Egyre több oldalát csillantja meg a jóképű, jófiú, Mózes András ma már számos figura bőrébe bújva néz a közönség szemébe a Thália Színház színpadáról. A fiatal tehetség kreatív és sokszínű feladatokkal felvértezve nem ismert, sokkal inkább elismert színművésszé szeretne válni. – Gyerekkorod óta színésznek készülsz? – A családunkban nem volt színész, sem színházban dolgozó ember, így nem innen indult az érdeklődés. Tizenévesen nem igazán tudtam még, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. A szüleim útmutatására felvételiztem a Bródy Imre Gimnáziumba, ahol művészeti, sport és dráma szak közül lehetett választani. Mindháromra jelentkeztem, hiszen a cél az volt, hogy bekerüljek ide. Kiskorom óta fociztam, de nem profi szinten, így nem is tudtam versenybe szállni a többiekkel, kiszórtak a sport felvételin. Aztán bementem a művészeti felvételire, öt tájképpel készültem, ám mivel korábban nem rajzoltam, kiderült, hogy ehhez is kevés vagyok. A dráma szakon viszont jól teljesítettem, aminek láthatóan a tanárok is megörültek. Hát még én! Így indultam el, kezdetben játékos szinten foglalkoztunk a színházzal a suli mellett, aztán két barátommal úgy beleszerettünk az egészbe, hogy a „kötelező” feladatokon felül is dolgoztunk. A továbbtanulás kapujában eldöntöttem: ha már négy évet lehúztam dráma szakon, beadom a jelentkezésemet Színművész szakra. A budapestire csak egyszer, Kaposvárra kétszer is beadtam a felvételit, utóbbira második alkalommal fel is vettek. – Nem féltél az ismeretlentől? – Budapesti gyerekként ambivalens érzés kerített hatalmába, hiszen hatalmas öröm volt számomra hogy azt látták nekem ezen a pályán van feladatom, ugyanakkor tudtam, hogy nagyon ritkán járok majd haza és hiányozni fog a család, barátok, szerelem. Nagyon jó gyerekkorom volt, de nagyon izgalmas egyetemi évek álltak előttem és igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni belőlük. Tanulni és táplálkozni az ottani ismeretekből, ez volt a cél. – Mennyire volt nehéz a pályakezdés? – Gyakorlatilag három évet töltöttünk szorosan az egyetemen, negyediktől pedig már indult is a gyakorlat. Az osztályt igyekeztek mindenfelé elosztani, én a Vígszínházba kerültem. Elég nehéz volt az indulás, arctalanul ugyanis nem tudták a tudásomat mihez társítani. Idegen, mostoha gyereknek éreztem magam, mivel leginkább azokat használták, akiket ismertek a budapesti egyetemről. Persze dolgoztam Bodó Viktorral, Alföldi Róberttel, nagy tapasztalatot szerezhettem, hiszen beleláttam nagyprodukciókba, egy több mint ezer férőhelyes színház életébe, ahol a hatalmas színpadon professzionális színészek álltak… De éreztem, hogy nem tudok továbblendülni. A Thália színházba már Mózes Andrásként kértek fel, Csányi Sanyi két vizsgában is megnézett. Szerettek volna engem és azt ahol jelenleg tartottam. Kreatívabb, izgalmasabb helyzetbe kerültem és nagyobb energiával tudtam belevetni magam a munkába. Azt éreztem, végre önmagamat tudom adni. – Pár mondatos szerepekkel kezdtél, aztán egyre több feladatot kaptál… – Igen, a lépcső elejétől indultam. Volt egy-két jelenetes szerepem kisszínpadon, aztán nagyobb szerep, és jött az Amerikai bölény, amit még mindig játszunk. Ez a darab a szívügyemmé vált. Komoly, fajsúlyos szerep abból a szempontból is, hogy ez volt az első dráma a színházban a jelen vezetőség alatt, hiszen alapvetően komédiákat játszunk. Hatalmas bizalmat kaptam a színháztól, hogy Szervét Tibor és Csányi Sándor mellett én lehettem a harmadik szereplő, akinek le kellett kötnie a nézők figyelmét. Egyáltalán nem éreztem nyomást, élveztem az egészet, egy nagyon fontos műhelymunka alakult ki a próbafolyamat során. Hálás vagyok azért, hogy élhettem ezzel a lehetőséggel! – Legutóbb pedig egy Goldoni darab talált rád, ahol egy szerelmes ifjú, Silvio Lombardi bőrébe bújsz. Könnyen azonosulsz a karakterrel? – Igen, Sebestyén Aba rendezésében mutatjuk be A főnök meg én meg a főnök címmel. Az egyetemen nagy harcot vívtam önmagammal és a környezetemmel szemben is, mert, ha valaki rám néz, akkor általában a jóképű, jófiú ugrik be neki rólam. Egy színésznek nem jó, ha beskatulyázzák és nem túl izgalmas, ha mindig ugyanarra a szerepre használják. Szerintem ezzel minden pályakezdőnek meg kell küzdenie és meg kell mutatnia, hogy nemcsak arra képes, amit kinéznek belőle első pillantásra. Ma már vegyes szerepeket kapok, a szerencsétlen sráctól, a drogos fiún át a hős szerelmesig. Silvio figurája nem akkora kihívás abból a szempontból, hogy megmutassam a férfiasságomat, viszont minden szerepkört árnyalni kell, és megmutatni, hogy egy férfi is milyen különbözően tud reagálni bizonyos helyzetekre. Hogy mit hozok ki belőle, április 29-én láthatja először a közönség a nagyszínpadon. – Izgulsz a premierek előtt? – Erről egy kedves emlékem jut eszembe. Az egyetem előtt a Keleti István Művészeti Iskolába jártam, ahol Scherer Péter volt az egyik tanárom. Emlékszem, hogy este 6 óra 30 perckor még a teremben ült velünk, mikor mi megkérdeztük, hogy nincs‑e előadása a Nemzetiben. Mondta, hogy lesz, majd este 7‑től. Mindannyian dermedt csendben ültünk, hiszen addig már csak 30 perc volt hátra. Nekem már magától a gondolattól gyomorgörcsöm volt, hogy ő játszik, de még mindig ott ült velünk és maximálisan ránk koncentrált. Akkor értettem meg, hogy egy idő után valószínűleg már nem ugyanazt az idegállapotot jelenti egy előadás, az ember egyre jobban feszegeti a határait. Én a mai napig este háromnegyed 6‑ra járok be a színházba, így van egy bő órám, amíg rákészülök az előadásra. Ez nem azt jelenti, hogy Hamletként járkálok a folyosón, de van egy saját rituálém: miután megérkeztem, megiszom egy kávét, elszívok egy cigarettát, kicsit áttanulom a szöveget. Számomra nem az a nehéz, hogy előadás után letegyem a súlyt, miután lejövök a színpadról. Azért, mert egy szenvedélyeset játszottam, nem vihetem haza a szeretteimnek. Ahogy lement a függöny maximum csak átgondolom, hogy jól mentek‑e a dolgok. Nálam sokkal inkább az előadás előtti időszak igényel befelé figyelést és koncentrációt, hogy az egész napos különböző impulzusok után készen álljak fejben, lelkileg, fizikailag és úgy lépjek ki a színpadra. – Milyen a kapcsolatod a nézőkkel? Azt vallod, hogy minden előadás más-más közönséget hoz… – A közönséggel való kapcsolatom fejlődött, de ez is inkább egy bennem lévő furcsa érzés volt. Az első bemutatók alkalmával, amikor elkezdtem játszani a Tháliában, többször megfordult a fejemben, amikor Molnár Piroska, Szabó Győző, Csányi Sándor, vagy Schell Judit mellett álltam a színpadon, hogy a nézők biztosan azt kérdezik magukban: ő kicsoda ott mellettük? Nyilván látták, hogy egy fiatal pályakezdő vagyok. Most bátrabban állok ki a publikum elé, mert tudom, hogy már kötnek bizonyos szerepekhez. Előfordult, hogy felismertek egy kávézóban, de jobbára azt tapasztalom, hogy általában azokat a színészeket veszik észre, akikkel a televízióban is találkoznak. Nyáron az első mozifilmem is kijön, amiben egy elég nagy feladatot kaptam, meglátjuk, hogy milyen hozadéka lesz. Egyébként én mindig azt mondom, hogy nem ismert, hanem elsősorban elismert ember szeretnék lenni. Engem az magában nem vonz, hogy felismernek, örülök, ha így van és odajönnek gratulálni, de az legyen amiatt, mert jól végzem a munkámat, és a színészt szeressék bennem, ne azt, amit mögém látnak. – Említetted a kollégáid és, hogy jól érzed most magad a helyeden. Az első perctől segítettek a beilleszkedésben? – S zínházi munkáim során mindig azt tapasztaltam, hogy nagyon gyorsan jóban lehet lenni új kollégákkal a próbafolyamat elejétől, de ahogy a munka lezárul, általában ez a kapcsolati viszony is véget ér, a barátság csak annak az időszaknak szól, amíg együttdolgozunk. Új élmény volt számomra, hogy bár közhelyesen hangzik, de itt minden nap egy kisebb család vár. Iszonyatosan jó érzés tölt el, amikor bejövök a munkahelyemre! Fontos nekem a portástól, a színészektől a súgókig, a büfésen át mindenki. És bevallom, még mindig nem tudok rá munkahelyként tekinteni. Ez nem azt jelenti, hogy nem veszem komolyan, csak hihetetlen felfogni, hogy teljesült az, amire vágytam és abból élek, amit élvezek. Ez ma nagyon ritka dolog. A Tháliában barátok várnak, többüket bármikor felhívhatom és nemcsak a színházról tudunk beszélni. Az, hogy velük állhatok egy színpadon sokkal örömtelibb és felszabadítóbb állapot. – Négy éve léptél először a világot jelentő deszkákra, vagyis azóta játszol profi színházban. Bizonyára van néhány álomszerep, amiben szívesen látnád magad az elkövetkezendő években… – Álomszerep nincs. Inkább azt szeretném, hogy minél sokszínűbb feladatok találjanak rám. Remélem, hogy hosszú időszak áll előttem! Az egyetemen is azt mondták: lehet, hogy végzünk tizenketten, de mondjuk 15 év múlva már nem ennyien leszünk, mindig lemorzsolódhat valaki, akinek fel kell adnia ezt az álmot. Tudom, ez bárkinél fennállhat. Ez egy hullámzó pálya. De most úgy érzem, hogy a helyemen vagyok, és próbálom élvezni. Folyamatosan szeretnék dolgozni és az a fő célom, hogy mindig fenn tudjam tartani a saját és a környezetem érdeklődését. A többi szerintem adja magát, ha jól végzem a munkámat.
Egyre több oldalát csillantja meg a…
