MERYL STREEP – A NŐ, AKI NEMCSAK SZÍNÉSZNŐ, HANEM EGY EGÉSZ KORSZAK



Kevés olyan színésznő van a vilá­gon, akinek a neve önmagában foga­lom­má vált. Meryl Streep ilyen. Ha kimond­juk a nevét, nem egysz­erűen filmek és szerepek jut­nak eszünkbe, hanem egy­fa­j­ta mérce: intel­li­gen­cia, ele­gan­cia, elképesztő átvál­tozóképesség és az a rit­ka képesség, hogy úgy tud tel­je­sen más ember­ré vál­ni a kam­era előtt, hogy közben egyetlen pil­lana­tra sem veszítjük el a hitet abban, amit látunk. Meryl Streep 1949-ben született New Jer­sey­ben, és ere­de­ti­leg nem feltétlenül a film­sztárság felé indult. Drá­maiskolá­ba járt, majd a Yale School of Dra­ma hall­gató­ja lett, ahol komoly szín­házi alapokat szerzett. A szín­pad azon­ban nem végál­lomás volt számára, hanem ugródesz­ka egy olyan pályához, ame­lynek során Hol­ly­wood egyik leg­nagy­obb színésznőjévé vált. És bár ma már szinte ter­mészetes­nek tűnik, hogy Streep neve ott szere­pel a filmtörténet leg­nagy­ob­b­jai között, a kezdet egyál­talán nem volt ilyen egysz­erű.

Fiatal nőként még ő is meg­ta­pasz­tal­ta azt a kegyetlen vilá­got, amely­ben egy színésznőt sok­szor előbb ítél­tek meg a külse­je alapján, mint a tehet­sége szerint. A het­venes évek­ben több meghall­gatá­son vett részt, és később arról is beszélt, hogy egy pro­duc­er egy alka­lom­mal kife­jezetten negatív meg­j­e­gyzést tett a meg­je­lenésére. Streep azon­ban nem próbált vala­ki mássá vál­ni azért, hogy megfelel­jen. Éppen az lett az egyik leg­nagy­obb ere­je, hogy nem hagy­ta, hogy Hol­ly­wood egyetlen típus­ba zár­ja. 1978-ban jött a „The Deer Hunter”, majd 1979-ben a „Kramer kon­tra Kramer”, ame­ly meghoz­ta számára az első Oscar-díjat. A következő évtizedek­ben pedig olyan szerepek következtek, ame­lyek szinte külön-külön is egy tel­jes kar­ri­ert jelen­tenének: „A Sophie választása”, „Silk­wood”, „Out of Africa”, „A szív híd­jai”, „A fran­cia had­nagy szerető­je”, „Az ördög Pradát visel”, „Mam­ma Mia!”, „Julie & Julia” és még hossza­san lehetne sorol­ni. Streep külön­legessége azon­ban nem egysz­erűen az, hogy rengeteg emlékezetes szerepet ját­szott. Az igazi tel­jesít­ménye az, hogy ezek között szinte nincs két egy­for­ma nő.

Sophie lengyel menekült, Miran­da Priest­ly egy jéghideg divatvilág-uralkodó, Mar­garet Thatch­er brit min­iszterel­nök, Julia Child leg­endás amerikai sza­kács, Don­na pedig egy szabad­ságvá­gyó anya egy görög szigeten. Streep min­d­e­gyik karak­ter­hez más hang­ot, más test­tartást, más rit­must és más szemé­ly­iséget épített fel. Talán ezért is olyan nehéz őt utánozni: nem egysz­erűen meg­tan­ul­ja a szöveg­et, hanem felépíti az embert a szerep mögött. Egyik legis­mer­tebb alakítása, Sophie szerepe különösen komoly pró­baté­tel volt. A szerephez lengyel és német akcen­tust is használt, és a film egyik leg­megrázóbb jelenete a filmtörténet egyik ikonikus pil­lanatává vált. Streep később arról beszélt, hogy a szerep érzelmi­leg rend­kívül megter­helő volt számára. Nem csupán elját­szani akar­ta Sophi­et – azt akar­ta, hogy a néző egy pil­lana­tra elhig­gye: valóban ez a nő áll előtte.

És közben megszületett egy másik Meryl Streep is: a vörös szőnyeg elegáns, de soha nem harsány alak­ja, aki képes volt arra, hogy a sztársá­got ne állandó szere­plés­sel, hanem jelen­lét­tel tart­sa fenn. Több mint négy évtizede van a világ figyelmének közép­pon­tjában, mégsem vált belőle klasszikus értelem­ben vett celebritás. Ritkán kere­si a reflek­tor­fényt önmagáért. Talán éppen emi­att min­den meg­je­lenése esemény. Amikor 2006-ban bemu­tat­ták „Az ördög Pradát visel” című fil­met, Miran­da Priest­ly szerepév­el egy újabb gen­erá­ció fedezte fel magá­nak. A karak­ter szig­orú, kegyetlen és félel­me­te­sen elegáns volt, Streep pedig úgy alakí­tot­ta, hogy a figu­ra egysz­erre legyen ijesztő és lenyűgöző. A szerephez állítólag Clint East­wood hang­ja is inspirá­ciót adott, a karak­ter jel­legzetes ősz haját pedig tudatosan úgy for­málták, hogy azon­nal felis­mer­hető legyen. Miran­da végül nem­c­sak egy filmes karak­ter lett, hanem pop­kul­turális ikon.

Streep pályá­ja azért is külön­leges, mert a sik­ert soha nem kizárólag díjak­ban mérte. Ennek ellenére kevés színész büszkélked­het olyan elis­merési sor­ral, mint ő. Reko­rd­számú, 21 Oscar-jelölést kapott, ame­lyek közül három alka­lom­mal nyert, és több Gold­en Globe-díjat is elny­ert. De talán még ennél is beszéde­sebb, hogy a pályá­ja során újra és újra képes volt olyan szerepeket vál­lal­ni, ame­lyek nem illet­tek bele egy hagy­ományos hol­ly­woo­di női sztár képébe. Nem ragadt bele a fiatal szép­ség szerepébe, nem próbált örökké húszéves­nek lát­szani, és nem engedte, hogy az életkor határoz­za meg, mikor lehet érdekes egy nő a filmvásznon. Ez ma, amikor a szórakoz­tatói­par egyre gyakrab­ban beszél az életkor és a női szerepek kapc­so­latáról, talán fontosabb, mint vala­ha.

És itt válik Meryl Streep története igazán izgal­massá. Mert miközben a világ leg­en­daként beszél róla, ő soha nem úgy viselkedett, mintha leg­en­da lenne. Több­ször beszélt arról, hogy a színészet számára nem valam­iféle tökéletes átvál­tozás, hanem folyam­atos bizony­ta­lan­ság. A szerep előtt ott van a kérdés: vajon sik­erül­ni fog? Vajon elég jó lesz? Talán éppen ez a bizony­ta­lan­ság tar­tot­ta fris­sen évtizedeken keresztül. Nem akar­ta min­denáron bebi­zonyí­tani, hogy ő a legjobb. Inkább újra és újra olyan helyzetekbe hoz­ta magát, ame­lyek­ben neki is tan­ul­nia kel­lett.

A fiat­alok számára pedig különös módon ma sem egy múzeu­mi darab. A „Mam­ma Mia!” gen­erá­ciókon átívelő kult­film lett, „Az ördög Pradát visel” pedig a közössé­gi média korsza­kában új éle­tre kelt. Miran­da Priest­ly mon­datai, ruhái és gesz­tu­sai mémek, videók és újraértelmezések for­májában kerül­nek vis­sza a fiat­alok min­den­nap­jai­ba. Streep így nem egysz­erűen egy régi hol­ly­woo­di sztár, hanem olyan kul­turális ikon, akit egy új gen­erá­ció más szem­mel fedez fel. És talán ez a leg­nagy­obb elis­merés: amikor vala­ki már nem­c­sak a saját korá­nak fontos, hanem évtizedekkel később is képes megszólí­tani olyan embereket, akik akkor még meg sem szület­tek, amikor az első nagy szerepeit ját­szot­ta.

Meryl Streep története végső soron nem arról szól, hogyan lett egy fiatal színésznőből hol­ly­woo­di leg­en­da. Hanem arról, hogyan lehet több mint öt évtize­den keresztül érdekesnek marad­ni egy olyan sza­k­mában, ame­ly folyam­atosan új arcokat keres. Nem a fiatal­ságá­val győzött, hanem azzal, hogy soha nem engedte, hogy egyetlen korszak, egyetlen szerep vagy egyetlen kép határoz­za meg. Ő Miran­da Priest­ly és Sophie, Don­na és Mar­garet Thatch­er – de egyik sem ő tel­je­sen. Meryl Streep talán éppen ezért maradt ennyire meg­foghatat­lan: miközben azt hisszük, évtizedek óta ismer­jük, min­den új szerepév­el egy kic­sit újra bemu­tatkozik. És egy igazi leg­en­da pon­tosan ettől leg­en­da.

Szen­drei Georgina

JASON MOMOA ÉS MEGYERI BALÁZS – KÉT FÉRFI, EGY AQUAMAN, EGY HOLLYWOODI TITOK