Lételeme a játék, az egyszerre elmélyült és önfeledt játék

Lételeme a játék, az egysz­erre elmé­lyült és önfeledt játék. Tisz­ta lényeglátását leheletfi­no­man szövi bele szerepeibe, ame­lyek ezál­tal való­di sor­sokká for­málód­nak a szín­padon. Hivatása hamar kiválasz­tot­ta, a My fair lady Elizá­ja után eln­evezett kislány gyakran éde­sap­ja zöld­séges botjában tüsténkedett, mert már akkor von­zot­ta a szerepjáték: külön­böző emberekkel találkoz­va külön­böző tar­talékokat emelt fel­színre önmagából. A HVG által „a leg­menőbb fiatal mag­yar színésznők” között szá­mon tar­tott Sodró Eliza most újra tarolt: A Foglyok című film Sárá­jaként elhoz­ta a Mag­yar Mozgókép­szem­le legjobb női fősz­ere­plőjének járó díjat. Az Oscar díjas Deák Kristóf által ren­dezett Foglyok erős film, a lev­eg­őben vibrált, hogy lesz vis­szhang­ja. (Egy budapesti csalá­dot a hat­alom képviselői a saját laká­suk­ban ejtenek foglyul mag­yarázat nélkül, az abszurd helyzet pedig szá­mos várat­lan for­du­la­tot szül.) Számí­tot­tál szemé­lyes sik­erre? Szinte biz­tos voltam abban, hogy a film díjat kap, arra azon­ban nem készül­tem, hogy mag­am is részesülök az elis­merés­ben. A díjá­tadó esté­lyén pont előadá­som volt a Rad­nótiban, az Egy piaci nap ot ját­szot­tuk. Erről a darabról tudni kell, hogy szünet nélkül megy, és min­den szere­plő végig a szín­padon van, ezért nem volt infor­má­cióm a díjá­tadó alakulásáról. Amikor lejöt­tem a szín­padról, lát­tam, hogy üzenetem érkezett: díjat kap­tam! Iszony­atos kap­kodás kezdődött, még egy elegáns­abb ruha sem volt nálam. Gabi­val, aki másodál­lás­ban a Rad­nóti Mik­lós Szín­ház női öltöztető­je, főál­lás­ban pedig „Jótündér”, áttúr­tuk a leját­szott jelmezeket, végül talál­tunk egy vál­lal­ható darabot, mag­a­m­ra kap­tam, és átsétál­tam a Vígszín­ház­ba. Az ünnep­ség részről lemarad­tam, már csak a koc­cin­tá­sokra értem oda, úgy­h­ogy Osváth Gábor és Dreis­siger Laci, (a film pro­duc­erei) rögtönöztek nekem egy mini díjá­tadót, amin igyekeztem hite­le­sen meglepőd­ni és meghatód­ni. Kife­jezetten közel áll­nak hoz­zád a drá­mai, történelem érin­tette szerepek. Egyetemis­taként ját­szot­tál az Auschwitz működik című előadás­ban, ahol a fran­cia Anna Frankként ismert Héléne Berrt alakí­tot­tad. A Foglyok­ban szin­tén kon­trasz­tos szerepet osz­tot­tak rád. Már a for­gatókönyvből kiderült, hogy bár ez a film egy pic­it vígjáték is – ügye­sen lavírozik az öniróniából fakadó humor és a drá­ma között – én inkább a drá­mai szálat cipelem. Gon­do­ltam is: na, megint a vic­ce­sek „viszik el a tejfölt”! Sárá­nak végig erős morális dilem­má­ja van, a mér­leg egyik ser­penyőjében van a család szeretete, a másik­ban a rend­szerbe vetett hite, a két oldal azon­ban ebben a helyzetben erősen egymás­nak fes­zül. A hát­tér­ben folyam­atosan fokozódik a fes­zült­ség, mert sem­mi­lyen infor­má­ciót nem lehet tudni arról, hogy miért tar­tanak fog­va min­ket a saját laká­sunkban. Ilyenkor az ember ösztönösen spekulál­ni kezd: a félelemtől és a bizony­ta­lan­ságtól bein­dul a fan­tázia, és a legrossz­abb eshetőség tűnik a leg­valószínűbb­nek. Sára is beleesik ebbe a csapdá­ba, végül majd­nem végzetes helyzetbe sodor­ja a család­ját. Lélek­tani­lag mit adott neked Sára szerepe, illetve maga a film? Megerősítette, hogy ha az ember benne van egy ilyen súlyos helyzetben, nem végig éli meg azt trau­maként, mert nem lehet folyam­atosan szenved­ni. Jön egy zsilip, ami ilyenkor lezár, és mint­e­gy kül­ső, racionális szem­lélőként tek­in­tünk a velünk történő eseményekre, és önma­gunkra. A másik, amin sokat töprengtem a történet kapc­sán: a hazugság ter­mészete. Mi számít hazugság­nak, mikor bűn, mikor meg­boc­sátható? Legitim‑e ha a csalá­dunkért, vagy a túlélésért hazudunk? Med­dig lehet legy­in­teni a hat­alom hazugsá­gaira, és hogyan tudunk fel­lép­ni ellene? Mindig ennyire elmé­lyül­sz a szerepek lélek­tanában? Utá­naolva­sol a kor­nak, amely­ben épp ját­szol? Igen, ezt a színészi mun­ka fontos részének tar­tom. Mikor felépítek mag­a­m­ban egy szerepet, bizonyos dol­go­kat kölc­sö­nadok neki a saját életem­ből, a töb­bit pedig elképzelem. Ahhoz azon­ban, hogy a fan­táz­iám jó nyomon induljon el, fontos ismernem a kort, illetve annak a világ­nak, annak a közeg­nek a működését, hatá­sait, amely­ben az adott karak­ter él és mozog. A 20. század különösen izgal­mas ilyen szem­pont­ból, hiszen a mai napig eleve­nen hat ránk, cipeljük ter­heit, leny­oma­ta ott van a min­den­nap­jainkban. Úgy gon­do­lom, több szín­házi ren­dező felis­merte ezt, nem véletlen hogy sok darab bon­col­gat­ja ezt az idősza­kot, mert bőven van­nak kérdések, ame­lyekkel a kor kapc­sán még ma is foglalkoz­nunk kell. Mit gon­do­l­sz, egy darab sik­erének a közön­ség­ben kivál­tott katarzis a fok­mérő­je? Színészként a katarzist nem tudjuk garan­tál­ni, az mindig a nézőben születik meg. Hoz­zá tudjuk segíteni per­sze a darabon, a szerepeken keresztül, de tőle függ, hogy mit emel át abból a saját életébe, mit tart magára érvényesnek és mi az, ami segí­theti feloldani a leg­bel­sőbb blokk­jait. Érdekes ugyanakkor az is, hogy egy-egy darab min­denk­inek men­nyire mást jelent, ezért nem lehet az mon­dani, hogy kizárólag így, vagy úgy lehet jó szín­házat csinál­ni. Erre nincs szabá­ly. A nehézsége és szép­sége ugyanaz: min­den nézőhöz másh­ogy lehet utat talál­ni. Gyer­mekko­rod óta hegedül­sz, a pandémiás helyzet okoz­ta kénysz­er bezárt­ság­ban gyakrab­ban vet­ted kézbe a hangsz­ert? A szom­szé­dokra való tek­in­tet­tel nem gyako­roltam hosszú órákat otthon, nem is tar­tom mag­am különösebben tehet­séges­nek e téren. Azt szok­tam mon­dani, hogy két b‑ig és három keresztig vagyok hite­lesítve, a töb­bi hangnem már jóval túl­mu­tat a kom­fortzóná­mon, bár tény, hogy ha ráveszem mag­a­mat és sokat gyako­rolok – milyen meglepő – érezhető a fejlődés. A Rad­nótiban egyébként szok­tunk tar­tani örömzenélést, főleg a pre­mierek után, olyankor bátra­bb vagyok, mert a bará­taim előtt nem szé­gyellem a bénázást sem. Zenél­ni, danol­ni jó. Fel­sz­abadító. Úgy, mint a motorozás is? A bale­setem óta vis­szafo­got­tabb vagyok, de igaz, hogy a motorozás gyer­mekko­ri szerelem volt. Ez csalá­di örök­ség, apukám és nagy­bá­tyáim rend­sz­ere­sen motoroz­tak, 17 évesen egy­fa­j­ta bea­vatásként gon­do­ltam az A1-es jogsira. Szerettem az egész mil­iőt, a motorosok nagy­on jó fejek, igazán össze­tartó közösség. Köszön­nek egymás­nak, megáll­nak és segítenek, ha látják, hogy a másik bajban van és az út szélén rekedt. Én is megál­lok, bár a műsza­ki képzettségemet tek­intve általában csak abban tudok segíteni, hogy merre van az előre. Vis­sza­térve a szín­házra: készül már a Rad­nóti az őszi sze­zon­ra? Miben láthat majd téged a közön­ség? Hat bemu­tató­val, köztük két ősbe­mu­tató­val készül jövőre a szín­ház. Az én fela­dataim a Csapodár Madárkában, a Don Car­los­ban és a Vad nyomozók­ban vár­nak. Addig azon­ban talán még jut egy szelet a nyár­ból. Jó lenne a szerelmem­mel kettes­ben meg­pi­hen­ni pic­it, és magunk mögött hag­y­ni az elmúlt hónapok hul­lá­mait. Sodró Eliza gyer­mekko­rát Pil­isvörösváron töltötte, középisko­lai tanul­mányait a budapesti Vörös­mar­ty Mihá­ly Gim­náz­i­um­ban végezte drá­matagoza­ton. Az érettsé­gi után egy évet Berlin­ben élt. 2010–2015 között a Kaposvári Egyetem szín­művész hall­gató­ja volt, egyete­mi gyako­r­latát a szom­bat­he­lyi Weöres Sán­dor Szín­házban végezte, a Rad­nóti Mik­lós Szín­ház­nak 2016 óta tag­ja. Klasszikus és kortárs darabok­ban egyaránt rend­sz­ere­sen ját­szik. A filmek vilá­ga is közel áll hoz­zá: a Foglyok mel­lett a Toxikomá­ba, a Lep­kelány­ban, az Egy­nyári kaland­ban és a Rokonok­ban egyaránt láthat­ta a közön­ség. A POSZT-on 2017-ben elhoz­ta a legjobb 30 év alat­ti színésznőnek járó díjat. Dobos Tamás képe Máté Balázs képe