ESZTERGÁLYOS CECÍLIA – A NŐ, AKI NEM HAJLANDÓ KISZÁLLNI AZ ÉLETBŐL



Baler­iná­nak készült, színésznő lett, komikaként orszá­gos ked­venc, drá­mai szerepekben pedig újra és újra bebi­zonyí­tot­ta, hogy sokkal több van benne annál, mint amit a közön­ség első pil­lan­tás­ra gon­do­l­na. Esztergá­lyos Cecília története nem a múl­tról szól. Hanem arról, hogyan lehet újra és újra jelen lenni.

Esztergá­lyos Cecíliát szinte lehetetlen egyetlen emlékkel azonosí­tani. Van, akinek a televíz­ióból ismerős, más­nak a szín­házból, megint más­nak egy régi film­sz­erep­ből. Egy egész gen­erá­ció számára pedig egysz­erűen ő az a jel­legzetes hang, arc és jelen­lét, ame­lyet nem lehet összekev­erni senkiv­el. A közön­ség sok­szor úgy érzi, mintha mindig is ott lett vol­na a mag­yar kul­turális élet­ben. Pedig a pályá­ja egészen más­felől indult.

Balettművészként kezdte. A Balet­tin­tézet növendéke volt, majd három éven át a Péc­si Balett tag­jaként dol­go­zott, mielőtt a Szín­ház- és Film­művészeti Főiskolára került. Ez az indulás később külön­leges jelen­tőséget kapott, mert a színészi játékában mindig ott maradt vala­mi abból a fegyelem­ből, ame­lyet a tánc követel: pon­tos rit­musérzék, jelen­lét, test­beszéd és az a képesség, hogy egyetlen moz­du­lat­nak is jelen­tése legyen.

Már főiskolásként megérkezett az első nagy szín­pa­di sik­er. 1968-ban Móricz Zsig­mond Csibe című drámájá­nak cím­sz­erepét ját­szot­ta, és innen­től kezdve egyre több szín­ház tár­su­latában találkozha­tott vele a közön­ség. Dol­go­zott többek között a Tháliában, a Nemzetiben, a veszpré­mi Pető­fi Szín­házban és a József Atti­la Szín­házban. Az évtizedek során kialakult róla egy kép: a kivéte­les humorérzékű, energikus, szinte örök­mozgó színésznő. Csakhogy ez csak az egyik Esztergá­lyos Cecília.

A másik ott van azok­ban a pil­lana­tok­ban, amikor a nevetés hirte­len elhall­gat. Amikor a komi­ka arca mögött meg­je­lenik egy egészen más­fa­j­ta történet. Talán ez az egyik legiz­gal­masabb része a pályájá­nak: miközben a közön­ség kön­nyen meg­j­e­gyzi a humorát, a színészi eszköztára ennél jóval széle­sebb. Éppen ezért különösen érdekes az a szerep is, ame­lyre most készül.

Örkény István Mac­ska­játékában Esztergá­lyos Cecília alakít­ja Orbán­nét az Új Szín­házban. A bemu­tató 2026. október 16-án lesz, Vass Györ­gy ren­dezésében. Part­nere Fra­jt Edit, aki Gizát játssza, mel­let­tük Gre­gor Bernadett és Nemes Wan­da is fontos szerepet kap az előadás­ban. A történet két idősödő testvér kapc­so­latán keresztül beszél az idő múlásáról, a szeretet utáni vágyról, a féltékenysé­gről, az össze­tar­tozás­ról és arról, hogy az életked­vnek nincs lejárati ide­je.

És itt válik igazán érdekessé a szere­posztás. Orbán­né nem egy távoli, megközelí­thetetlen szín­pa­di figu­ra. Szenvedé­lyes, makacs, szerete­tre éhes, vitatkozik a világ­gal, és közben kapaszkodik abba, ami még az övé lehet. Nevet­ni is lehet raj­ta, de közben kön­nyű felis­merni benne vala­mi nagy­on ember­it. A darab egyik ere­je éppen ebből születik: a komikum és a fáj­dalom nem külön-külön érkezik, hanem ugyan­ab­ban a pil­lanat­ban.

Esztergá­lyos Cecília számára pedig különösen érdekes lehet ez a találkozás. Egy olyan színésznő játssza Orbán­nét, akinek pályá­ja során az életkor soha nem jelen­tette azt, hogy hátrébb kell lép­ni. Éppen ellenkező­leg. Új szerepek, új felada­tok és új helyzetek bizonyí­tot­ták, hogy egy hosszú pálya nem feltétlenül las­sulást jelent. Néha egysz­erűen más színeket kezd használ­ni.

Ezért külön­leges az ő története. Nem azért, mert több mint öt évtized után még mindig szín­padon van. Hanem azért, mert a közön­ség előtt ma is képes meglepetést okozni. A balet­tből érkezett színésznőből karak­teres komi­ka lett, a komikából drá­mai ere­jű szín­pa­di szemé­ly­iség, majd min­dezek egysz­erre kezdtek működ­ni benne.

A pálya során Kos­suth- és Jászai Mari-díj­jal is elis­merték, de Esztergá­lyos Cecília esetében talán mégsem a díjak mesél­nek a legtöb­bet. Hanem az, hogy hányféle szerepet tudott úgy magára ven­ni, hogy közben soha nem tűnt el mögöt­tük.

Most pedig újra ott áll majd a szín­padon. Orbán­néként. Egy ass­zonyként, aki nem akar lemon­dani a szerelem­ről, a figyelem­ről, a testvéréről, a saját igazáról – és legfőkép­pen az életről. Talán ezért lehet ez a szerep több egysz­erű szín­házi fela­dat­nál. Egy olyan színésznő találkozik egy olyan fig­urá­val, akinek leg­fontosabb tula­j­don­sá­ga ugyanaz, amit Esztergá­lyos Cecília pályá­ja is újra meg újra meg­mu­ta­tott: még nincs vége.

Mert van­nak művészek, akiknek az életkor egy adat. És van­nak, akiknél inkább csak egy újabb szerep kezdődik vele.

Szen­drei Georgina

RUDOLF PÉTER – A NEVETÉS MÖGÖTT OTT VAN AZ EGÉSZ ÉLET