„Felelősséggel viseltetünk a nézőink iránt”

„A Centrál Színház a főváros színháza” – vallja Puskás Tamás, aki immár 15 éve áll az intézmény élén. A színigazgatóval nemcsak fontos mérföldkövekről, de nehézségekről, újításokról, nagy sikerekről és a legújabb rendezéséről is beszélgettünk.

– 15 éve a Centrál Színház vezetője, ez idő alatt számos változáson ment át az intézmény. Milyen volt az első találkozása a színházzal?

– Valaha fényesebb időket élt az egykori Vidám Színpad. Mire, 2003-ban odakerültem, nemcsak a közönsége hagyta el, de az épület is olyan leromlott állapotba került, hogy inkább megijedt tőle az ember, mintsem, hogy oda járjon színházba. Azonban már amikor először beléptem az épületbe, észrevettem a nézőtér és a színpad remek arányát. A nem túl nagy színpadhoz – ahol viszonylag olcsón mindent meg lehet valósítani, amit csak elképzel az ember – egy 440 fős nézőtér csatlakozik, elég nagy ahhoz, hogy gazdaságosan lehessen működtetni a színházat. Vonzó volt az is, hogy az Operaház mellett, bizony fantasztikus helyen áll ez az épület. Tudtam, ha jó színházat csinálok itt, dőlnek majd az emberek. Így kezdődött.

– Merész húzással indított, az akkori repertoárba rögtön beillesztett öt Shakespeare vígjátékot.

– Ez egyfelől nyilvánvalóvá tette, hogy a szándékaim komolyak, másfelől demonstrálta, hogy más úton kívánok járni, mint az elődeim. A közönség mindkettőre vevő volt, de a bizalom csak lassan alakult ki, ahogy a szakmai hitel megszerzése is hosszadalmas folyamat volt. Eleinte nem értettem, ha ennyire odaadóan és határozottan végzem a feladatom, akkor miért nem fogadnak el minket gyorsabban. Főleg a szakma részéről hiányoltam a megértést, mígnem azután beért a meg nem alkuvó igyekezet gyümölcse.

– Mely eseményeket említené mérföldkövekként az igazgatása alatt?

– 2008 például jelentős mérföldkő volt, amikor azt a színészcsapatot, akikkel addig együtt dolgoztam, szélnek eresztettem. Addig is értünk el jelentős sikereket – például a Legénylakás című előadással, Oroszlán Szonjával a főszerepben, vagy ott volt a Fekete Péter, vagy a Figaro házassága -, de azt éreztem, velük nem tud továbbfejlődni a színház. Bármily nehéz is volt, meg kellett hoznom ezt a döntést. 2010-ben az igazgatói szék megtartása jelentett nagy kihívást. Az intézmény folyamatos fejlődésen ment át, addigra komoly sikereket tudhattunk magunkénak, a nézők és a szakma is kezdett mellénk állni, mégis kérdés volt folytathatjuk-e tovább. A városvezetés bölcsessége és rengeteg segítő jószándékán múlott, hogy szerencsésen alakultak a dolgok. Nagyon jó pillanatban újítottuk meg azután 2016-ban a színház nézőforgalmi tereit. A My Fair Lady főpróbájára ugyan még meszes vödrök között jött be a közönség, de a siker, mindent elsöprőnek bizonyult. A produkció, az addig is közkedvelt repertoár és a megújult színházépület együtt, különösen erős hatással volt a nézőinkre, akik ma már bizony büszkék arra, hogy ezt az intézményt nevezhetik színházuknak.

– Évek óta meg szerette volna vásárolni a színházat.

– Ez a szándék realizálódott, ugyanis júliusban megvásároltam. Magán cég működteti, de az épület továbbra is a főváros tulajdonában áll, a főváros színháza vagyunk! A főváros lakóinak örömére működik színház a Révay utcában, ahogy 1898 óta folyamatosan. Az évek során sokféleképpen nevezték, most Centrál Színházként működik és a főváros egyik színházi ékköve. Működtetését azonban immár a saját cégem, a Centrál Színház Nonprofit Kft. végzi.

– Kik azok, akik támogatják a munkáját és ön mellett állnak?

– Mint ahogy az elmúlt 35 évben mindent, úgy ezt a munkát is elsősorban a feleségemmel, Básti Julival osztom meg. Nem értékelhető eléggé a szerep és az az áldozat, amit értem vállalt az induláskor, hogy a sikerei csúcsán betette a lábát ebbe az épületbe és fellépett a Fekete Péter egyik szerepében. Kevésbé volt látványos, de sokszor bizony ő egyedül vitte a magánéletünk terheit is, amikor én ki sem látszottam a munkából. Amikor minden időmet elrabolta a színház, például egész nap ő terelgette a gyerekeinket. Az ő személyén kívül meghatározó szerepe van a dramaturgomnak, Baráthy Györgynek, aki kitűnően érti a munkáját, de nagyon fontosak számomra azok a színészek is, akikkel majdnem kezdettől fogva együtt dolgozunk, így Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter, vagy Stohl András, akivel ugyan kicsit később találkoztunk, de nagyon közel áll a szívemhez. Sokaknak vagyok hálás azért, mert velem vannak és szeretnek nálam dolgozni.

– Legutóbb Molnár Ferenc bűbájos vígjátékát, a Delilát rendezte, amelyet nemrég mutattak be a Centrál színpadán. Milyen próbafolyamat előzte meg ezt az előadást?

– Molnár Ferencet olvasni is nagyon élvezetes. Kicsit csalóka ugyan, mert első benyomásra az ember azt érzi, könnyű dolgunk lesz, elég csak elmondani a szöveget. De hogyan? Valójában ahhoz, hogy az előadás olyan remekül sikerüljön, mint ahogyan azt a szerző megírta, nagyon sok munkára van szükség. Héthetes próbafolyamat előzte meg a bemutatót, mindannyiunktól megfeszített koncentrációt igényelt: Balsai Móni, Stohl András, Trokán Nóra, Magyar Attila és a többiek mind áldozatosan vetették alá magukat ennek a nehéz munkának.

– Korábban is találkozott Molnár Ferenc műveivel?

– Nagyon szeretem a szerzőt, a vizsgáim után Molnár Ferenc A hattyú című színművével debütáltam elsőéves rendezőként a Madách Kamara Színházban. Akkoriban, amikor én indultam, Molnár még nem volt közkedvelt szerző, sőt, némi lenézéssel beszéltek polgári attitűdjéről és kétségbevonhatatlan szakmai tudásáról, amit én azonban nagyra értékelek és szerencsére a nézők is. Molnár Ferenc nagysága abban rejlik, hogy vonzó módon, de igazul beszél az emberről és viselt dolgairól, vágyakozásáról, kétségbeesett boldogulni akarásáról és arról is, ami nagy igyekezetében néha nevetségessé és komikussá teszi.

– A My Fair Lady sikerét ön is említette, egyszerűen nem lehetett rá jegyet szerezni…

– Most sem lehet, és bizony ez még sokáig így lesz.

– Hogy áll a többi előadásuk jegyeladás szempontjából? Sokat dolgoztak azért, hogy egyre szélesebb legyen a törzsközönségük. Mi alapján alakítják ki a repertoárjukat?

– Hogy minél megnyerőbbek legyünk, minél szélesebb alapokon nyugodjon mindaz, amit csinálunk, és hogy minél igényesebben törekedjünk a sikerre, hogy a nézők örömére csináljunk színházat. Természetesen folyamatosan változó és növekvő kör az, akiket nézőinknek hívunk, de mindig komoly felelősséggel viseltetünk irántuk. Az ember élete nehéz, sok vigasztalásra, örömre van szüksége, arra, hogy úgy beszéljenek róla – és a mi színdarabjaink ezt teszik –, hogy az számukra egyfelől élvezetet, szórakozást jelentsen, másfelől pedig bizonyos, őket foglalkoztató kérdésekre választ kapjanak, amikor eltöltenek egy estét nálunk. A repertoárunk nagyon erős. Néhány évvel ezelőtt még kétévente öt bemutatót tartottunk, ma jó, ha évente egyet be tudok kényszeríteni „cipőkanállal” a repertoárba. Ez azt hiszem a még felfutóban lévő színházak kedves gondja. Egyszerűen nem tudjuk kijátszani az előadásainkat és vannak köztük olyanok is, amiket jövőre matinéba kell szorítanom, mert az esti repertoárban már nem férnek el. Ennek egyik legfőbb oka a My Fair Lady egészen ritka, utánozhatatlan sikere, amelyből ha 8-9 helyett 12 előadást tűznék ki egy hónapban, akkor is ugyanúgy elvinnék az összes jegyet egy-két óra alatt. De a többi előadásunk is – a Házassági leckék középhaladóknak, vagy éppen a régi komédiáink, a Central Park West Woody Allentől, meg a Függöny fel! Michael Frayntől, vagy a Pletykafészek – mind nagyon kapós, egy idő óta pedig  bátorkodunk olyan előadásokkal is előállni, amelyekkel évekkel ezelőtt még nem mertünk volna. A Nem félünk a farkastól, a Jó emberek, A kutya különös esete az éjszakában vagy épp az Alföldi Róbert által rendezett  Kísértetek című előadás a Kisszínpadon mind tágítják a lehetőségeink körét.

– A közönségük hogyan változott az elmúlt évek során? Mikre kíváncsiak a legtöbben?

– Folyamatosan nő azoknak a tábora, akik sajátjuknak vallják a Centrál Színházat. Ez ma már több tízezer embert jelent, ami nagyon fontos szerepet tölt be a színházunk folyamatos működésében.  A My Fair Ladytől eltekintve az erős komédiák vonzzák leginkább a nézőinket, például a Central Park West több mint tíz éve érdekli őket úgy, hogy a havi két előadás ma is gyorsan megtelik. Hasonlóképpen fut a Pletykafészek, a Függöny fel!, vagy éppen a Ma este megbukunk, és sikongató élvezettel nézik a Házassági leckéket is.

– Ahogy mondta, az a céljuk az előadásaikkal, hogy örömet szerezzenek, feltöltsék az embereket. Önt mi tölti fel?

– Elsősorban a családom, kifejezetten sportot űzök abból, hogy minél többet láthassam őket! Van két fiam, nagyon szeretek velük lenni, pláne, ha ezt a kört kiegészíti a feleségem is. Ha nyáron adódik időnk, egy hónapot töltünk a Balaton melletti házunkban, vagy ha csak elutazunk valahová két hétre, legalább minden nap láthatom őket, együtt megyünk úszni, vagy közösen vacsorázunk. Legfőbb boldogságom a családom. Nagyon szeretek sportolni is: ha nem kezdeném minden napomat azzal, hogy csatakosra izzadok, akkor valószínűleg sokkal nehezebben kezdeném a munkám. Szeretek olvasni, zenét hallgatni és ki hinné, a színházat is nagyon szeretem.

– Milyen feladatok állnak még ön előtt ebben az évben? Rendez még?

– Nem véletlenül fordult az érdeklődésünk a Kisszínpad felé, a Nagyszínpadra ugyanis kitehetjük a „megtelt” táblát. Márciusban egyébként is abba kell hagynunk a bemutatók gyártását, mert már kifelé megyünk az évadból, és később bemutatott darabot már nem tudnánk bevezetni. A 2018/19-es évadban egyetlen nagyszínpadi bemutatónk lesz jövő decemberben, amelyet reményeim szerint Alföldi Róbert rendez majd. A Kisszínpadon viszont egymást követik ősszel a bemutatók; a sort a Büszkeség és balítélet nyitja Balsai Mónival és Schmidt Zoltánnal, Ujj Mészáros Károly rendezésében. Én valószínűleg már csak 2019-ben jutok újra rendezői munkához és akkor is csak a Kisszínpadon. Rendezőként mindig sok nehézséggel kell megküzdeni, de ha olyan emberekkel dolgozhatok, akiket szerelemre tudok gyújtani a szerepük és a választott darab iránt, akkor bármilyen kalandos is az együttlét, nagy öröm a közös munka.

Borsos Zsuzsanna