Három generáció, négy név: Frici, Gábor, Cini, Marci

Három gen­erá­ció, négy név: Frici, Gábor, Cini, Mar­ci. Min­d­e­gyik név mögött más ember, más művész, de azért vala­men­nyien eltévesz­thetetlenül Karinthyk. A nagya­pa: az intézmény, a  zseni,  min­denk­inek csak per Frici volt, a nagy­bác­si: Gábor a költő Bánat herceg­gé lényegült, az ő zseni­je nem nyíl­ha­tott ki, mert legyőzte a búsko­morság, és a hal­lu­ciná­ciók, az éde­sapa: az életet habz­soló író, vízi­l­ab­dás, fen­e­gy­erek, élet­művész Cini, őt követi Mar­ci, a szín­házc­sináló, vele beszél­getett csalá­dról, életről, szín­házról Pál­mai Tamás Kezd­jük a közepén! Harmincöt éve működteti, ahogy a szlo­gen­je is szól. „Buda egyetlen állandó szín­házát”, a Karinthy Szín­házat, a főváros talán egyetlen szín­háza, ame­lyiknek nincs arcu­la­ta, „csak” filozó­fiá­ja van. Itt a balett és az opera kivételév­el szinte min­dent ját­szanak, és arról is meg vagyok győződve, hogy ez az ezer-irányúság tudatos dön­tés Igen, tudatos, de annyi­ra az, hogy ösztön­sz­erűen, automatiku­san jön. Tudatosodott. Az történt ugya­nis, hogy ide szület­tem, ebbe a család­ba, tehát min­denkép­pen meg kel­lett felen­em ennek a kihívás­nak, és ez élethar­cot hozott. Nem akar­tam beérni azzal. hogy vál­lveregetve csak azt mond­ják: „ez a Karinthy Mar­ci”, létre akar­tam hozni valamit, ami csak az enyém, csak én vagyok, és mégis beillesz­thető a csalá­di pan­teon­ba. Ilyen szem­pont­ból a szín­ház nagy­on kapóra jött, mert erre aztán tény­leg nem mond­hat­ja sen­ki, hogy apám csinál­ta helyet­tem, vagy, hogy a nevem miatt van. Ilyen szem­pont­ból ez nagy elégté­tel. Az élet hoz­ta. Frici, Gábor, Cini indi­viduális műfa­jt űztek, leül­tek a papír elé, és ott történt vala­mi. Amit Ön csinál, az bizonyos értelem­ben több, ugyanakkor az „Ördög­gör­cc­sel” és tár­saival meg­mu­tat­ta, hogy megy az is, nincs mese kiválóan ír, de azért elsődleges terepe a szín­házc­sinálás, és az nagy­on közössé­gi műfaj. Ennek ellenére egysz­er elc­síptem egy pil­lanatát, amikor azt hitte, nem látják, és akkor az volt az érzésem, hogy közösség ide, közösség oda, Karinthy Már­ton nagy­on magányos ember. Érdekes amit mond, mert apám­nak  mesélte – Kel­lér  Andor – hogy egysz­er benézett a kávéház ablakán és azt lát­ta, ott ül nagyapám, akit min­den­ki imá­dott, és olyan magányos volt, ami­lyen­nek embert még nem látott, holott százan vet­ték körül, és dumált ide-oda, de mégis vala­h­ogy szem­mel láthatóan magában volt. Úgy lát­szik, ez csalá­di örök­lés, vagy geneti­ka, jól lát­ja, bizonyos értelem­ben én is magányos vagyok, az embernek meg­van a saját kis hajtó fárosza, ami kijelöli az útját, és ez magányossá teszi tár­saság­ban is. Ellen­tét­ben apám­mal, aki tökéletes „tár­sasá­gi” lény volt, és tény­leg élvezte, abban a közeg­ben volt boldog, – a Fészek­ben, a Pipacs­ban, a nagy, zajos élet­ben – engem ez mindig idegesített kic­sit, vis­sza­húzódó voltam. Nem azért, mert Cini job­ban Mar­ci­ra borult, mint  anno Frici Cinire? Per­sze, mert Frici apám fiatal korában meghalt, így neki a hiánya volt az, ami nekem „élősúly­ban ”maga az apám. Elny­omott anélkül, hogy ebben szeretetlen­ség lett vol­na, egysz­erűen ilyen volt a lénye. A Karinthy Szín­ház előd­je, a nem kevés­bé kalan­dos sorsú, ám rövid életű Hököm Szín­pad kapc­sán jutott eszem­be a kérdés, hogy mi az ön életében az a nagy „regény”, amit szá­mon kérne, ahogy nagyap­ja iro­dal­mi remekében, a „Találkozás egy fiatalem­ber­rel” címűben a fiatal Mar­ci, az idős Már­ton­tól? Jó a hivatkozás, mert ha ma, mint meglett Karinthy Szín­ház vis­szanéz a fiatalko­ri énjére – a Hököm Szín­padra, hiszen jog­folytonos – egészen mást lát. Ha a hason­lat­nál maradunk, akkor a Hököm Szín­pad kezde­ti, tapogatódzó gyerek­betegségeit túlélve a Karinthy Szín­ház érett fér­fi. A Hököm Szín­pad ide­jében gyako­r­lati­lag min­den bizony­ta­lan és sötét volt. Egyrészt az, hogy akkor még szo­cial­iz­mus volt, a „vál­lalkozás”, meg, hogy „magán”, az tel­je­sen abszurd­nak tűnt, más­részt az, hogy eltart­sa magát egy szín­ház, hogy anyag­i­lag tel­je­sen független lehessen, na az elképzel­hetetlen volt, har­madrészt, hogy ráadá­sul Budán történ­hessen. Min­dezek olyan fan­tasztikumok, amik azidőtájt csak vágyálmok lehet­tek. A lelkében mikor for­dult át a Hököm Szín­pad Karinthy Szín­ház­zá? Amikor úgy éreztem, hogy kiírhatom a nevem, és ez nem válik cikivé, hiszen ne feled­jük, mert én sem teszem, hogy a kezde­teknél volt egy-két bal­hé, például a „Miért bán­tják a Mag­yart?” kapc­sán. Az sem tett jót a Hököm­nek, hogy nem volt állandó helyünk, ettől tapogatódz­va bot­ladoz­tunk. Amíg nincs egy szín­ház­nak állandó helye, és nem mond­hat­ja, hogy „kic­si szemét­domb, de az enyém”, addig a szín­ház nem létezik, az cigányélet, Thália szekere. A Hököm volt a kisöc­sénk, amit ret­ten­tő izga­lom­mal csinál­tam akkor még a Harsányi Gábor­ral, akiv­el később szétvál­tunk. Ma már látom a gyerek­betegségeit is, a nagy­ot akarást, a lehetetlen­ségeket. Ez volt a fiatal­ság! Per­sze, és ez járt is neki. Bemu­tat­tunk Cse­hovot a MOM-ban, meg Aszlány­it, meg Hasek Sve­jkjét, szó­val eklek­tikus zűrzavar lengte körül a stílust, a próbálkozá­sokat, ami nem baj, csak ma, amikor nyu­godt hely­ből ter­vezem a jövő évadot, vis­szagon­do­l­va rémálom lehetett. Fiat­alok voltunk, lelke­sek és tapasz­ta­lat­lanok. Most már sokkal pro­fesszionális­abb módon működik a szín­ház, meg­van a pon­tos terv, a filozó­fia, a műsor­poli­ti­ka olyan értelem­ben, hogy merre akarok men­ni, hogy akarom a közön­séget irányí­tani. Nem ad hoc, ami össze­jön, nem évtizedes terv alapján építkezem a szín­ház­zal. A fiatalem­ber – hogy a hason­latá­val éljek – szá­mon kérheti tőlem, hogy hol az észa­ki sark meghódítása, a repülőgépem és a büszke és szabad Mag­yarország? – ez utób­bit még jog­gal kérheti is, a másik ket­tő azó­ta meglett. Min­dezeket kivetítve a szín­házi éle­tre, kérdezheti, hogy hol van a kísér­letezés, miért a pro­fesszionális megúszás­ra, a biz­tos sik­erre, a kassza telítettségére blazíro­zok, hol van­nak a nagy álmok, a „nagy regény”. Mutan­dis mutatis – kérdezhet­né. Ez eset­ben megsi­mo­gat­nám a fiatal énem buk­si­ját, és azt mon­danám: „nyu­gi, nyu­gi, azt gon­do­lom, hogy min­dez benne van abban, amit most csinálok, nézz job­ban körül, és hig­gadj le. Már bizonyí­tot­tál, nem kell állandóan szem­besítened mag­ad az ősei­d­del, az osztá­lytár­said­dal – ami haj­tott engem akko­rib­an – mert ez már mind meg­van. Nyu­god­tan, boldo­gan csináld a dol­god, mert ez a szín­ház.” Vis­szanézve úgy lát­ja, hogy a bizonyítási vágy haj­tot­ta? Igen, de ez nem baj, hiszen abból lett min­daz, ami most meg­van. mára elvisel­hetetlen lenne az akko­ri énem, amikor sem­mi más nem érdekelt, csak, hogy bizonyít­sam, hogy jogom van min­dezt megc­sinál­ni. Nyil­ván a kamaszko­rom, a nevem, a főisko­lai évek hozták ki belőlem, hogy juszt is meg akar­tam mutat­ni. Önnek van egy lánya, akiben min­dez nincs meg. Hál Isten­nek! – bár meg­j­e­gyzem, a tehet­sége meg­van, éppen most énekelte fel az Evitára az Argen­tínát csodálatosan, fel fog­ja ten­ni a you tube-ra, gyönyörű hang­ja van, nagy énekesnői kar­ri­ert jósoltak neki, de ez őt nem izgat­ja, mel­léke­sen, hob­bi szin­ten műveli, és ezt iri­gylem tőle. Egy per­cig nem volt benne a „ördög-görc­sös” megfelel­ni akarás. Őt kielégíti, hogy két csodálatos gyerek éde­sany­ja, és boldo­gan éli az életét. Hogy éli meg a saját Karinthyságát? Most már jól, nem okoz benne viharokat, úgy mint ben­nem annak ide­jén. Apámtól kezdve mindig min­denk­inek bizonyí­tanom kel­lett, hogy „mit akarsz Mar­ci, miről fog szól­ni az élet­ed? – ilyenkor azt­mond­tam, hogy nagy­on fontos dol­go­król, amire a válasz: „ugyan, ugyan, te gyerek vagy!” Szá­mom­ra Cini élet­művének a csúc­sa nem az, amit leírt, és ezzel nem bagatel­lizálok, hiszen az egyik legkiválóbb író volt, de talán még az írá­sainál is nagy­obb szol­gála­tot tett az iro­dalom­nak azzal, hogy megküzdött azért, hogy vis­sza­hoz­za Fric­it az iro­dal­mi kánon­ba. És a legjobb írá­sai is róla szól­nak. Nem csak az apját tette ismét láthatóvá, de a régi Budapestet is, a for­rongó kávéházi iro­dal­mi dzsum­bu­jt, amiben élt az a nemzedék. Mond­ta is nekem, hogy amikor a háború alatt a pincében bujkál­tak és szétlőt­ték a várost, akkor érezte, hogy itt most min­dent újra kell építeni, a hangu­la­tot vis­sza kell varáz­sol­ni, ezért írta meg 1944-ben a Szellemidézést. Ekkor még nem akart író lenni, csak rögzítette az emlékeit. Ere­de­ti­leg mi akart lenni? Nyelvész. „Olasz jövevényszavaink” címen írta a dis­sz­ertá­cióját, amit Pajzs Dezső pro­fess­zor nagysz­erűnek tar­tott, és azt mond­ta, hogy „magából nagy­on jó nyelvész lehetett vol­na, de elment link íróc­ská­nak, vagy dra­matur­goc­ská­nak. Szé­gyell­je magát!” Aztán vízi­l­ab­dázó is akart lenni, ami lett is, de azt is az íróság helyett, hiszen úgy vélte, hogy már van író a család­ban, a Gabi. A háború után egysz­er csak mégis úgy sodor­ta az élet, – a sor­sot nem lehet kik­erül­ni – hogy író lett. Külön­leges a szín­háza, mert az operán és a balet­ten kívül min­dent ját­szik, de nem lep­őd­nék meg, ha egysz­er azok is lennének reper­toáron. Miért ne legyen? Musi­cal már van, jöhet akár az opera is. A Ner­cban­da komoly musi­cal, amit ugyanaz a John Kan­der írt, mint a Kabarét és a Chicago‑t, és nagy­on ide­való­nak érzem. Öreg színészekről szól, akik egy otthon­ban élnek, és nem haj­landók megöreged­ni. Balett-estet még tény­leg kel­lene csinál­ni! Ma lesz éppen a főpróbá­ja egy egészen új műfa­j­nak, inter­ak­tív bea­vató szín­ház óvodá­sok­nak „Zsuzsi­ka hang­ja” cím­mel. Ez a darab a szín­házi világ rejtelmeibe avat­ja be a kic­siket. Zsurzs Kati vezeti és ren­dezi. Az a története, hogy a Hamupipőke előadására készülő színészek összevesznek, és a gyerekek segít­ségét kérik, hogy kibékül­hessenek. 5–10 év közöt­ti gyerekeknek szán­juk az előadást. Nekem ez ugyan olyan komoly és fontos pre­mierem, mintha épp a „Szem­besítést” mutat­nánk be. Tudom, hogy nem igazán illedelmes a kérdés, de mit tegyek, ha nem csak érdekel, de nagy­on fontosnak is tar­tom, mi lesz a szelle­mi hagy­até­ka, és ki viszi majd tovább amit alko­tott? Anyag­i­lag sokat nem ígérhetek, mond­tam is a lány­omnak, hogy ne reményked­jen. De komolyra fordít­va a szót, ez nagy és nehéz kérdés, amit már a lány­om is fel­tett, akit kül­ső körön izgat a szín­ház, és az admin­isz­tratív gaz­dasá­gi részbe be is dol­go­zik, de a szelle­mi apportját még nem érzi. Tény­leg nagy­on nehéz, mert egy jól pros­peráló gépezetről beszélünk, ami az én fejem­ben működik, – a tech­nikai részére gon­do­lok – ez itt jól működő vala­mi, ahol van forgószín­pad is, de a szelle­mi része az más. Nagy­on jó, és nehezen megválas­zol­ható a kérdés. Nem vagyok elég érett hoz­zá így, hogy nem vagyok rákénysz­erítve, még nem tudom megválas­zol­ni. Egyelőre lebegek ebben a jó állapot­ban, hogy azt csinál­ha­tok, amit akarok. Nagy­on jó, hogy kitel­jesed­het­tem,  mind a mai napig örülök, ha bejövök, meg­van, amit szeretnék, amire gyerekko­rom óta vágy­tam, boldo­gan dol­go­zom, és örömöm telik benne. Hogy tud­ja megteremteni az anya­gi hát­teret? A harmincöt év tapasz­ta­la­ta alapján. Igyek­szem oly­at csinál­ni, ami eltart­ja magát. Jegy­bevétel­ből el lehet tar­tani egy szín­házat? Nem, de az élet besegített, mert a Karinthy Szín­ház leg­nagy­obb elis­merése, hogy 2011 óta mint magán­szín­ház, egyedü­liként bek­erült a kiemelt szín­házak közé. Olyan vagyok , mint az önko­r­mányza­ti szín­házak, ami azt jelen­ti, hogy jár bizonyos támo­gatás. Meg­j­e­gyzem min­dez harminc évig nem volt így. A másik lábunk a TAO, ami nem külön nekem kivált­ság, min­den szín­ház él vele, és óriási dolog, hogy van. A jegy­bevé­tel 80 %-ig fogad­hatunk be ilyen pénzt. Szerenc­sére van annyi fela­ján­lás, hogy ezt a keretet mindig ki is tudjuk töl­teni. Tévedés ne essék, a TAO nem plusz támo­gatás, mert ezért meg­dol­go­zunk, a letett tel­jesít­ményünk füg­gvénye. Az összes töb­bi az ügyessé­gen múlik, a jó gazdálkodá­son, az ötleteken, a szpon­zorokon, a pályáza­tokon. Ezen a három lábon meg tud áll­ni a szín­ház. Biz­tos vagyok benne, hogy egysz­er, a távoli jövőben egy „fiatalem­ber” lelke­sen kere­si majd az egysz­er­volt Karinthy Már­ton sik­erének a kulc­sát, és egy olyan család­ban, ahol hétköz­napi fela­dat a hal­hatat­lanság ez talán a leg­nagy­obb pályadíj.