Sorra találják meg a címszerepek Kocsis Dénest, aki hisz abban, hogy minden akkor történik, amikor arra a legnagyobb szüksége van. Az Operettszínház fiatal színésze most egy újabb mérföldkőhöz érkezett: eddig még kimondatlan szerepálma teljesül és Istvánt alakíthatja az István, a király című rockoperában, amelyet a teátrum Baján mutat be idén nyáron. – Több mint 15 éve szerepelsz színpadon, már gyerekként készültél a pályára? – Inkább azt szoktam mondani, hogy nem volt más választásom. Az élet valahogy mindig a színház felé sodort, azon belül is leginkább a zenés színjátszás irányába. Egy kicsit olyan érzés, mintha ennek így kellett volna történnie. Hiába szerettem volna tévében szerepelni, tehetségkutatón indulni, folyton falakba ütköztem. Az egész olyan volt, mintha egy láthatatlan erő visszatartana, és azt közvetítené, hogy nekem az Operettszínházban a helyem. Bevallom, nem volt nehéz megbarátkoznom a helyzettel, és el is fogadtam, hogy nekem ez a színház a második otthonom, ahonnan nem akarok elköltözni. Már gyerekkoromban is elég hiperaktív voltam, és az édesanyám igyekezett mindenféle dologgal lefoglalni: beírattak dobolni, zenéltem is 9 évig, de az sem vonzott annyira, mint a színház. A színjátszás közelébe Budapesten kerültem, miután felköltöztünk Szegedről. Anyukám már eleve színi tagozatos iskolát keresett nekem, mert látta, hogy leginkább ez a terület foglal le, ebben tudom magam a legjobban kiélni. Az érettségi után is egyértelmű volt számomra, hogy a Színművészeti Egyetemre jelentkezek, csakhogy a harmadik rostán elvéreztem. A Budapesti Operettszínházban a Pesti Broadway Stúdiót a barátaim unszolására kerestem meg, ők ugyanis szintén ide jelentkeztek. Ide aztán felvettek, és azóta itt bontogatom a szárnyaimat. Illetve most már talán minden nagyképűség nélkül elmondhatom, hogy meg is érkeztem. Ha visszatekintek az elmúlt évekre, boldogsággal tölt el, hogy olyan helyen vagyok most az Operettszínházban, amit 20 évesen elképzeltem magamnak. – Emlékszel az első előadásodra? Fel tudod idézni, milyen érzések voltak benned akkor? – Nehéz kérdés, mert én szinte gyerekkorom óta ebben a világban mozgok. Emlékszem, hogy általános iskolás amatőr színjátszósként is jártuk az országot az előadásainkkal, tehát a színpad nem volt számomra teljesen ismeretlen. Persze az, hogy az Operettszínház színpadán bármelyik előadásban egyáltalán szerepelhetek több mint 900 ember előtt, lenyűgöző érzés! Ha jól emlékszem, a Rómeó és Júlia volt az első darab, amibe beállhattam. Jelentős lépcsőfok volt az életemben: Szabó P. Szilveszter inasaként abból állt a nagyjelenetem, hogy megpróbálom lehúzni róla a csizmát, de nem sikerül, ezt ő megtorolja. De említhetném a Rudolf című Wildhorn-musicalt, amiben szintén szerepeltem, s aztán eljátszhattam a főszerepét, ahogy később Rómeót is. Jó visszagondolni a kezdetekre, hiszen akkoriban az alkatom sem volt alkalmas arra, hogy főszerepet játsszak, és hangilag sem tartottam ott, de valahogy mégis élt a tudatalattimban, éreztem, hogy egyszer majd én is Rómeóként fogok ott állni a színpadon. Sikerült, hiszen immáron hat éve játszom a szerepet. – Több televíziós tehetségkutató versenyen indultál, mindig is vonzottak a megmérettetések? – Versenyző típus vagyok. A barátaimmal épp a múltkor beszéltük, hogy mára hála istennek, megtanultam veszíteni. Tehát már nem az az elsődleges szempont, hogy én nyerjek, de a versenyzés még mindig nagyon érdekel, ezért is fogtam bele a sportokba. Elkezdtem például dartsozni: az mindig egy versenyszituáció, amikor valakivel kiállsz a céltábla elé. Nagyon erősen él bennem a versenyszellem és szeretem magam kipróbálni különböző szituációkban. Emiatt vágtam bele a tehetségkutatókba is, de bevallom, akkoriban, 19–20 éves koromban ez nem volt tudatos építkezés a részemről. Egyszerűen ki akartam magamat próbálni. Nem gondolom, hogy nem juthattam volna tovább, de kellettek azok a pofonok. Egyszer sem kerültem be a döntőkbe, aminek az egyik oka az volt, hogy tudták, a színház nekem nagyon fontos, és nem mondok le róla a műsor miatt. Az akkori fejemmel viszont nem éltem meg túl jól ezt a helyzetet, és arra sarkallt, hogy egyre jobb és jobb legyek. Jó kis nevelés volt az élettől. – Voltál Rómeó, aztán a Miss Saigonban Chris, tehát nem egy főszerepben láthatott már a közönség a Budapesti Operettszínházban. Az István, a király rendkívül népszerű magyar rockopera, aminek szintén elnyerted a címszerepét. Mekkora kihívást jelent számodra ez a karakter? – Először is azzal kezdeném, hogy idén eljátszhattam Dorian Gray‑t, ami számomra óriási kihívás volt. Hosszú évek óta vártam ezt a lehetőséget, ugyanis még stúdiós koromban elhúzták előttem a „mézesmadzagot”, hogy egyszer majd talán megcsináljuk ezt a produkciót. Immáron 8 év elteltével, de bemutattuk ezt az előadást. István karaktere egy következő állomás, egy újabb kihívás, amit Varga Miklós és Feke Pál után úgy kell elénekelnem, hogy az enyém legyen, s ne hasonlítson rájuk. Nyilván a hangszín is egy adottság, de azt szeretném, hogy azok, akik eljönnek és megnézik az előadást, azt érezzék, hogy ez a srác méltó erre a szerepre. Azt gondolom, hogy bátor vállalkozás bemutatni ezt a darabot úgy, hogy az elmúlt évek során már jó néhány verzióban feldolgozták a történetet, így a rendezőnek sem lesz könnyű feladata. Szerintem ez egy olyan kultuszdarab, ami minden magyar ember számára nagyon fontos, boldog vagyok, hogy én is részt vehetek benne. Az pedig, hogy magát Istvánt alakíthatom, csak hab a tortán! Óriási megtiszteltetés a címszerepet játszani és nagyon örülök annak is, hogy egy új helyzetben próbálhatom ki magamat, ráadásul Székely Krisztával, akivel nagyon várom a közös munkát! Nagyon szeretem ezeket a dalokat, gyerekkoromban is üvöltve énekeltük őket. Hidegrázós élmény, ha belegondolok, hogy most én adom elő ezeket a számokat a színpadon. – Kértél valakitől tanácsot? A korábbi Istvánok véleményét meghallgattad? – Számomra a rendező szava szent, leginkább arra fogok támaszkodni, amit ő mond, de természetesen bízom saját magamban is. Egy színész életében a barátai mellett ott vannak a hozzá közelebb álló kollégák is, akiknek szívesen meghallgatja a véleményét. Az meg az én feladatom, hogy kiválogassam közülük, mi az, amit megfogadok és mi az, amit nem. Élvezetes munkának ígérkezik olyan kollégákkal egy színpadon állni, mint Dolhai Attila, Szabó P. Szilveszter, Mészáros Árpád Zsolt, vagy Földes Tamás. – A rockopera műfaja közel áll hozzád? – Opera jellegű darabot csináltam már, hiszen a Miss Saigonban, vagy a Dorian Gray-ben is dalban mondunk el mindent, úgyhogy ilyen szempontból közel áll hozzám. Számomra inkább az jelenti a kihívást, hogy hangilag hogyan tudok a rockba illeszkedni. Ha az ember egy operettben kap szerepet, ott is meg kell felelnie bizonyos műfaji kritériumoknak. Ez egyfajta muzikalitást igényel, úgyhogy ebből a szempontból is nagy várakozással tekintek az István, a király elé, mert ez a darab számomra egy újabb színt jelent az éneklésben is. – Hiszel abban, hogy a szerepek akkor érnek el hozzád, amikor azokra épp szükséged van. Hogy állsz a szerepálmokkal? – Bizonyára minden színésznek van olyan darab a fejében, amiben szívesen szerepelne: nekem például ilyen István, álmomban sem reménykedtem abban, hogy egyszer eljátszhatom. István valahol mélyen, tudat alatt bennem volt, mint szerepálom és most realizálódott. Augusztus 24 ‑én Baján már megmérettetek ebben a szerepben a szabadtéri premieren, aztán szeptembertől az Operettszínház repertoárjára kerül az előadás! A másik nagy álmom Jézus, akit az elkövetkezendő években szeretnék majd valamikor eljátszani. Jézus egy impozáns történelmi alak, aki szerepként nagyon vonz, de említhetném akár a Jekyll és Hyde című musicalt, vagy A nyomorultakat, amiben szintén nagyon szívesen énekelnék, mert kedvelem a zenéjüket. Tehát vannak szerepálmaim, de úgy vagyok velük, hogy minden akkor jön és úgy, ahogy éppen a legjobb számomra. Ha ezeket a szerepeket egyszer el kell játszanom, akkor valahogy, valamikor el is fogom. – Tehát továbbra is zenés előadásokban képzeled el magad? – Szeretnék prózai előadásokban is játszani, hiszen az elmúlt 11 évben nekem leginkább a zenés műfajból jutott. Természetesen voltak olyan szerepeim, ahol az éneklés helyett bizonyos szöveges jeleneteken volt a hangsúly, de ebből jóval kevesebb akad. Azért is szeretnék prózai darabokban is bizonyítani, hogy fejlődhessek. Az egy teljesen más jellegű színészet, mint amit a zenés műfaj jelent. Hasonló, de mégis mást igényel egy dal eléneklése bizonyos érzelmi állapotban, mint egy monológ elmondása egy prózai szerepben. Immáron második éve járok a Színművészeti Egyetemre drámainstruktor-színjátékos szakra, ahol prózával foglalkozunk. Nem elégszem meg azzal, hogy tudok énekelni, színészileg is szeretnék a lehető legjobb szinten lenni. Én egy színész vagyok, aki jól énekel, nem pedig egy énekes, aki megpróbál szerepeket eljátszani. Számomra ez a prioritás, úgyhogy azon dolgozom, hogy színészileg is kihozzam magamból a maximumot. – 30 évesen szép sikereket elértél már a pályán, elégedett vagy? – Furcsa, mert tényleg rengeteg dolgot megéltem az elmúlt évek során. Voltak hullámvölgyek és magaslatok is. Az élet mindig úgy sodort magával, hogy tudjam értékelni azt, amim van, és azt is, amit kapok. Tudatosan törekszem is arra, hogy ne felejtsem el azt az utat, amit bejártam, hogy milyen volt például 80 kilósan tálcát tartani a Rómeó és Júliában. Tisztában vagyok vele, hogy nem voltam Rómeó karakter abban az időszakomban, az még egy teljesen kialakulatlan srác volt, de látom, hogy ahhoz a ponthoz képest mennyit változtam! Kicsit borzongató, ha 30 évesen belegondolok, hogy immár 11 éve vagyok az Operettszínház tagja. Ez óriási dolog. Repül az idő, olyan, mintha pár évvel ezelőtt kerültem volna oda, és tudom, hogy a stúdiósoknak most már én is jelenthetem azt a példaképet, aki nekem annak idején Mészáros Árpád Zsolt volt. Furcsa ez a helyzet, mert úgy érzem, fiatal vagyok még, és rengeteg dolgot meg szeretnék tanulni a szakmában. Remélem, hogy legalább közel ennyi időt el tudok még tölteni a szerepköreimben, és bízom abban, hogy mindig lesz helyem a színpadon. – Említetted a dartsot, de tudom, hogy nagy focirajongó is vagy. A sport jelenti számodra a kikapcsolódást? – Számomra ez a két sportág szolgál feltöltődéssel a hétköznapokban. A foci heti rendszerességgel működik. Nem olyan rég bekerültem a Magyar Művész Válogatott csapatába is, aminek nagyon örültem, hiszen számos jótékonysági mérkőzést játszunk. A darts sajnos nincs olyan rendszeresen jelen az életemben, mert ez leginkább egy koraesti program, és nekem általában színházi elfoglaltságaim vannak esténként. Így elég nehéz összehozni a játékot, de ha tehetem, elmegyek darts edzésekre. A sportoláson kívül igyekszem minél több időt tölteni a párommal, programokat szervezünk, de néha az is nagyon jól esik, amikor otthon vagyunk egy fél napot, főzünk, eszünk, filmet nézünk, és pihenünk. Emellett pedig természetesen a családommal és a barátaimmal való időtöltés is nagyon fontos a számomra. Borsos Zsuzsanna
Sorra találják meg a címszerepek Kocsis…
