Brutális gyermekgyilkosságok, kínvallatás, felfokozott, pusztító indulatok,…

Brutális gyer­mek­gy­ilkossá­gok, kín­val­latás, felfoko­zott, pusztító indu­la­tok, szadista hajlam­ok, totális, elal­ja­sult dik­tatúra, drasztikus szavak, melyekre az előadás plakát­ja előre figyelmezteti is a nézőket, min­dez meg­talál­ható A pár­naem­ber előadásában, a Rad­nóti Szín­házban. Keményebb, pro­vokatív­abb a pro­duk­ció, mint ahogy ezen a helyen általában hoz­zás­zok­tunk. Nyil­ván van, aki gyomor­for­gató­nak is tart­ja, mel­lőlünk például meg is lóg­nak a szünet­ben. De a több­ség fes­zül­ten figyel, szörnyülködik, ugyanakkor nevet is, és a végén megle­hetősen lelke­sen tap­sol. Szik­szai Rémusz ren­dezése hat pro és kon­tra, hide­gen valószínű­leg senkit nem hagy. A hagy­ományőrzés mel­lett – hiszen a Rad­nótiban tíz évig ment abszolút sik­er­rel a szerzőtől A kripli, Gothár Péter kiváló ren­dezésében – az új vezetés­sel érkező új idők új dalait is jelzi. Egy bele­menősebb játék­stílust, ami a nézőtől is töb­bet vár, mint például a kedves, kul­turál­tan előadott pol­gári vígjátékok. Mar­tin McDon­agh fen­emód sik­eres szerző világsz­erte. A Leenane szépe az első darab­ja, amit mindössze nyolc nap alatt írt, az 1996-os ősbe­mu­tató­ja után egy évvel már Lon­don­ban is hódí­tott, ahol ekko­r­ra, ritkaságszám­ba menően, négy darab­ja is futott. Nálunk a Vígszín­ház mutat­ta be, majd Kaposvár következett, hogy aztán a Madách Kamarában Piszkavas cím­mel adják hossza­san, Guelmi­no Sán­dor ren­dezésében, Béres Ilona és Bíró Krisz­ta der­mesztő játéká­val. Illetve ez a der­mesztő szó csak töb­bé-kevés­bé áll­ja meg a helyét, mert McDon­agh kiu­gró sik­erének az a tit­ka, hogy a darab­jai – bár­men­nyire is torokszorító dol­go­król szól­nak – nem ütik ki a nézőt, nem teszik tacc­sra, nem okoz­nak gyomorgörc­söt, hiszen alapvetően szórakoz­tatóak. Hor­ror­ba, kön­nyed groteszkbe hajlanak, kic­sit bul­városak, nem men­nek egészen mélyre, de azért a fel­szín­nél lej­jebb jár­nak. Jó szerepekkel van­nak teli, színészi vir­tuoz­itást igényel­nek, fölöt­tébb hatá­sosak. Ilyen a Vaknyu­gat is, amit szin­tén Gothár az Átri­um­ban vitt sik­erre, Alföl­di Róbert egyik legjobb alakításá­val. Egerben pedig egykor Dömötör András A pár­naem­ber ren­dezése talál­ta telibe ezt a több szem­pont­ból is borot­vaélen tán­coló stílust. Kön­nyen át lehet ugya­nis csúszni ízléste­len­ségbe, ocsmánysá­gok gyomorszorító ábrá­zolásá­ba, vacak hatás­vadászat­ba, olc­só kabaré poénok sor­jáz­tatásá­ba, öntet­szel­gő drámázás­ba és ripac­skodás­ba egyaránt. Önmérsék­let és mégis fel­sz­abadult játék szük­séges a darab előadásához, a pok­lok, ha nem is leg­mé­lyében, de legalább a fel­ső bugy­raiban való meg­mártózás és ugyanakkor némi kön­nyed­ség, ele­men­táris komédiázó kedv. Mi tagadás, kic­sit furcsa, sajá­tos ele­gy. Merít bizonyos hor­ror filmek­ből, fel­használ­ja azt a tula­j­don­sá­gunkat, hogy szeretünk bor­zon­gani, miközben szeretjük magunkból kin­evet­ni a félelmein­ket. Pál András alakít­ja Katuri­ant, az írót, aki szadista gyerek­gy­ilkossá­gokkal teli rémmeséket ír. És miv­el a környéken feltűnően sok gyerek­gy­ilkosság történik meglepően hason­ló módon, mint amiket a nov­el­láiban leírt, gyanúsí­tot­tként beviszik a rendőrsé­gre. Var­ga Járó Ilona olyan szürke, rideg, kietlen teret ter­vezett, hogy ránézésre sem lehet sok kéte­lyünk afelől, ha egysz­er ide vala­ki bek­erül, kevés esél­lyel szabadul. Csak az ablakok szí­ne­sek, ugyanakkor átláthatat­lanok, jelezve, hogy raj­tuk kívül tán van élhető élet. Pál nagy­darab, erős, mégis fél­szeg, mind zavar­o­dot­tabb embert ját­szik, aki a nek­iszegezett otrom­ba kérdések, a fizikai erősza­kkal és a tel­jes megsem­misítés­sel való fenyegetés hatására mind zavar­o­dot­tab­bá és megtör­teb­bé válik. Kiderül, hogy ele­gyedik benne a gyilkos agressz­ió a költészet emelkedett szép­ségév­el. Ala­posan meg­dol­goz­zák, totálisan kikészítik, miközben kihoz­zák belőle leg­bel­sőbb énjét, majd elpusztítják. Gyakran nem tudható, mi a valóság, mi a képzelet torz-szüleménye. Azon kívül, hogy a két rendőr gátlásta­lan, min­den épeszű törvényt áthágó mód­szere egyértelműen önkényu­ral­mi rend­sz­erre vall, egyikük még ki is mond­ja, hogy totális dik­tatúrában járunk. A hazugság rend­sz­erében, aminek bizonyos tek­in­tet­ben leképezé­sei lehet­nek a rém­nov­el­lák. Köles Fer­enc a kihall­gatást vezető, önimádó, fel­fu­valkodott, elál­la­ti­a­sodott, de magát kiemelkedő intellek­tus­nak képzelő zsaru. Schnei­der Zoltán az olykor elérzékenyülő, de aztán igenc­sak bedurvuló, kiseb­brendűsé­gi kom­plexu­sokkal ter­hes beosz­tot­t­ja. Rusznák András Katuri­an némiképp értel­mi fogy­atékos, de időnként tisztán látó testvére. Bach Zsó­fia egy kislány, akinek nem lesz jó vége. Pal­lai Mara és Ács Nor­bert nyár­spol­gári, beszűkült látókörű anya és apa, groteszk módon elbá­bosít­va, mintha vásári báb­fig­urák lennének. És ők moz­gat­nak egy olyan bábut, mely tán az összes gyereket megtestesíti. Min­den­ki kiváló. Erőtel­je­sen hat a remek összjáték. Nem állí­tom, hogy kiüt, hogy haz­a­érve is ezen gyötrődöm, de tar­tal­masan és nívósan szórakoz­tat. (For­rás: népszava.hu)