Mészáros Árpád Zsolt, vagy röviden csak…

Mészáros Árpád Zsolt, vagy röv­i­den csak MÁZS, a Budapesti Operettszín­ház egyik legis­mer­tebb, legtöb­bet foglalkoz­ta­tott művésze.Megmutathatta komikusi vénáját egy klasszikus nagy­op­erettben, a Sybill­ben, majd drá­mai énjét a Marie Antoinette XIV. Lajosaként, május 20-án pedig a Nők az idegösszeom­lás szélén című musi­cal­nek az egyik szerepében tűnik fel. Nagy­on sok­féle, karak­teres felada­tot kap­tál idén. Te milyen­nek látod az évado­dat? Megle­hetősen sűrű évadom volt és még nincs vége. Nagy­on sok és jó munkám volt, olyan felada­tokat kap­tam, amik elég­gé betalál­tak. Ahogy Lőrinczy Györ­gy főigaz­gató fogal­ma­zott a Sybill pre­mier­je után: mostan­tól új élet nyí­lik szá­mom­ra az operett műfa­jban. A Kor­mányzó fig­urájában a penge élen egyen­sú­ly­oznom. Volt is egy apró összezördülésem a főpró­ba héten a ren­dezőv­el, Szabó Máté­val, mert ő úgy lát­ta, egy kic­sit elengedtem a gye­plőt. Szeretem fes­zeget­ni a határokat, mert a mestereim mindig azt mondták: inkább legyél sok, abból lehet vis­sza­ven­ni, de valószínű­leg ebben az eset­ben egy kic­sit túlzás­ba estem, és akkor vis­sza­vet­tünk. A kri­tikák és a kol­légák valamint a nézők vis­sza­jelzé­sei alapján úgy tűnik, sik­erült meg­talál­ni a megfelelő arányokat, és az operett műfaj keretein belül egy stílu­sos, jó karak­tert teremtet­tünk meg Máté­val közösen. Ezt követte Lévay Szil­veszter és Michael Kun­ze musi­cal­je, a Marie Antoinette, mely­ben XIV. Lajost ját­szom. Nagy kihívás volt, mert szinte a sem­miből kel­lett megteremteni a fig­urát. Kic­si, de nagy­on fontos szerep ez a darab­ban, egy nagy­on nehéz dal­lal, aminek megle­hetősen bony­olult a prozódiá­ja, amit először egyébként meg­mosolyo­g­tunk, aztán pedig megkön­nyeztünk. Most pedig az évad talán legkülön­lege­sebb bemu­tató­ja előtt állunk. Az Almod­ovar film­ből készült musi­cal, a Nők az idegösszeom­lás szélén min­dan­ny­i­unk számára komoly fela­dat. Ilyen típusú darabot még nem ját­szot­tunk, ráadá­sul kijöt­tünk az Operettszín­ház jól ismert közegéből, az Átri­um Film-Szín­házban dol­go­zunk. Ez egy rend­kívül izgal­mas próbaidőszak és már nagy­on vár­juk a bemu­tatót. A pre­mier után milyen felada­tok vár­nak a nyáron? Egy másik film­le­gen­da szín­pa­di fel­dol­go­zása vár Szege­den. Itt mutatjuk be az Ének az esőben című musi­calt, amit aztán majd 2017 február­jától játsszunk az Operettszín­házban. Régi nagy szerelmem­mel, az anyaszín­háza­m­mal, Nyír­e­gy­házán lépek fel az Anconai szerelme­sek­ben. Lesz még néhány legény­búc­sú előadá­som, megan­nyi kon­cert és esküvő. Közben szerenc­sére a filmezés is bein­dult az életem­ben. Nem­rég mutat­tuk be Till Atti­la filmjét, a Tisz­ta szívvelt, jelen­leg az Aranyélet második évad­ját for­gatom. És most kap­tam egy felkérést jövő tavaszra egy nagyjáték­film­re, az már egy fősz­erep. Remélem, össze­jön. Lehet, hogy pic­it túl vál­lal­tam mag­am… Úgy tűnik, nem csak a színészi, de a fizikai állóképességed határai­dat is szereted fes­zeget­ni. Hogy bírod? Ha meg­van a hát­tér ország, és otthon nyu­ga­lom és béke van, a gyerekek és a család rend­ben van, az elég erőt és energiát ad. Itt a profiz­mus­ról van szó. Erről is fontos beszél­ni, ha szín­házról van szó. Van­nak olyan pro­duk­ciók, amiket olyan szak­sz­erűség és hoz­záértés övez a stáb vala­men­nyi munkatár­sa és alkotó­ja részéről, hogy mi, színészek szinte észre sem vesszük, amikor eljön a bemu­tató ide­je, mert meg­próbál­nak min­den ter­het leven­ni a vál­lunkról. De van, amikor ez sajnos nem így történik. Az rengeteg energiát vesz el tőlünk, és az a mun­ka ret­ten­tően fárasztó. Egyébként pedig azt szok­ták mon­dani, két­sz­er sír a színész: amikor van munká­ja, és amikor nincs. De hiszek abban, hogy nem véletlenül kap­tam most ezt a sűrű és fes­zített évadot. Sok szem­pont­ból jó volt. Színészként és emberként is jót tett. Több egymástól igenc­sak külön­böző karak­ter bőrébe bújhat­tam bele, a sok előadás kondí­ció­ba hozott, hiszen a tava­lyi sze­zon­ban volt, hogy össze­sen 3–4 este léptem egy hónap alatt a szín­házban. A kérdése­dre a válasz, hogy fogom‑e bírni, ter­mészete­sen, fogom, hiszen kar­ban tar­tom mag­am. Kondí­cióban vagyok, futok, járok edzeni. Csinál­ja ezt utá­nam egy 20 éves! Lehet, hogy most jött el az ide­je a szerep­körváltás­nak. Tavaly még Ben­vo­liot, Mozartot énekeltél, most meg érett fér­fi­akat oszt rád a vezetés. A Mozartot még jövőre is tudnám énekel­ni, sőt, még öt év múl­va is. Én nem szeretem ezt a fogal­mat, hogy szerep­körváltás. Azt gon­do­lom, az az alkotók gyengesége és butasá­ga, ha egy színészt, akiről min­dent tudnak, nem mernek beleképzel­ni egy más­fa­j­ta karak­terbe. Per­sze, van egy egészséges határ, nyil­ván nem ját­szhat­nék már Rómeót, de például Ben­vo­liot akár negyven évesen is el lehet énekel­ni. Ott igazából művészi­leg fárad­tam már el, és a szép emlékeket akar­tam megőrizni mag­a­m­ban, azt a hihetetlen boldogsá­got, amit egykor az az előadás nekünk jelen­tett. Min­dan­ny­i­unk életében örökre meghatározó időszak volt, mindig hálás leszek érte Keron­ak. Jöt­tek a nagy szerepek: Mozart, Ben­vo­lio, Rudolf, az Elis­a­beth Lui­gi Lucheni-je, a Miss Saigon Pro­fess­zo­ra, a szólóle­mezek sora. Mit jelent neked a szín­ház? A szín­ház első­sor­ban nem rólunk, színészekről, hanem a nézőkről szól. Az előadá­sok nekik készül­nek, őket akar­juk elc­sábí­tani, elvaráz­sol­ni, megríkat­ni és meg­n­evet­tet­ni néhány órára. Nekünk az a fela­datunk, hogy ezt elér­jük: meg tudjuk közelíteni az érzel­mi bugy­raikat, adni tudjunk nekik valamit. A fiat­alok, a gyerek, az idősek és a közép­gen­erá­ció tag­jai, mind-mind olyan élmén­nyel távoz­zanak a szín­házból, hogy ismét jön­ni akar­janak. Nekünk ez egy mis­sz­ió. Épp ezért elképesztően fontos, hogy képez­zük magunkat, megfelelő szelle­mi és fizikai kondí­cióban legyünk, felkészült­nek kell lennünk abból a kor­ból, vagy történel­mi esemény­ből, amiben a darab ját­szódik, ismernünk kell az adott karak­tert, miközben per­sze tud­nunk kell, hogyan akar­juk meg­for­mál­ni azt a saját szemé­ly­iségünkből, egyéniségünkből. Nagy­on nagy a felelősségünk. Hatás­sal vagyunk az emberekre, befolyá­soljuk az életüket. Legutóbb pont a kilenc éves kislány­ommal így jár­tam. Amió­ta lát­ta a Marie Antoinette-et, oda­van a fran­cia divatért és Párizsért. A szobájá­ba Eif­fel torny­ot fes­tetett. Azt gon­do­lom, nagy­on meghatározó lehet egy-egy szín­házi élmény. Ha komolyan csináljuk a dol­gunkat, tény­leg mis­sz­ió­nak érez­zük, és szívüg­y­nek tek­in­tjük, ezzel elvégez­zük a munkánkat, adunk és ennyi. (For­rás és tel­jes interjú:operetthu)