A novemberi Zsolnay-árverés „alanyai” már a…

A novem­beri Zsol­nay-árverés „alanyai” már a lábunknál sorakoz­nak, miközben letelep­szünk a galéria alsó szin­tjének egyik ter­mébe, amelybe épp érkeznek az őszi auk­ció művei. Cso­magoló­pa­pírok, szer­számok, és két nő, akik ezt a káoszt tökélete­sen átlátják. Akik azért dol­go­z­nak, hogy a szép­ség élvezete eljus­son min­denki­hez. Igaz, hogy mind­ket­te­jüket az éde­sanyjuk terel­gette a művészet felé? Virág Judit: Abból a szem­pont­ból igen, hogy anyukám mindig nagy­on ambi­cionál­ta, hogy múzeumok­ba jár­jak, kiál­lítá­sokat nézzek. Akkor voltam diák, amikor még messze nem utazhat­tunk anny­it, mint most, ennek ellenére a csalá­dom nagy­on nagy hangsú­lyt fek­tetett arra, hogy vilá­got lás­sak. Gim­nazis­taként eljuthat­tam Anglia, Fran­cia- és Olas­zország múzeu­mai­ba, és végül az, hogy művészettörténet sza­kra men­jek, egyértelmű volt. Akko­rib­an azon­ban még nem lehetett egye­ne­sen erre felvételizni, ezért orosz–francia sza­kra jelen­tkeztem, és egy év után vehet­tem fel har­madik sza­k­nak a művészettörténetet. Az egyetem után eleinte építészettel foglalkoz­tam, a Kiscel­li Múzeum ter­vtárában dol­go­z­tam, és a rend­sz­erváltás környékén vál­tot­tam a műk­ereskedelem­re. 1988-ban kerül­tem az egyik első magán­galériá­ba, amikor Anna kétéves volt. Kelen Anna: Szá­mom­ra ezért is ter­mészetessé vált, hogy műtár­gyak vesznek körül. A nagy­mamám engem is vitt Párizs­ba, Lon­don­ba, illetve a szüleim­mel is utaz­tunk. De mi soha nem úgy men­tünk be mond­juk az Uffiz­ibe Firen­zében, hogy hat órán át jár­tuk-jár­tuk a ter­meket, hanem anyukámék kiválasz­tot­tak pár érdekességet, és arról úgy mesél­tek, hogy mi, gyerekek ért­sük. Emi­att a múzeum szá­mom­ra élményekkel teli, izgal­mas hellyé vált. Biz­tos, hogy én is így fogom majd csinál­ni a hároméves kisfi­ammal. Ő egyébként már most is boldo­gan sza­l­adgál a galériában, és az egyik első sza­va a „kép” volt. Judit 1993-ban az akko­ri otthonuk szom­széd­ságában nyi­tot­ta meg az első galériáját. Anna már ekkor bekapc­soló­dott a munká­ba? K. A.: Igen, gyerekként is segítet­tem az auk­ciós kataló­gus összeál­lításában, emlék­szem arra is, hogy a műtár­gyak fotóit az Oros­zlánkirá­ly című mese­film zenéjére ragaszt­gat­tam lapokra – ezeket a kis ismertetőket anyukám az auk­ció közben használ­ta. V. J.: Mindig eljött az árverésekre is, és segített, amiben csak tudott: vitte a fest­ményeket, aláírat­ta a vevőkkel a leütött auk­ciós tételt, min­den stá­ciónál kipróbál­ta magát. K. A.: Az időseb­bik nővérem is tett egy kan­yart errefelé, de végül ő közgazdászként végzett. Külön­böző szemé­ly­iségek vagyunk, más-más érdek­lődési terület­tel, és igen, engem fogott meg leginkább a művészet, pedig először én is – ahogy a közép­ső testvérem – szo­ci­ológiát tan­ul­tam. A szüleik men­nyire szól­tak bele a pályaválasztá­suk­ba? V. J.: Az, hogy művészettörténész legyek, tel­jes egyetértésre talált csalá­don belül, de amikor a kereskedelem világá­ba léptem át, azt már értetlen­séggel fogadták. Ők úgy nevelkedtek, hogy a művészet nem áru, és nem tudták elképzel­ni, hogy ezzel keresked­ni lehet – szer­in­tük ez nem volt „comme il faut”. Ami­att is aggód­tak, hogy feladom a biz­tos múzeu­mi állá­so­mat vala­mi bizony­ta­lanért – az a gen­erá­ció nem értette, hogy lehet új utakat vág­ni a már kijelölt mel­lett. Egyébként én sem voltam száz száza­lékig biz­tos ebben az új útban, de éreztem, hogy most lép­ni kell, külön­ben lemaradunk valamiről, ezért nem engedtem, hogy beleszól­janak a dön­tésem­be. Úgy gon­do­ltam, hogy vis­sza­út biz­tos lesz, meg kell próbál­ni, ugrani kell a mélybe. Azt vis­zont sosem remél­tem, hogy ekko­ra terepe, sikere, elfo­gadottsá­ga lesz a munkám­nak, hogy ekko­ra igény lesz az auk­ciósháza­kra. Ez egy tel­je­sen új sza­k­ma, iparág lett, az angol­szász mintájú auk­ciók­nak az itthoni szo­cial­iz­mus­ban nyoma sem volt. A lánya dön­tésébe sem szól­ha­tott bele, amikor Anna válasz­tott pályát? V. J.: Meg­próbál­tam, de nem volt rá hatás­sal. (Nevet.) Ajánl­gat­tuk neki a művészettörténetet, de nem szól­tunk bele, hogy mit választ végül. K. A.: Először szo­ci­ológián végeztem, aminek szer­in­tem hasznát veszem ma is, mert rálá­tok a művészettel kapc­so­latos határterületekre. Az egyetem után itt a galériában kezdtem el dol­go­zni, és akkor dőlt el igazán, hogy ez lesz az utam, és el fogom végezni a művészettörténet sza­kot is. Kel­lett az az egy év mun­ka, hogy kiderüljön, van‑e hoz­zá érzékem, sze­mem… A vizuális memóriám­nak nagy­on jót tett, hogy már gyerekként képek közt éltem, és amikor sza­k­má­mul válasz­tot­tam, nem ide­genként közelítet­tem a fest­ményekhez, hanem régi ismerősként.