Paulo Coelho napjaink legnépszerűbb írói közé…

Paulo Coel­ho nap­jaink leg­nép­sz­erűbb írói közé tar­tozik, amit jórészt mon­dani­valójá­val és gördüléke­ny stílusá­val ért el. Elősz­eretet­tel ír spir­i­tuális utazá­sokról, gyakran bon­col­gat­ja az emberi lelket, meg­próbál­ja ele­mezni, miként juthat el az egyén a boldogsághoz. Teszi min­dezt úgy, hogy a gyakran sablonos mon­dat­pan­eleket val­lá­sos-mis­ztikus témá­val tölti fel. Mr. Coel­ho, szeretne hidakat építeni kultúrák között? Íróként az embernek érdek­lőd­nie kell külön­böző kultúrák és életkörülmények iránt. Nem azért vagy író, hogy a saját falu­dról írj. Kic­sit be kell mutatn­od azt is, de meg kell értened más településeket is. Tol­sz­toj egysz­er azt mond­ta, hogy min­den, ami falun történik, bárhol megtörténik. Ebben az értékrend­ben nevelkedett? Gyerekként sok külön­böző infor­má­ció és kultúra befolyá­solt – arab, zsidó, amerikai – és ilyen érdek­lődésűvé vál­tam. A zenéket sem asz­erint válo­gat­tuk ki, hogy melyik poli­tikailag kor­rekt. Hanem vagy tet­szik, vagy nem. Amikor írni kezdtem, maga ez a kiin­dulási pont, input vált nyil­ván­valóvá. És akkor kezdett érdekel­ni a dolog. Gon­do­l­ja, hogy most több hidat építünk a kultúrák között, mint régebben? Úgy látom, hogy man­ap­ság az összes híd omladozik. Úgy tűnik, sen­ki sem képes megérteni a másikat. Emberként az a köte­lességem, – mint min­den­ki más­nak, aki a világ állapotán gon­do­lkodik – hogy megerősít­sem a mul­ti­kul­turális kapc­so­la­tokat. Amíg akár egy híd is áll, nincs veszve sem­mi. De attól kezdve, ha már nem tudod megérteni más kultúrák elbeszélé­seit, vagy zenéjét, ide­genekké válunk egymás szemében, és ez már nagy­on bony­olult helyzet lesz. Arra szerettem vol­na utal­ni, hogy már az inter­netes jelen­létév­el is hidakat épít a kultúrák között – 22 mil­lióan lájkolták a Face­book-on, 9 mil­lióan követik Twit­ter-en, és 2006 óta vezet blo­got. Miért ilyen aktív az inter­neten? Ez egy új plat­form, és íróként meg kell talál­nom azokat a lehetőségeket, ahol írha­tok. Az inter­net is egy ilyen lehetőség. Az emberek az inter­net következtében már töb­bet olvas­nak és írnak. A vir­tuális világ szá­mom­ra az a csator­na, melyen keresztül meg tudom hall­gat­ni, és kapc­so­lat­ba tudok lép­ni az olvasóim­mal. Így tudják hal­lat­ni a véleményüket. Olyan szöveg­eket kezdtem írni a blo­gom­ra, amit az emberek le tudnak töl­teni, és ter­jesz­thetik. Ennek hát­terében nem a rek­lám áll. Ez csak szórakozás, szeretek vala­mi olyas­miv­el foglalkozni, amit igazán élvezek. Van­nak olyan szöveg­eim, melyeket kimon­dot­tan az inter­ne­tre írok, és oda is teszem fel azokat. Kívánc­si vagyok, hogy regál­nak az olvasók azokra az írá­sokra, amiket nekik írok. Aggaszt­ja, hogy az infor­má­cióára­dathoz egyre kisebb mértékű meg­bízhatóság tár­sul? Ebben nem vagyok tel­je­sen biz­tos. Úgy gon­do­lom, hogy az a legjobb, ha az infor­má­cióhal­mazból ki tudod válo­gat­ni azokat, melyek a cél­jaid eléréséhez leginkább szük­sége­sek. Igaz, hogy mindig keres egy fehér tol­lat, mielőtt elkezd írni? Igen, egy könyv írása előtt. Ez a hagy­omány az első könyvemig, az 1987-ben meg­je­lent Zarán­dok­latig nyú­lik vis­sza. Akkor nem voltam benne biz­tos, megírjam‑e a könyvet vagy ne. Két­ségek között vergődtem. Madrid­ban voltam, és azt mond­tam mag­a­m­nak: „Ha ma látok egy fehér tol­lat, az lesz a jel, hogy meg kell írnom.” A szemé­ly­isége is igazán jelen van a munkájában. Nagy­on is jelen vagyok a munkáim­ban, és a munkáim lelkem bizonyos leny­omatai, de ezzel egyide­jű­leg úgy gon­do­lom, hogy egy író nem írhat a sem­miből. Két­féle író van: az egyik olyan, mint Proust, aki mester­műve, a À la recherche du temps per­du írásakor bezárkó­zott a szobájá­ba. A másik típus Hem­ing­way, aki ünne­pelte az életet, miközben mester­műveket is írt.