Tanítónak indult, de tömeggyilkosként vonult be…

Tanító­nak indult, de tömeg­gy­ilkosként vonult be a történelem­be. Élet­f­o­gytig tartó szabad­ságvesztésre ítélték,  mégsem börtön­falak közt fejezte be a pálya­futását. Matus­ka Szil­veszter  ellent­mondá­sos alakját és életútját máig is talányok sora övezi. Még a halála is rejté­lyesre sik­ere­dett, elvé­gre az utókor csak anny­it tud, hogy szülő­falu­jában, Csan­tavéren lát­ták utoljára. Azután – mint­e­gy Houdini‑s for­du­lat­tal  –  egysz­erűen eltűnt.  Anek­dotákat és emlék­fos­zlányokat per­sze bőven hagy­ott maga után. No meg egy titokzatos ládát… Tanár, üzér, katona, feltaláló, művész Matus­ka Szil­veszter vagyok, a bia­tor­bá­gyi rém – mutatko­zott be közvetlen nyá­jasság­gal a váci patikában várakozó püspöknek és titkárá­nak, miután az orosz csap­a­tok 1944-es bevonulása okoz­ta zűrzavar­ban kisétált a fegy­in­tézet kapu­ján. A várat­lan szabadulás nem késztette különösebb kap­kodás­ra: akkurá­tu­san időt szánt arra, hogy betér­jen a gyó­gysz­ertár­ba vala­mi  hatékony szerért, ami orvosol­ja  a fejfájását, és közben még szót is vált­son a helyi pol­gárokkal. A püspököt min­den bizon­nyal megfelelő rangú­nak talál­ta ahhoz, hogy megszólít­sa,  ellen­tét­ben a börtön­falak közt vele együtt raboskodó köztörvényes bűnözőkkel, akikkel soha nem állt szó­ba. A velük való bizal­maskodást ugya­nis méltósá­gon aluli­nak tar­tot­ta. Ezen nincs is sem­mi csodálkozni­való. Elvé­gre „tan­ult” ember volt, aki koráb­ban már szá­mos műfa­jban  meg­mu­tat­ta a maga tehet­ségét. Kán­tor­tanítóként, fűsz­er,- szén,- és bork­ereskedőként, mezőgaz­dasá­gi vál­lalkozóként, részvényesként, ingat­lan-spekulán­sként és feltalálóként is. Ez utób­bi minőségében  saját szabadal­mai közé tar­to­zott az elek­tro­mos áram ter­melésére alka­lmas lassú víz haj­tot­ta turbina, valamint az a jelzőkészülék, ami nagy­obb távol­sá­gról is figyelmeztet­ni tud­ta a moz­donyvezetőket a vasúti sínen lévő akadá­lyra. Leglátványos­abb alkotását ter­mészete­sen az a sajá­tos per­for­man­sz jelen­tette, amikor saját készítésű, utazóládá­ba rejtett rob­ban­tósz­erkezetév­el lev­eg­őbe röpítette a Bia és Tor­bá­gy közti vasúti hidat, a raj­ta átrobogó vonat­sz­erelvén­nyel együtt. Matus­ka emelkedett ihletettséggel  ter­vezte meg, haj­tot­ta végre és élte át a rom­bolást, a fegy­házban pedig művészi  fen­sőbb­ség­tu­dat­tal élte min­den­nap­jait. Hangsz­eren ját­szott, kórus­ban énekelt – és nem veg­yült az átlag­gal… Őrült, de roman­tikus „Matuská­nak nem volt érdeke a merénylet. Valam­i­lyen gigan­tikus kéj­gy­ilkosság lehetett Matus­ka számára (…) Az elnöknek igaza van, mikor feltételezi, hogy Matus­ka komédiázik… Matus­ka valóban szimulál. Ugyanakkor… Matus­ka komoly, száz száza­lékos bolond is… Matus­ka tudathasadás­ban szenvedő lélek‑e szex­uális kénysz­erképzetek­ben őrjöngő fenevad, Nem ő volt az egyetlen író, aki érdek­lődés­sel figyelte Matus­ka bony­olult szemé­ly­iségét. A merényletet követő tár­gyalás élet­sz­erű krónikájá­ba Kosz­tolányi Dezső jóvoltából pil­lan­tha­tott be a nagyközön­ség: “ Itt áll, kifogásta­lan­ul vasalt sötétkék nadrágjában, melyet folytonosan emel­get a bokájáig és a térdéig is, hogy “legyen mibe fogózni” ebben az űrben, ebben a kimond­hatat­lan zűrzavar­ban, ebben a sem­miben. Lakkcipő van raj­ta. Fes­zeng, tipeg. Arca hamuszürke, hom­lo­ka zöldes a börtön­leveg­őtől. Szeme hide­glelősen lobog. Hüve­lyku­j­jaival két­ség­beesett tor­nagyako­r­la­tot végzett, s attól lehet tar­tani, hogy kifi­camít­ja őket. Ajkai foly­ton mozog­nak. Két kezét összetéve imád­kozik. A földig hajol. Iszonyú indu­latait alázat­ba burkol­ja. Most egysz­erre tal­prae­sett, tréfás, meghökken­tő válas­zokat ad, s kötekedő, szinte szemte­len.” Őrült vagy sem  – ezt későb­bi fog­va tartói is csak talál­gat­ni tudták. Elme­betegségének ténye közszájon for­gott ugyan, de gyó­gysz­eres kezelést egyetlen bíró sem ren­delt el számára. Az vis­zonyt korántsem meglepő, hogy a haj­dani fegyőrök még a holmi­já­val szem­ben is bizal­mat­lanok voltak, annál is inkább, miv­el a börtön­ből távozó  Matus­ka egy lezárt bőröndöt hagy­ott hátra maga után azzal az ígéret­tel, hogy még vis­sza­jön érte. A szóban forgó, egyko­ri tula­j­donosa által nagy becs­ben tar­tott  ládát sokáig nem merték kiny­it­ni. Aztán időv­el mégis megtet­ték, s döbben­ten kon­statálták, hogy dina­mit rudak helyett  Matus­ka érzelmes hangu­lat­tól csöpögő, féltve őrzött, szignó­zott fest­ményei rejlenek benne.  Melanko­likus táj, béke­be­li csendélet – mint a mesében… ezt bony­olult vizs­gála­tok s csak ide­gor­vosi vizs­gála­tok dön­thetik el. Két­ségte­len… para­noiás… Az őrült, aki az őrületet szimulál­ja, hogy rögeszméinek következményei elől megmeneküljön, éppen nem ritkaság. Vala­hol itt lesz a szimuláns Matus­ka körül az igazság…” – írta Márai Sán­dor az Újság 1934. novem­ber 6‑i számában . A tökéletesség megszál­lot­t­jaA váci „Mod­ern Művészeti Gyűjtemény” kiál­lítóter­mében Szabó Vladimir és Sholz Erik képeinek tár­saságában bár­ki megc­sodál­hat­ja a különös atmoszférájú alkotá­sok két darab­ját. Az egyiken – ame­lyre a „Vidám gyer­mek­szo­ba”  címet pingál­ta oda nagy műgond­dal a fes­tő –  egy negédes jelenet látható, kisci­cákkal.  A kölykök és az anya precíz ábrá­zolása mel­lett a legszem­betűnőbb az, hogy vidám­ság­nak halvány nyoma sincs a képen. Az álla­tok jól kidol­go­zott arck­ife­jezése legalább olyan komor, mintha éppen miskárol­ni vagy vízbe foj­tani vin­nék őket. A másik fest­mény egy század­vé­gi roman­tikát idéző, álom­sz­erűen elvaráz­solt tájkép.  A rác­sok mögött fes­tegető Matus­ka számára valósá­gos terápiát jelen­thetett, amint hosszú het­eken, hónapokon át bevon­hat­ta magát annak a világ­nak a mega­lkotásá­ba, ame­ly a vágy­ott szép­séget, har­móniát és az oda való menekülést testesítette meg. Ezen a fest­ményen különösen látványos a szinte rögeszmés rés­zletgazdagság. Papp Lás­zló galériat­u­la­j­donos és gyűjtő szerint Matus­ka  „ csak tökéletes alkotást tudott elképzel­ni. Képeit hosszú hónapokig fes­tette, min­den egyes falevelet külön árnyékolt (mert volt rá ide­je), s mert jól meg­tan­ul­ta: a ter­vezés és az apró rés­zletek nagy­on fontosak ”.  Akár véres merényletről, akár roman­tikus fest­ményről van szó.No per­sze nem véletlen beszéltünk Matus­ka szemé­ly­iségének ellent­mondá­sosságáról: ha az alka­lom úgy hoz­ta,  spon­tán  is  tudott „tökélete­set”  alakí­tani, még akkor is, amikor az élet éppen  min­den előkészítés nélkül kínált lehetőséget a meg­mu­tatkozás­ra. Mielőtt elhagy­ta vol­na a fel­boly­dult és felü­gyelet nélkül hagy­ott fegy­in­tézetet, fel­vette makulát­lan öltönyét és helyet foglalt a paranc­sno­ki szék­ben. Egyes vis­sza­em­lékezések szerint két hétig ját­szot­ta a börtönigaz­gató szerepét, a leg­nagy­obb hite­lességgel. A bia­tor­bá­gyi  merénylet néven elhíresült rob­ban­tás 1931. szeptem­ber 13-án történt, melynek következtében a Budapestről Bécs felé közlekedő gyorsvonat moz­donya és öt koc­si­ja a mélybe zuhant. A magát túlélő utas­nak kiadó Matus­ka Szil­veszterre a helyszí­nen figyel­tek fel, majd a tragé­dia más­napján orszá­gos statári­u­mot vezettek be. Az eset szá­mos rés­zlete máig tisztázat­lan.