­tam nem is élhetett vol­na meg a pia­con. Egysz­erűen kevés rálátás­sal ren­delkeztem. Majd elérkezett az a pont az életem­ben, amikor már nem min­den áron az első könyvemet akar­tam kiad­ni, hanem kic­sit megha­joltam a sors akara­ta előtt és belekezdtem a mesekönyvírás­ba. Két és fél év alatt már a hatodik könyvem jelenik meg, az idősebb korosztá­ly­nak is írok, a kiadóm pedig azt pedzegeti, hogy eset­leg fel­nőt­teknek szóló könyvet is meg­je­len­tetne. Tehát las­san elju­tok oda, aho­va három évvel ezelőtt elin­dul­tam, de közben nem összes­zorí­tott fog­gal, ökölbeszorí­tott kézzel törtem mag­am előtt a falat. Most már sem­mi­hez sem ragaszkodok úgy. Azt tudom, hogy nagy­on szeretnék írni, az írás­ból pedig szeretném, ha a gon­do­lataimat, amiket egy könyvben, vagy előadás­ban meg­fo­gal­ma­zok, minél több ember­hez eljut­tathat­nám.