Sorra találják meg a címszerepek Kocsis…



Sorra találják meg a címszerepek Kocsis…

Sor­ra találják meg a cím­sz­erepek Koc­sis Dénest, aki hisz abban, hogy min­den akkor történik, amikor arra a leg­nagy­obb szük­sége van. Az Operettszín­ház fiatal színésze most egy újabb mér­föld­kőhöz érkezett: eddig még kimon­dat­lan szerepál­ma tel­jesül és Istvánt alakíthat­ja az István, a kirá­ly című rock­op­erában, ame­lyet a teátrum Baján mutat be idén nyáron. – Több mint 15 éve szere­pel­sz szín­padon, már gyerekként készültél a pályára? – Inkább azt szok­tam mon­dani, hogy nem volt más választá­som. Az élet vala­h­ogy mindig a szín­ház felé sodort, azon belül is leginkább a zenés szín­ját­szás irányá­ba. Egy kic­sit olyan érzés, mintha ennek így kel­lett vol­na történ­nie. Hiá­ba szerettem vol­na tévében szere­pel­ni, tehet­ségku­tatón indul­ni, foly­ton falak­ba ütköztem. Az egész olyan volt, mintha egy láthatat­lan erő vis­szatar­tana, és azt közvetítené, hogy nekem az Operettszín­házban a helyem. Beval­lom, nem volt nehéz meg­barátkoznom a helyzettel, és el is fogad­tam, hogy nekem ez a szín­ház a második otthonom, ahon­nan nem akarok elköltözni. Már gyerekko­rom­ban is elég hiper­ak­tív voltam, és az éde­sanyám igyekezett min­den­féle dolog­gal lefoglal­ni: beírat­tak dobol­ni, zenél­tem is 9 évig, de az sem von­zott annyi­ra, mint a szín­ház. A szín­ját­szás közelébe Budapesten kerül­tem, miután felköltöztünk Szege­dről. Anyukám már eleve színi tagozatos iskolát kere­sett nekem, mert lát­ta, hogy leginkább ez a terület foglal le, ebben tudom mag­am a legjob­ban kiél­ni. Az érettsé­gi után is egyértelmű volt szá­mom­ra, hogy a Szín­művészeti Egyetem­re jelen­tkezek, csakhogy a har­madik ros­tán elvéreztem. A Budapesti Operettszín­házban a Pesti Broad­way Stúdiót a bará­taim unszolására ker­estem meg, ők ugya­nis szin­tén ide jelen­tkeztek. Ide aztán fel­vettek, és azó­ta itt bon­togatom a szárnyaimat. Illetve most már talán min­den nagyképűség nélkül elmond­hatom, hogy meg is érkeztem. Ha vis­sza­tek­in­tek az elmúlt évekre, boldogság­gal tölt el, hogy olyan helyen vagyok most az Operettszín­házban, amit 20 évesen elképzel­tem mag­a­m­nak. – Emlék­szel az első előadá­so­dra? Fel tudod idézni, milyen érzések voltak benned akkor? – Nehéz kérdés, mert én szinte gyerekko­rom óta ebben a világ­ban moz­gok. Emlék­szem, hogy általános iskolás amatőr szín­ját­szósként is jár­tuk az orszá­got az előadá­sainkkal, tehát a szín­pad nem volt szá­mom­ra tel­je­sen ismeretlen. Per­sze az, hogy az Operettszín­ház szín­padán bárme­lyik előadás­ban egyál­talán szere­pel­hetek több mint 900 ember előtt, lenyűgöző érzés! Ha jól emlék­szem, a Rómeó és Júlia volt az első darab, amibe beáll­hat­tam. Jelen­tős lépc­ső­fok volt az életem­ben: Szabó P. Szil­veszter inasaként abból állt a nagy­je­lenetem, hogy meg­próbálom lehúzni róla a csizmát, de nem sik­erül, ezt ő meg­torol­ja. De emlí­thet­ném a Rudolf című Wild­horn-musi­calt, amiben szin­tén szere­pel­tem, s aztán elját­szhat­tam a fősz­erepét, ahogy később Rómeót is. Jó vis­szagon­do­l­ni a kezde­tekre, hiszen akko­rib­an az alkatom sem volt alka­lmas arra, hogy fősz­erepet játsszak, és hangi­lag sem tar­tot­tam ott, de vala­h­ogy mégis élt a tudata­lat­tim­ban, éreztem, hogy egysz­er majd én is Rómeóként fogok ott áll­ni a szín­padon. Sik­erült, hiszen immáron hat éve ját­szom a szerepet. – Több televíz­iós tehet­ségku­tató versenyen indultál, mindig is von­zot­tak a meg­méret­tetések? – Versenyző típus vagyok. A bará­taim­mal épp a múltkor beszéltük, hogy mára hála isten­nek, meg­tan­ul­tam veszíteni. Tehát már nem az az elsődleges szem­pont, hogy én nyer­jek, de a versenyzés még mindig nagy­on érdekel, ezért is fog­tam bele a sportok­ba. Elkezdtem például dart­sozni: az mindig egy versenysz­i­tuá­ció, amikor valakiv­el kiáll­sz a céltábla elé. Nagy­on erősen él ben­nem a versenyszellem és szeretem mag­am kipróbál­ni külön­böző szi­tuá­ciók­ban. Emi­att vág­tam bele a tehet­ségku­tatók­ba is, de beval­lom, akko­rib­an, 19–20 éves korom­ban ez nem volt tudatos építkezés a részem­ről. Egysz­erűen ki akar­tam mag­a­mat próbál­ni. Nem gon­do­lom, hogy nem juthat­tam vol­na tovább, de kel­let­tek azok a pofonok. Egysz­er sem kerül­tem be a dön­tőkbe, aminek az egyik oka az volt, hogy tudták, a szín­ház nekem nagy­on fontos, és nem mon­dok le róla a műsor miatt. Az akko­ri fejem­mel vis­zont nem éltem meg túl jól ezt a helyzetet, és arra sarkallt, hogy egyre jobb és jobb legyek. Jó kis nevelés volt az élet­től. – Voltál Rómeó, aztán a Miss Saigonban Chris, tehát nem egy fősz­erep­ben látha­tott már a közön­ség a Budapesti Operettszín­házban. Az István, a kirá­ly rend­kívül nép­sz­erű mag­yar rock­opera, aminek szin­tén elny­ert­ed a cím­sz­erepét. Mekko­ra kihívást jelent szá­mod­ra ez a karak­ter? – Először is azzal kez­deném, hogy idén elját­szhat­tam Dori­an Gray‑t, ami szá­mom­ra óriási kihívás volt. Hosszú évek óta vár­tam ezt a lehetőséget, ugya­nis még stúdiós korom­ban elhúzták előt­tem a „mézes­madzagot”, hogy egysz­er majd talán megc­sináljuk ezt a pro­duk­ciót. Immáron 8 év elteltév­el, de bemu­tat­tuk ezt az előadást. István karak­tere egy következő állomás, egy újabb kihívás, amit Var­ga Mik­lós és Feke Pál után úgy kell elénekel­nem, hogy az enyém legyen, s ne hason­lít­son rájuk. Nyil­ván a hangszín is egy adottság, de azt szeretném, hogy azok, akik eljön­nek és meg­nézik az előadást, azt érez­zék, hogy ez a srác méltó erre a szerepre. Azt gon­do­lom, hogy bátor vál­lalkozás bemu­tat­ni ezt a darabot úgy, hogy az elmúlt évek során már jó néhány verz­ióban fel­dol­go­zták a történetet, így a ren­dezőnek sem lesz kön­nyű fela­da­ta. Szer­in­tem ez egy olyan kul­tusz­darab, ami min­den mag­yar ember számára nagy­on fontos, boldog vagyok, hogy én is részt vehetek benne. Az pedig, hogy magát Istvánt alakíthatom, csak hab a tortán! Óriási megtisztel­tetés a cím­sz­erepet ját­szani és nagy­on örülök annak is, hogy egy új helyzetben próbál­hatom ki mag­a­mat, ráadá­sul Széke­ly Krisztá­val, akiv­el nagy­on várom a közös munkát! Nagy­on szeretem ezeket a dalokat, gyerekko­rom­ban is üvöltve énekeltük őket. Hide­grázós élmény, ha bele­gon­do­lok, hogy most én adom elő ezeket a számokat a szín­padon. – Kértél valak­itől tanác­sot? A koráb­bi Istvánok véleményét meghall­gat­tad? – Szá­mom­ra a ren­dező sza­va szent, leginkább arra fogok támaszkod­ni, amit ő mond, de ter­mészete­sen bízom saját mag­a­m­ban is. Egy színész életében a bará­tai mel­lett ott van­nak a hoz­zá közelebb álló kol­légák is, akiknek szívesen meghall­gat­ja a véleményét. Az meg az én feladatom, hogy kiválo­gas­sam közülük, mi az, amit meg­fo­gadok és mi az, amit nem. Élvezetes munká­nak ígérkezik olyan kol­légákkal egy szín­padon áll­ni, mint Dol­hai Atti­la, Szabó P. Szil­veszter, Mészáros Árpád Zsolt, vagy Földes Tamás. – A rock­opera műfa­ja közel áll hoz­zád? – Opera jel­legű darabot csinál­tam már, hiszen a Miss Saigonban, vagy a Dori­an Gray-ben is dal­ban mon­dunk el min­dent, úgy­h­ogy ilyen szem­pont­ból közel áll hoz­zám. Szá­mom­ra inkább az jelen­ti a kihívást, hogy hangi­lag hogyan tudok a rock­ba illeszked­ni. Ha az ember egy operettben kap szerepet, ott is meg kell felel­nie bizonyos műfa­ji kritéri­umok­nak. Ez egy­fa­j­ta muzikalitást igényel, úgy­h­ogy ebből a szem­pont­ból is nagy várakozás­sal tek­in­tek az István, a kirá­ly elé, mert ez a darab szá­mom­ra egy újabb színt jelent az ének­lés­ben is. – Hiszel abban, hogy a szerepek akkor érnek el hoz­zád, amikor azokra épp szük­séged van. Hogy áll­sz a szerepálmokkal? – Bizonyára min­den színésznek van olyan darab a fejében, amiben szívesen szere­pelne: nekem például ilyen István, álmom­ban sem reménykedtem abban, hogy egysz­er elját­szhatom. István vala­hol mélyen, tudat alatt ben­nem volt, mint szerepálom és most real­izáló­dott. Augusz­tus 24 ‑én Baján már meg­méret­tetek ebben a szerep­ben a szabadtéri pre­mieren, aztán szeptem­bertől az Operettszín­ház reper­toár­jára kerül az előadás! A másik nagy álmom Jézus, akit az elkövetkezendő évek­ben szeretnék majd valamikor elját­szani. Jézus egy impozáns történel­mi alak, aki szerep­ként nagy­on vonz, de emlí­thet­ném akár a Jekyll és Hyde című musi­calt, vagy A nyomorul­takat, amiben szin­tén nagy­on szívesen énekel­nék, mert ked­velem a zenéjüket. Tehát van­nak szerepál­maim, de úgy vagyok velük, hogy min­den akkor jön és úgy, ahogy éppen a legjobb szá­mom­ra. Ha ezeket a szerepeket egysz­er el kell ját­szanom, akkor vala­h­ogy, valamikor el is fogom. – Tehát továb­bra is zenés előadá­sok­ban képzeled el mag­ad? – Szeretnék prózai előadá­sok­ban is ját­szani, hiszen az elmúlt 11 évben nekem leginkább a zenés műfa­jból jutott. Ter­mészete­sen voltak olyan szerepeim, ahol az ének­lés helyett bizonyos szöveg­es jeleneteken volt a hangsú­ly, de ebből jóval kevesebb akad. Azért is szeretnék prózai darabok­ban is bizonyí­tani, hogy fejlőd­hessek. Az egy tel­je­sen más jel­legű színészet, mint amit a zenés műfaj jelent. Hason­ló, de mégis mást igényel egy dal elének­lése bizonyos érzel­mi állapot­ban, mint egy monológ elmondása egy prózai szerep­ben. Immáron második éve járok a Szín­művészeti Egyetem­re drá­main­struk­tor-szín­játékos sza­kra, ahol prózá­val foglalkozunk. Nem elégszem meg azzal, hogy tudok énekel­ni, színészi­leg is szeretnék a lehető legjobb szin­ten lenni. Én egy színész vagyok, aki jól énekel, nem pedig egy énekes, aki meg­próbál szerepeket elját­szani. Szá­mom­ra ez a pri­or­itás, úgy­h­ogy azon dol­go­zom, hogy színészi­leg is kihoz­zam mag­a­m­ból a max­i­mu­mot. – 30 évesen szép sik­ereket elértél már a pályán, elégedett vagy? – Furcsa, mert tény­leg rengeteg dol­got megél­tem az elmúlt évek során. Voltak hul­lámvöl­gyek és mag­a­sla­tok is. Az élet mindig úgy sodort magá­val, hogy tud­jam értékel­ni azt, amim van, és azt is, amit kapok. Tudatosan törek­szem is arra, hogy ne fele­jt­sem el azt az utat, amit bejár­tam, hogy milyen volt például 80 kilósan tál­cát tar­tani a Rómeó és Júliában. Tisztában vagyok vele, hogy nem voltam Rómeó karak­ter abban az idősza­kom­ban, az még egy tel­je­sen kialaku­lat­lan srác volt, de látom, hogy ahhoz a pon­thoz képest men­ny­it vál­toz­tam! Kic­sit bor­zon­gató, ha 30 évesen bele­gon­do­lok, hogy immár 11 éve vagyok az Operettszín­ház tag­ja. Ez óriási dolog. Repül az idő, olyan, mintha pár évvel ezelőtt kerül­tem vol­na oda, és tudom, hogy a stúdió­sok­nak most már én is jelen­thetem azt a pél­daképet, aki nekem annak ide­jén Mészáros Árpád Zsolt volt. Furcsa ez a helyzet, mert úgy érzem, fiatal vagyok még, és rengeteg dol­got meg szeretnék tan­ul­ni a sza­k­mában. Remélem, hogy legalább közel ennyi időt el tudok még töl­teni a szerep­köre­im­ben, és bízom abban, hogy mindig lesz helyem a szín­padon. – Említet­ted a dart­sot, de tudom, hogy nagy foci­ra­jongó is vagy. A sport jelen­ti szá­mod­ra a kikapc­solódást? – Szá­mom­ra ez a két sportág szol­gál feltöltődés­sel a hétköz­napok­ban. A foci heti rend­sz­er­ességgel működik. Nem olyan rég bek­erül­tem a Mag­yar Művész Váloga­tott csap­atá­ba is, aminek nagy­on örül­tem, hiszen szá­mos jótékonysá­gi mérkőzést ját­szunk. A darts sajnos nincs olyan rend­sz­ere­sen jelen az életem­ben, mert ez leginkább egy koraesti pro­gram, és nekem általában szín­házi elfoglalt­sá­gaim van­nak esténként. Így elég nehéz össze­hozni a játékot, de ha tehetem, elm­egyek darts edzésekre. A sportolá­son kívül igyek­szem minél több időt töl­teni a párom­mal, pro­gramokat szervezünk, de néha az is nagy­on jól esik, amikor otthon vagyunk egy fél napot, főzünk, eszünk, fil­met nézünk, és pihenünk. Emel­lett pedig ter­mészete­sen a csalá­dom­mal és a bará­taim­mal való időtöltés is nagy­on fontos a szá­mom­ra. Bor­sos Zsuzsan­na

Taxi 5 (2018) francia akció-kaland-vígjáték A…

Taxi 5 (2018) francia akció-kaland-vígjáték A…

Földi Béla táncművész társulatával a „Száz…