Huszonhat riportkötete jelent meg, írt szépirodalmi alkotásokat is, mégsem tartja magát írónak Havas Henrik, akivel nemcsak a könyvekről, de a művészetekről is beszélgettünk. A Tanár úrról talán kevesen tudják, hogy nagy klasszikus balett rajongó és kedveli a kortárs festészetet. De miért jár ma már kevesebbet színházba? – Önt íróként is ismerjük… – Újságíróként. Spiró György és Nádas Péter író, én csak újságíró vagyok. – Mikor kezdték el érdekelni a könyvek? – A könyv meghatározta az életemet. Az ’50–60-as években szokványos könyveink voltak, karácsonyra kaptam Jókai, meg Verne regényeket. Apám Népsportot és Népszabadságot olvasott, úgyhogy ezeket az újságokat én is rendszeresen olvastam. 11–12 éves lehettem, amikor a házunk előtt a téren fociztam. Apám integetett, hogy menjek haza. A szobámban egy halom könyv várt. Apámnak meghalt egy kollégája és, hogy segítsen az özvegynek, megvette a házi könyvtárat a hagyatékból. Egyszer csak ott találtam magam a Révai lexikonok, a Tolnai világtörténelem, meg a klasszikusok között és őrült módon elkezdtek érdekelni. Apám profi focista volt a háború előtt és amikor meglátta, hogy kapusként könyvet olvasok, majd amikor jön a támadás leteszem, majdnem öngyilkos lett. Ettől kezdve ugyanis a könyv töltötte be az életemet. Mindent elolvastam. – Hogyan kezdett írni? – Pesterzsébeten három középiskolának volt egy diáklapja, az Erzsébeti Diák abban közölték az első verseimet. Emlékszem, érettségi környékén néhányunknak, akik egyetemre jelentkeztek, el kellett mennünk tüdőröntgenre. Hazafelé a Köztársaság téren mentünk keresztül, ott vettük észre a fiúkkal, hogy kisebb tömeg gyűlt össze az Erkel Színháznál. Ott állt a Rádió közvetítő kocsija és kiderült, hogy költészetnapi verseny van: Pesten az Erkel Színháznál a fiúk jelentkezhettek, a lányok valahol Budán. Verset kellett írni, a többiek pedig lökdöstek, hogy gyerünk, te vagy a költő! A fiúk között én győztem és volt egy lány nyertes is. Elvittek minket a jászberényi útra, ahol egy művelődési házat rendeztek be stúdiónak. Szonett versformában kellett szerelmes verset írni egymáshoz úgy, hogy akkor láttuk egymást először. Én nyertem. Devecseri Gábor neves műfordító, költő megveregette a vállam és azt mondta: csak így tovább fiatalember, nagy költő lesz magából! Aztán rájöttem, hogy soha nem lesz belőlem költő, mert rendelésre tudok csak írni. Olyan voltam, mint egy képhamisító. Tudtam ál-Petőfi verset írni, vagy ál-Shakespeare szonettekkel szórakoztattam a többieket. – Később viszont írt színdarabot. – Néhány évvel később részt vettem egy újságírói pályázaton. Egy riportot és egy novellát küldtem be, mindkettő megjelent: a riport az Élet és Irodalomban, a novella pedig a Népszava irodalmi mellékletében. Írtam novellákat a Mozgó Világba is és itt jelent meg az egyfelvonásos színdarabom, amit amatőr színpadokon mutattak be. Ezután, a Nemzeti Színház igazgatója felhívott, hogy írjak nekik darabot. Elkezdtem, de aztán nem fejeztem be, mert akkor már nagyon igénybe vett a rádió és a televízió. Sajnáltam. Aztán valamikor a ’90-es évek közepén az egyik pesti színház rendezője kért tőlem egy darabot, amivel egészen addig jól haladtam, amíg a színház dramaturgja nem kezdett el nekem segíteni. Valahogy elment a kedvem az egésztől. Öt évvel a műtétem után a kiadóm beszélt rá arra, hogy végre fejezzek be egy darabot, és ez így is történt. Radnóti Zsuzsa, Örkény István özvegye, a Vígszínház egyik dramaturgja nagyon dicsérően beszélt róla, aztán egyetlen magyar színház sem mutatta be, mert azt mondták: nincs benne móka, kacagás. Egy családirtás történetét írtam meg. Úgyhogy maradtak a riportkötetek. – Amiből huszonhatot írt. – A könyvespolcomon nem lát belőlük egyet sem. Egyébként a riport a kedvenc műfajom, az az igazi újságírói munka. Akkor érezem jól magam, amikor jövök-megyek, új emberekkel, új szituációkkal, új helyszínekkel találkozom. – Hogy néz ki az alkotás folyamata? Hogy áll össze egy könyv? – Nagyon különbözik, nincs egységes recept. A kedvenc riportkönyvem a pszichiátriáról szól, Gaszner és Rihmer főorvos elmeosztálya címmel. 6–8 hónapot töltöttem a Lipóton. Ez a két főorvos segített nekem, ami azért is nagy dolog, mert előtte az igazgató Moldovát nem engedte ott dolgozni. Szinte minden nap ott lógtam. Ilyenkor az ember jegyzetel, szituációkat firkál fel magának. Az ismertségem azonban sokszor megnehezíti a dolgokat és előfordult, hogy az asszisztensemet kértem meg, hogy helyettem ő vegyen részt Csernus doktor kiscsoportos foglalkozásán. Gyorsan rájöttem, hogy sokszor csak zavarom a terápiát, mert a betegek nem az orvosra figyeltek, hanem rám, a riporterre. Amikor a prostitúcióról írtam, a cigány striciknek kifejezetten imponált, hogy nekem mesélhetnek arról, miként futtatják a prostituáltakat és hogyan szedik el a pénzüket. Sok irodalmi riportot írtam. A munka mindig azzal fejeződött be, hogy leültem a szőnyegre, szétrámoltam a cetlijeimet, kiválasztottam egy ütőset, amiben valami olyasmi van, amire felkapja a fejét az olvasó. Aztán szépen egymás mellé rendeződnek a mozaikok, mint egy puzzle és így rakom össze a riportkönyveimet. Írtam a Dunagate-ügyről, Bős Nagymarosról, a Kádár-rendszer sajtópolitikájáról, de nem szégyellem azt sem, amit Kelemen Annáról írtam, mert nagyon jó könyv lett! Ott például a munkamódszer az volt, hogy Annuska csak akkor volt hajlandó beszélni, ha ott ültem mellette, Molnár Anikó viszont képtelen volt a szemembe nézni és a diktafon jelenlétében intim dolgokról beszélni. Minden könyv máshogy készül, csak a dilettánsok képzelik azt, hogy valaki felírja a címet és elkezdi az első sornál. – Rendszeresen olvas. Ezek az élmények is hatnak önre? – Abszolút. Ha jobban belegondolok, Truman Capote volt rám a legnagyobb hatással. Minden hónapban újraolvasom egy-egy könyvét. Az e‑bookomon egyetlen könyv van, a Hidegvérrel. Mindegy, hogy Amerikába repülök, vagy Dél-Afrikába, csak ezt olvasom. A feleségem megőrül mellettem, hogy ez lehetetlen, pedig így van! Amikor a Mozart és a kaméleonokat olvasom, mindannyiszor lelki beteg leszek, hogy én miért nem voltam olyan tehetséges, mint ő! Vagy, ami még rosszabb, van, amikor elhitetem magammal, hogy én is tudtam volna, vagy talán tudnék úgy írni, mint Capote, csak két dolog hiányzik belőlem, az alázat és a szenvedély. Jártam Gyémánt László műtermében, benne éreztem a szenvedélyt. Vannak írók – Hemingway, vagy ilyen volt Esterházy Péter –, akik minden nap megírták a maguk penzumát. Belőlem ez hiányzik. Ha van határidő és előleg, akkor dolgozom. Másrészt, ha jobban végiggondolom, egyedül nem boldogultam volna: mindig kellett mellém valaki, aki hajt. – Érdekes, hogy nem ír kézzel. Hogyhogy? – Nem tudok. Na jó, az egyfelvonásos darabot még úgy írtam. De a jegyzeteket, tárcákat – amiknél sokan napokig gondolkodnak egy mondaton – lediktálom. Az egész onnan indult, hogy hírszerkesztőként gépírónőknek kellett a híreket diktálni és megszoktam. Sokkal előrébb van az agyam, mint ahogy kézzel tudnám követni. Az írógéphez, a számítógéphez pedig még annyira sincs türelmem. Ezért mindent diktálok a titkárnőmnek, az összes könyvem így született meg. – Szereti a festményeket is, ez látszik az irodáján. Gyűjti a képeket? – Már nem, mert elfogytak a falak és úgy nem veszek képeket, hogy élére állítsam, aztán miután elhunyt az alkotó eladjam. Egy véletlen folytán ismertem meg Sváby Lajost, éppen a Képzőművészeti Főiskolához tartozó Epreskertről írtam irodalmi riportot. Rajta keresztül kerültem Kisorosziba, ahol sokat vendégeskedtünk a feleségemmel és aztán ott vettünk telket és építettünk rá nyaralót. Aztán jött Dienes Gábor, Munkácsy-díjas, kiváló művész, aki a főiskolán tanított és összebarátkoztunk. Tanítványai rendszeresen vendégeskedtek a mesterüknél, s akkor kiválasztottam egy fiút és egy lányt – Csiszér Zsuzsit és Csáki Robit – akiknek elkezdtem gyűjteni a képeit. Ennek most már több mint 20 éve. Amikor a lányomék elköltöztek Spanyolországba, eladtuk a szabadság-hegyi lakást. Sok képem volt ott, amiknek jelentős része átkerült a kisoroszi házba. Kokas Ignác például kifejezetten nekem festett egy képet, de hozzám került az Ottlik-hagyatékból Szántó Piroska, 1948-as vegyes technikával készült képe is. – Az egész családjukban jelen van a kultúra? Az unokáival például szerveznek közös programokat? – Persze, ők Spanyolországban élnek, de ha hazajönnek, mindig van valamilyen program. Szeptember elején mentek vissza, de az anyjuk már gyűjtötte a prospektusokat, hogy decemberben, amikor újra hazajönnek, milyen színházba menjenek el. Úgyhogy a gyerekek rendületlenül járnak. Ami engem illet, tizenvalahány évvel ezelőtt volt egy kellemetlen élményem. Meccsre mentünk, és mire a sportszállótól eljutottam a Népstadionba a helyemig, legalább ötven ember kínált meg sörrel, pálinkával – akkor még nem volt divat a szelfizés – és folyton megszólítottak. Akkor elhatároztam, hogy nem megyek emberek közé. Elegem volt. Emlékszem, Elton John koncert lett volna másnap a Hősök terén, volt VIP jegyünk is, de nem mentünk el. Aztán amikor a lányom férje – aki egyébként balett-táncos – sokadszorra hívott a Macskákra, elrángattak engem is a Madáchba. A szünetben ott is rengetegen megszólítottak és akkor azt mondtam, ilyet többet nem csinálok. Az elmúlt 15 évben a Saul fia volt az egyetlen film, amit megnéztem moziban! Annak idején volt bérletünk is a Zeneakadémiára, nagy klasszikus balett rajongó is vagyok, van vagy 180–200 opera és balett DVD‑m. Télen Kisorosziban begyújtok a kandallóba, beteszem a lejátszóba A hattyúk tava valamelyik változatát, vagy felrakom A Bajadért és akkor nagyon jól érzem magam! – Azt egyszer elárulta, hogy annyira nagy balett rajongó, hogy a felesége szülését is elmulasztotta egy előadás miatt. – Ez úgy történt, hogy Havasnét kiírták császárra. Előző este Alicia Alonso lépett fel az Operában. 50 éves elmúlt, annyira rossz volt már a látása, hogy a partnere hangjeleket adott, hogy merre ugorjon, viszont a világ egyik legjobb prímabalerinája. Mondtam a feleségemnek, hogy ő szülni fog még rengeteget, viszont Alicia Alonso most utoljára jön Budapestre. Másnap reggel bementem a kórházba és elmeséltem, milyen jó volt az előadás, majd kicsit ütögettem a feleségem arcát, hogy ne izguljon, nem kell félnie, a császáros szülés hétköznapi dolog. Aztán jött a nővér, hogy ne piszkáljam a feleségemet, már régen szült és nincs is magánál. Ma már viszont nem szívesen járok el színházba, operába. Könnyen fel tudom idézni azokat az előadásokat, amiket az elmúlt évtizedben láttam. Legutóbb a Gólem Színházban jártam: Borgula András rendező rendszeres vendégem a Havas a pályán című műsoromban és úgy éreztem, illik elmenni, megnézni a produkcióját. – A tévés műsorvezetés mellett mivel foglalkozik mostanság? Készül esetleg új könyve? – Vona Gáborról írok könyvet, két okból: egyrészt érdekel, mint politikus, de mint magánember is foglalkoztat a személyisége. Hogy miért nem írok Orbán Viktorról? Attól kezdve, hogy elindult a politikai pályáján elég sok interjút készítettem vele, és nagyon jól kijöttünk egymással. Az utóbbi években viszont már nem ad interjút, szerintem szóba se állna velem. Tudom, hogy minden második pénteken vendégszerepel a Rádióban, de hát ott csak egy mikrofonállványnak mondja el a monológját. Ha a Vona könyvön túl leszek, megpróbálok valami olyasmit írni, mint a Frei szokott, szóval lesz két könyv, egy rakás erőszakkal, szexszel, meg politikai cselszövésekkel. Izgalmas kaland, hogy megjelenik olyan könyv ebben a műfajban, ami meg is van írva. Borsos Zsuzsanna
Huszonhat riportkötete jelent meg, írt szépirodalmi…
