KOVÁTS ADÉL – A SZÍNPADON TÚL

Kováts Adél nevét nem egyetlen szerephez lehet köt­ni. Több mint négy évtizede van jelen a mag­yar szín­házban, ját­szott fil­men és televíz­ióban, közben pedig egy budapesti szín­ház vezető­jeként is olyan dön­téseket hozott, ame­lyek már nem egyetlen szerepről, hanem egy egész közösség jövőjéről szól­nak. 2025-ben a Hal­hatat­lanok Tár­su­latá­nak tag­ja lett. Egy évvel később újabb sza­k­mai elis­merés érkezett. A történet azon­ban jóval koráb­ban kezdődött, egy fiatal lán­nyal, aki ere­de­ti­leg nem is pon­tosan erre a pályára készült.

Kováts Adél 1962-ben született, és 1980-ban kezdte meg tanul­mányait a Szín­ház- és Film­művészeti Főisko­la operett-musi­cal sza­kán. Három évvel később már a Nemzeti Szín­ház tár­su­latá­nak tag­ja lett. A kilencvenes évek ele­jén szabad­foglalkozásúként dol­go­zott, 1993-ban pedig megérkezett a Rad­nóti Szín­házhoz. Azó­ta ez a hely nem egysz­erűen egy állomás lett a pályáján. Las­san össze­for­rt vele.

A Rad­nóti szín­padán az évtizedek alatt egymástól távol álló nőalakok sora talál­ta meg benne a saját hangját. Blanche DuBois a Vágyvil­lam­os­ban, Kurázsi mama, Anna Petro­v­na a Platonovban, Karády Katal­in a Mozgófénykép­ben, Stel­la a Hul­lámtörés­ben – egészen külön­böző sor­sok, külön­böző korok és külön­böző női energiák. Kováts Adél egyik­ből sem próbált újra és újra ugyanazt a színésznőt előhívni. Talán éppen ezért lehetett ennyire sok­féle.

A pálya közben egyre több díjat hozott. Jászai Mari-díj, Kos­suth-díj, Színikri­tiku­sok Díja, POSZT-elis­merések, Páger Antal-színészdíj – a lista hosszú, de önmagában mégsem mond­ja el, miért maradt ennyire erős a jelen­léte. Egy színésznő pályáját ugya­nis nem lehet egysz­erűen díjak­ban mérni. Egy-egy szerep után a néző visz magá­val valamit, és az a vala­mi sok­szor évekkel később is vis­sza­tér.

Kováts Adél 2016-ban már nem­c­sak a szín­padon viselt felelősséget: a Rad­nóti Szín­ház igaz­gató­ja lett. Innen­től kezdve a kérdés nem pusztán az volt, hogyan old meg egy szerepet. Egy egész tár­su­latért, művészi irányért, reper­toárért és szín­házi gon­do­lkodásért is felelősséget kel­lett vál­lal­nia. A színész és az igaz­gató szerepe pedig nem mindig ugyanazt kíván­ja. Az egyik este még egy karak­ter életét kell végigvin­ni a szín­padon, más­nap már arról kell dön­teni, milyen előadá­sok kerül­jenek oda.

Ez a ket­tősség teszi különösen érdekessé Kováts Adél pályáját.

Nem vonult hátrébb a szín­padtól azért, mert vezető lett. Éppen ellenkező­leg. A Rad­nóti mai tár­su­latá­nak is aktív tag­ja, miközben a szín­ház működését is irányít­ja. A 2026-os évad­ban többek között a Patrick Mel­rose szere­plői között láthatjuk, és továb­bra is jelen van azok­ban a közön­ség­találkozók­ban, beszél­getések­ben és pro­gramok­ban, ame­lyek a szín­házat nem lezárt épületként, hanem élő kul­turális térként keze­lik.

A Rad­nóti következő idősza­ka ráadá­sul már egy újabb váltást is hoz: Kováts Adél vezetői pályáza­tát újabb öt évre benyúj­tot­ta, miközben a következő évadtól Nagy Péter István veszi át a művészeti vezetői felada­tokat. Ez nem egysz­erű szemé­lyi vál­tozás, inkább egy tudatos stafé­taá­tadás része.

Közben a saját pályá­ja is újabb fontos pon­tjához ért. 2025-ben a Hal­hatat­lanok Tár­su­latá­nak örökös tagjává válasz­tot­ták. Ez az elis­merés már nem egyetlen előadás­ról vagy egy kiemelkedő alakítás­ról szól. Egy tel­jes élet­műre mond igent.

És talán éppen itt válik igazán izgal­massá Kováts Adél története.

Mert a „hal­hatat­lan” szó elsőre lezárás­nak tűnik. Mintha egy hosszú pálya végére kerülne pont. Nála azon­ban inkább vesszőnek hat.

2026-ban Kováts Adél és Tóth Ildikó megoszt­va kap­ták az Orszá­gos Szín­házi Találkozó legjobb női fősz­ere­plőjének díját. Vagyis miközben már ott van mögötte több mint négy évtized szín­pad, Kos­suth-díj, szín­házvezetés és a Hal­hatat­lanok Tár­su­la­ta, még mindig érkezik olyan szerep, ame­ly újabb sza­k­mai választ ad róla.

Ez talán töb­bet mond el róla, mint bárme­lyik díj.

Kováts Adél pályájában ugya­nis nem az a legérdeke­sebb, hogy med­dig jutott. Hanem az, hogy nem engedte, hogy a koráb­bi sik­erei eldöntsék helyette, mi jöhet ezután.

Színésznőként új karak­tereket keres. Vezetőként új alkotókat enged közel. És közben ugyanaz a nő marad, akinek a pályáját nem lehet egyetlen szerep­pel, egyetlen intézmén­nyel vagy egyetlen díj­jal össze­foglal­ni.

Talán ezért is illik hoz­zá különösen a Hal­hatat­lanok Tár­su­la­ta.

Nem azért, mert lezárult mögötte vala­mi.

Hanem mert ennyi év után is van még mit várni tőle.

Szen­drei Georgina