„Minden színpadi, illetve szinkronszerepben benne van…

„Min­den szín­pa­di, illetve szinkro­n­sz­erep­ben benne van az eddi­gi pálya­futá­som tel­jes leny­oma­ta. Min­den fela­da­tra a tel­jes sza­k­mai életem­mel, a harminc év során gyűjtött tapasz­ta­lataim­mal, megoldá­saim­mal készülök” – vall­ja Mag­yarország egyik leg­sokoldalúbb, legis­mer­tebb szinkro­n­színésze.  A közked­velt művész életében új fejezetet jelen­tett, mikor ren­dezőként is próbára tette magát. Nem meglepő, hogy ezen a területen is sik­ert ara­tott. Bal­a­toni nyaralása során Kautzky Arman­dot a Mam­ma Mia 2 szinkro­n­sz­erepéről, a mag­yar tenger varázsáról, a ter­mészetgyó­gyásza­tról és aktuális fel­lépé­seiről is kérdeztük. A Bal­a­ton érezhetően nagy szerelem Ön és család­ja számára. Ez így igaz. Szegény család­ba szület­tem. Színész háza­spár gyer­mekeként a nyaralás szá­mom­ra legfel­jebb szak­sz­ervezeti üdülők­ben töltött napokat jelen­tett. A Bal­a­ton akkor még kimaradt az életem­ből. A fiam születése után egy véletlen folytán vetődtünk el Bal­a­ton-felvidék azon részére, ahol később házat is vet­tünk, mert belesz­erettünk a táj­ba, a hangu­lat­ba, az itteni életbe. A nyár jelen­tős részét a mag­yar tengernél töltjük, innen járunk dol­go­zni, illetve intézni a külön­böző ügyeket. A gyerekek már évek óta szinte egész nyáron át jár­nak a közeli vitor­lás tábor­ba. Most már az oktatók segéd­jeként kapc­solód­nak be a tábori életbe, egész nap friss lev­eg­őn, víz közel­ben van­nak. Az egész család nagy­on szereti ezt az élet­for­mát, kikapc­sol és feltölt min­ket a ter­mészet közel­sége. Nagy­on szeretjük a Bal­a­tont. Most nyáron milyen felada­tok szólítják el ebből a mil­iőből? Gyako­r­lati oktatást tar­tok egy iskolában, ahol a szinkro­n­sza­k­mára készítjük fel a gyerekeket. Nagy­on szok­ták élvezni, mert olyan emberekkel találkozhat­nak szemé­lye­sen, akiket koráb­ban csak a televíz­ióban láthat­tak. A felada­tok szin­tén izgal­masak, most is olyan filmekkel dol­go­zunk, ame­lyek jelen­leg men­nek a mozik­ban. Van­nak emel­lett szabadtéri fel­lépé­seim. Tavaly mutat­tuk be Mol­nár Fer­enc – véleményem szerint – egyik legjobb darab­ját, az Üveg­cipőt a Körúti Szín­házban, az előadást pedig most két szabadtéri szín­padon, Diós­don, illetve Pécsváradon, a várud­var szín­padán adjuk elő. A szabadtéri előadá­sok­nak mindig külön­leges hangu­latuk van. Valóban. Mag­am is nagy­on szeretem a nyárestéket, egész más az előadá­sok hangu­la­ta, kiváltképp, ha az időjárás is kegyes hoz­zánk. Tud nagy­on kellemetlen is lenni. Emlék­szem, évekkel ezelőtt a Mac­skákat adtuk elő, három­szor kel­lett abba­hag­y­nunk, mert sza­kad­ni kezdett az eső. Pécsváradon a Vörös mal­om darabot pedig nem is tudtuk végigját­szani. A vihar beszorí­tott min­ket egy sátor alá, ahol a közön­séggel együtt vár­tuk, hogy job­bra for­duljon az idő. Végül, amikor már lát­szott, hogy esé­lyünk sincs foly­tat­ni, a közön­ség kérte, hogy legalább áruljuk el, hogyan végződik a darab. Ekkor Esztergá­lyos Cili a jól ismert fer­geteges stílusában elkezdett mesél­ni, majd mag­am is csat­lakoz­tam hoz­zá. Rögtönzött előadás­ba fog­tunk, nagy­on jó hangu­lat kerekedett. A filmtörténet leg­nagy­obb fér­fikarak­tere­inek, szere­plőinek kölc­sönözte már a hangját. Melyik állt legközelebb a szívéhez? Úgy tudom, hogy nem James Bond. Közelebb áll hoz­zám Ralph Fiennes karak­tere Az angol betegben. A színész szemé­ly­isége, érzékenysége és finom­sá­ga, illetve film­béli szerepe is job­ban meg­fo­gott. Ha pedig Bond, akkor job­ban tet­szik a koráb­bi, klasszikus karak­ter, aki fegyver nélkül, az eszév­el és ügyességév­el old­ja meg a helyzeteket. A mostani Bond szerep már nem tet­szik annyi­ra – és nem azért, mert nem én szinkro­nizálom –, hanem mert beállt a ter­miná­torok sorá­ba, akik fegyvert ránt­va, a fil­met végiglövöldözve siet­nek a világ meg­men­tésére. Az emblematikus James Bond nem tucathős volt, kiemelt rang­gal ren­delkezett, őfel­sége, az angol kirá­lynő titkos ügy­nöke volt. Nagy­on ked­vel­tem az anti­mil­i­tarista Mac­Gyvert is, évtizedeken keresztül szinkro­nizál­tam. Pisz­toly és golyószóró helyett az eszév­el és prak­tikái­val győzte le az ellen­séget. Érdekes meg­ta­pasz­tal­ni, hogy egy hang, egy tónus men­ny­it tud hoz­záten­ni egy-egy karak­ter­hez, szerephez. Mag­am is így gon­do­lom. Pont ezért tölt el sajnálat­tal, hogy megkérdő­jeleződött a szinkro­nizálás létjo­go­sult­sá­ga, annak fontossá­ga. Per­sze a világ abba az irány­ba hal­ad, hogy lehetőség szerint egy-egy közös nyel­ven beszéljünk, a nyelv­tan­ulás miatt is fontos lehet. De mag­am úgy vélem, hogy első­sor­ban nem az a korosztá­ly néz televíz­iót, aki nyel­vet tan­ul. A fiat­alok inkább letöltik a filmeket, így mód­juk van ere­de­ti nyel­ven nézni azokat. Nem tar­tanám fairnek, ha az idősebb korosztá­lyt kizárnák abból az élmény­ből, hogy mag­yar szót és hang­ot hall­janak ked­venc sorozataik­ban, műso­raik­ban. Ráadá­sul, ha az ember csak a film­fe­li­ra­tot nézi, kön­nyen lemarad­hat a színészi játékról, a film­nézés igazi élményéről. Ezen felül a mag­yar szinkron az élvon­al­ban van. Igaz, bár egyre több­ször hal­lom, hogy már a mag­yar szinkron sem a régi. ilyenkor szok­tam vis­sza­kérdezni: man­ap­ság mi olyan, mint a régen? Még a rán­tott hús sem olyan. A világ vál­tozik. A szinkro­n­sza­k­ma pedig igek­szik alka­lmazkod­ni a fel­gy­or­sult világhoz, de meg­győződésem, hogy ez nem von le az értékéből. Elég, ha csak az egyik legú­jabb film­re, a Mam­ma Mia 2‑re gon­do­lok, amiben szinkro­nizál­tam. Olyan fan­tasztikus karak­tereknek kel­lett hang­ot kölc­sönöznünk, mint Meryl Streep, Col­in Firth, vagy éppen Cher. Én ezút­tal is Pierce Bros­nant szinkro­nizál­tam. Szinészóriá­sok ők, tökéletes hang­gal és jelen­lét­tel, ott és úgy kel­lett megszólal­nunk, ahol és ahogy ők is megszólal­nak, mert hite­lesnek, való­d­i­nak, ősz­in­tének kell tűn­ni. Hogyan készül egy-egy ilyen kihívás­ra, szinkro­n­sz­erepre? Kic­sit büszkén, kic­sit szomorúan mon­dom, hogy harminc év van mögöt­tem. Min­den fela­da­tra egész életem­mel készülök. Amit ez idő alatt elkövet­tem a mikro­fon mögött, vagy a szín­padon, ott van a hang­om­ban, megoldá­saim­ban. Erre támaszkodok. Ugya­nis amikor szinkro­nizálunk, nincs idő a felkészülésre. Néhány sza­k­mai instruk­ció után feltesszük a fül­hall­gatót, és azon­nal bele kell vágunk a fela­dat­ba. Abban a pil­lanat­ban hozni kell az adott karak­tert, a hangszínt, az érzelmeket, legyen az a legszél­sősége­sebb helyzet, kiro­han­ni például egy égő házból, vagy átél­ni egy szerel­mi együt­tlétet. Nincs lehetőség időkérésre, hogy tessék adni nekem öt percet, hogy fel­hergel­jem mag­am. Pont ezért nem elég, ha valakinek szép hang­ja van. Arra azt szok­tuk mon­dani, men­jen bemondó­nak. A szinkro­n­színészet egy tel­je­sen más hivatás, ame­ly­hez erős intuí­ció, azon­nali reagálás, átélési és átadási képesség kell. Min­den rákészülés nélkül csa­punk bele, ahogy magunk között mond­juk: dob­ban­tó nélkül ugrunk. Ha már a hivatás szót említette, a felesége is Ön mel­lett talált rá a saját hivatására. Úgy gon­do­lom, hogy a részese lehet­tem annak, hogy rátalált a hivatására. Csodás, rend­kívül kife­jező a mag­yar nyelv, magában a szóban is benne van, hogy elhív. Azaz a hivatás valójában külde­tés, szol­gálat, ami elhív, hogy annak szen­teljük magunkat.  A feleségem több­diplomás, sok nyel­ven beszélő, fel­sővezetői pozí­ciók­ban remekül helytál­ló sza­kem­berként dol­go­zott, de én már jó ide­je lát­tam, hogy más­ra hiva­tott. Ezt ő is érezte. Túl a negyve­nen jött rá, hogy a munkáját a ter­mészetgyó­gyászat­nak akar­ja szen­tel­ni. Meg­talál­ta az utat, ami rá várt, én pedig amen­nyire tudtam, támo­gat­tam. Csalá­di berkeken belül is követik az egészség­megőrzés, gyó­gyítás ter­mészetgyó­gyásza­ti alter­natíváit? Magától értetődő. Per­sze a gyerekeknél ez nem olyan egysz­erű, mert ugye­bár a gyó­gyteák nem feltétlenül fino­mak, azokat nem az élvezeti értékéért fogyasztjuk, mégis szük­sége­sek. Azért időv­el győzel­met tudunk aratani, és követik az útmu­tatá­sokat. Hol találkozhat Önnel a közön­ség az ősz folyamán? Elég hajs­zolt időszak áll mögöt­tem. Miután az Újszín­házból eljöt­tem és a szabadúszást válasz­tot­tam több magán­szín­házban is ját­szot­tam. Szoros volt az ütem, gyakran túl­sá­gosan is. Nem volt idő pihen­ni, töl­tekezni. Kis megál­lás­ra vágy­tam. A sors pedig mintha meghall­ga­tott vol­na, az őszi sze­zon egyelőre nem állí­tott új kihívá­sok elé. A reper­toár­ra tűzött darabok ter­mészete­sen foly­tatód­nak, de nincs most új fela­dat. Ha adódik, ter­mészete­sen nyi­tott vagyok rá. Akár például ren­dezőként is? Még az is lehet. Bár kic­sit tar­tot­tam tőle, amikor annak ide­jén a ren­dezés­be fog­tam, de mérhetetlen öröm­mel töltött el, hogy bepil­lan­that­tam ennek a sza­k­má­nak a rejtelmeibe is. Sokat tan­ul­tam még magáról a színészetről is, hiszen más per­spek­tívából és más szög­ből kezdtem lát­ni a színészi jelen­létet a szín­padon. Ha ilyen jel­legű megk­eresés érkezik hoz­zám, annak külön fogok örül­ni, mert felidézné, hogy a ren­dezés egy új utat nyi­tott az életem­ben, aminek min­den lépését és moz­zanatát nagy­on élveztem. Kautzky Armand Kautzky Armand Jászai Mari-díjas mag­yar szín­művész, szinkro­n­színész, ren­dező. Egerben született a Szín­ház- és Film­művészeti Főiskolán, 1989-ben végzett. Pálya­futása során a Madách Szín­ház, illetve a Körúti Szín­ház tag­ja volt. Jelen­leg szabadúszó. Szám­ta­lan külföl­di film­c­sil­lag szólal meg az ő hangján mag­yarul, többek között Patrick Swayze (Dirty Danc­ing), Tom Cruise (Mint a vil­lám, Egy bec­sület­be­li ügy, Kok­tél, Top Gun), Pierce Bros­nan (James Bond, Az utol­só gyémán­tra­blás, Mam­ma Mia), Jere­my Irons (Loli­ta). Jel­legzetes, kellemes orgánu­ma felc­sendül több film­sorozat­ban (Mac­Gyver, Mel­rose Place, Született feleségek, CSI: New York‑i helyszínelők) és mese­film­ben, sorozat­ban is (A Mada­gaszkár pingv­in­jei, Shrek, Verdák). A leg­gyakrab­ban az ő hangján szólal meg: “A hívott szám átmeneti­leg nem kapc­sol­ható” tele­fonos szöveg is. Az Előadóművészi Jogvédő Iro­da Szín­művészek Jogdíjbi­zottságá­nak tag­ja. Az egyesület számára megtisztel­tetés, hogy a szín­művészt nem csak tag­jai, hanem munkasz­ervezetének soraiban is tudhat­ja.