Ismét gyermekeivel lépett színpadra Varga Miklós

Ismét gyer­mekeiv­el lépett szín­padra Var­ga Mik­lós. A fan­tasztikus hangter­jedelem­mel bíró énekessel rockzenészként, de szín­házi előadá­sok­ban is gyakran találkozha­tott a közön­ség, most pedig úgy tűnik, lánya és fia is követi őt a pályán. A Var­ga csalá­dot a Tal­pra, mag­yar! című rock­mu­si­cal hoz­ta újra össze, a közös munkáról, a sza­k­ma nehézségeiről és kihívá­sairól Var­ga Mik­lós­sal beszél­get­tünk. – Az 1848–49-es for­radalom és szabad­ságharc 170. évfor­dulóját egy látványos előadás­sal ünne­pel­het­tük meg, amely­ben ön is szerepet kapott. Kit alakí­tott a Tal­pra, mag­yar! című rock­mu­si­cal ben? – Érdekes volt az első találkozá­som ezzel a darab­bal, ugya­nis először az óriás­plaká­tokon olvas­tam az előadás­ról. Addig nem is tudtam róla sokat, míg a stáb­ból fel nem hív­tak, hogy szeretnék meghall­gat­ni a lány­omat egy castin­gon. Elkísértem Vivient a válo­gatás­ra, ahol megis­merkedtünk az alkotókkal. Később a fia­mat, Szabolc­sot is behívták, a végén pedig én is kap­tam egy jelen­tős szerepet az előadás­ban. A történet szerint a Nemzeti Szín­ház művészei elmenekül­nek Pestről, miután a város osztrák kézre kerül. Én a debreceni szín­ház igaz­gatóját alakí­tot­tam, aki össze­fog­ja a tár­su­la­tot, a debreceni és a budapesti szín­ház egyesülésév­el ugya­nis bemu­tatják a Bánk Bán című darabot. – Vivi­en­nel és Szabol­cc­sal nem először szere­pel­tek közös előadás­ban, hiszen az Itt élned, haln­od kell című musi­cal­ben már láthat­ta önöket együtt a közön­ség. Mit szólt ahhoz, hogy ismét egy szín­padon áll­ha­tott a gyer­mekeiv­el? – Igen, úgy tűnik, hogy ebből most már trend lesz. Tavaly decem­ber­ben szin­tén az Arénában lép­tünk szín­padra, a dolog pikan­tériá­ja az volt, hogy Szabi akkor megkap­ta az én koráb­bi szerepeimet az Itt élned, haln­od kell című musi­cal­ben, így ő ját­szot­ta például Pető­fit, én pedig egy új fig­urát kap­tam. A tava­lyi fel­lépésünk után itt az egyenes foly­tatás, de ha egysz­er egy bolt bein­dul… Január­ban a lány­ommal szere­pel­tem egy előadás­ban: a Rigóc­sőr kirá­ly­fi című mese­mu­si­cal­nek Vivien volt a fősz­ere­plő­je, én pedig az éde­sapját, az öreg kirá­lyt alakíthat­tam a Veszpré­mi Pető­fi Szín­házban. Ezek a szerepek mind véletlen egy­beesések, és kimon­dot­tan büszke vagyok arra, hogy az egészhez sem­mi közöm sincs! A gyer­mekeim nem azért kap­nak szerepeket, mert Var­ga Mik­lós bek­erül egy darab­ba és rábeszéli a ren­dezőt, hogy veg­ye be őket is. Vivien, Szabolcs és én is tel­je­sen önál­ló entitá­sok vagyunk ezen a pályán, a megk­eresések külön-külön történ­tek. – Az is véletlen volt, hogy a gyer­mekei ugya­nar­ra a pályára léptek, mint ön? – Sem­miféle szülői ráhatás vagy unszolás nem volt a részünkről. Az ténykérdés, hogy a gyerekeket kisko­ruk óta vit­tük magunkkal kon­certekre, fel­lépésekre, szín­házi előadá­sokra, tehát maguk­ba szívhat­ták ezt a légkört. Amikor megis­merkedtek ezzel a műfa­j­jal, sok szem­pont­ból nem volt már szá­mukra ide­gen, otthonosan mozog­tak benne. Ez talán nagy kön­nyebb­ség lehetett szá­mukra, de a feleségem­mel ebbe sem­mi­lyen beleszólá­sunk nem volt, nem gyako­roltunk rájuk nyomást azért, hogy ezt az irányt válasszák. Egysz­erűen ez kel­tette fel az érdek­lődési körüket: a gyerekek együtt kezdtek el járni a Pető­fi Musi­cal Stúdió­ba, ahol jó képzést kap­tak és az ott töltött idő hoz­ta meg igazán a ked­vüket a műfaj iránt. – Szülőként nehéz vagy kön­nyű ezt kezel­ni? Hiszen pon­tosan tud­ja, melyek a sza­k­ma szép­ségei és mik a hátulütői… – Bizonyára nagy segít­ség szá­mukra, hogy a feleségem és én is hason­ló pályán vagyunk, ha valamiben igény­lik a segít­ségün­ket, ter­mészete­sen ren­delkezésükre állunk. De nem győzöm hangsú­ly­ozni, hogy min­dez a saját választá­suk volt, nem a mi ráhatá­sunk. Ebből kifolyólag már ismerik a sza­k­ma árny­oldalait, ame­lyeket jó néhánys­zor meg is tapasz­tal­hat­tak. Tudják, hogy e műfaj művelése nem­c­sak fény­ből és csil­logás­ból áll, hanem olykor keserű csalódá­sok­ból, azonkívül nagy­on sok munkából és önfelál­dozás­ból. Nem egysz­erű hivatás, de ők elkötelezettek, és vál­lalják a nehézségeket is. – Ön egy egészen más korsza­k­ban vált befu­tott művésszé. Mit gon­dol a mai fiat­alok esé­lyeiről? – Érdekes a fel­vetés, mert a mi időnkben sokkal kevesebb lehetőség volt a befutás­ra, a meg­ny­il­vánulás­ra. Nem szület­tek sztárok máról hol­napra, kemény mun­ka állt amögött, ha vala­ki orszá­gosan ismert­té vált. Ma ez már egészen másh­ogy működik. Olykor ele­gendő egy televíz­iós műsor­folyam és egyik napról a másikra hihetetlen mag­a­ssá­gok­ba emelked­nek a fiat­alok. Per­sze ennek meg­van a veszé­lye is, miv­el nagy­on fel­hígult a sza­k­ma. Ezért nehezebb is a helyzetük, hiszen azok, akik felka­paszkod­nak a csúc­sra, pil­lana­tokon belül sajnos ugyanakko­rát tudnak esni is. Az a televíz­iós tár­saság, ame­lyik felemelte őket, szervezi a következő műsort, így hamar elenge­di a fiat­alok kezét, ők pedig nem értik, hogy mi történt velük: az egyik nap még ünne­pelt sztárként szólí­tot­ták meg őket az utcán, később pedig nem ismerik meg őket, nem kap­nak meghívá­sokat. Nem állí­tom, hogy a mai gen­erá­ció­nak kön­nyebb dol­ga van, mint nekünk. Mi végigjár­tuk a ran­glétrát, hosszú évek alatt értük el a sik­ert és jó néhányunk, aki alka­lmas volt erre a pályára, az itt is maradt. Nem véletlenül vagyunk még mindig „öreg matuzsále­mek”, akiket úgy tűnik, hogy nem lehet ler­ob­ban­tani a szín­padról. De emögött rengeteg mun­ka áll. Ma kön­nyebb befut­ni, orszá­gos ismert­sé­gre szert ten­ni, de sokkal nehezebb megka­paszkod­ni. – Ön milyen indít­tatás­ból lett zenész? – Ennek prózai oka van. Középiskolás korom­ban észrevet­tem, hogy az osztá­lykirán­dulá­sok alka­lmá­val mindig a bará­tom­ra összpon­to­sult a lányok figyelme, amikor leült a tábortűz mel­lé gitározni. Azt gon­do­ltam, hogy­ha ez kell ahhoz, hogy a lányok engem is észrev­e­g­yenek, akkor meg­tan­u­lok a hangsz­eren ját­szani! Ez történt a kály­hánál, az „ősko­rsza­k­ban”, de tréfát fél­retéve, én nem készül­tem erre a pályára, nem volt indít­tatá­som arra, hogy énekes legyek. Elkezdtünk zenél­ni a középiskolában egy zenekar­ral, aztán elin­dul­tunk egy tehet­ségku­tatón, ahol a zenekar nem jutott tovább, én vis­zont igen. Ezek után külön­böző együtte­sekkel dol­go­z­tam, míg egyre jobb és jobb pozí­ciók­ba kerül­tem. – Elég sokoldalú előadó, fontos, hogy ma az ember több lábon álljon? – Ter­mészete­sen, és ezt a gyerekekkel is megbeszéltük. A mi pályánk olykor olyan, mint a kutya vac­sorá­ja: vagy van, vagy nincs. Nem szabad kizárólag erre építeni. Vivien és Szabolcs is el szeretne végezni valam­i­lyen egyetemet, vagy főiskolát, ami nem ehhez a sza­k­mához kötődik. Hogy ez a műfaj később is teremt‑e szá­mukra lehetőséget, hogy beszippantja‑e őket olyan­nyi­ra, hogy ez lesz az életcéljuk, az élet­pá­lyájuk, ez a jövő tit­ka. Ebben ma már sen­ki sem lehet biz­tos, így min­denkép­pen szeretnének egy másik irányt is az életükbe, ame­ly alter­natív lehetőséget terem­thet szá­mukra. – Az apa-fia vagy az apa-lánya kapc­so­lat meg­mu­tatkozik a próbák során? – Érdekes, hogy a veszpré­mi próbák során, amikor a lány­ommal dol­go­z­tunk együtt, tel­je­sen el tudtunk vonatkoz­tat­ni attól, hogy köztünk igen közeli rokon­ság van. Ott min­den tek­in­tet­ben csak a szín­pa­di mun­ka számí­tott. Per­sze, Vivi­en­nek jó volt, hogy szülőként mel­lette voltam és nem érezte magát egyedül a próbaidőszak alatt, de a szín­padon szig­orúan munkakapc­so­lat volt köztünk. – Ha fordít­va néz­zük a dol­got, haz­a­v­iszik a munkát? – Közösen nem szok­tunk dol­go­zni. Szabi szere­pelt a Sztár­ban sztár +1 kic­si című műsor­ban, első­sor­ban Vivien segített neki, de ter­mészete­sen én is ott voltam mel­lette, ha kikérte a véleményemet. Beval­lom, az egy kic­sit szokat­lan volt, hogy amikor a Tal­pra, magyar!-ra készül­tem, Vivi oda­jött hoz­zám és segített kikérdezni a szöveg­emet. Nagy­on sok prózai jelenetet kap­tam, így nagy kön­nyebb­ség volt a for­gatókönyv alapján össze­olvas­ni a párbeszédeket. Ezt leszámít­va nem jellemző, hogy otthon közösen dol­go­znánk. – Érdekes, hogy ismét egy történel­mi előadás­ban léptek szín­padra. – Az én pálya­futá­so­mat végig kísérte a mag­yar, sőt olykor a világtörténelem is, a szerepeim első­sor­ban történel­mi fig­urák voltak. Bizonyára az új fela­dat, a Tal­pra, mag­yar! is az eddi­gi történel­mi szerepeim­nek köszön­hetően talált rám. Ráadá­sul, nagy­on érdekes vis­zony jelent meg köztünk a musi­cal­ben, ugya­nis Vivien és Szabolcs a nevelt gyer­mekeim a darab­ban, akiket a történet szerint szín­házigaz­gatóként befo­gad­tam mag­a­mhoz. Ez érzelmi­leg is hoz­zátesz ehhez a szerephez. – Ahogy mond­ta, úgy lát­szik, ez most trend lesz, elin­dult ez a közös „vál­lalkozás”, ter­veznek is továb­bi közös szín­pa­di munkákat? – Mi mindig kínosan ügyeltünk arra, hogy tisztelet­ben tart­suk egymás pálya­futását. Így amikor felkértek min­ket csalá­di cím­lap­fotókra, foly­ton vis­sza­u­tasí­tot­tuk azokat. Úgy gon­do­ltuk, hogy nem helyén­való az, ha vala­ki a másik hátán kapaszkodik fel. Ebben az új szi­tuá­cióban azért engedé­lyez­zük a fotókat és a közös inter­júkat is, mert a sza­k­ma össze­ho­zott ben­nün­ket, közös pro­duk­ciók­ban szere­pelünk. A közös fel­lépést sosem eről­tet­tük, de ter­mészete­sen nem állunk ellent ezeknek a lehetőségeknek, hiszen azzal csak saját magunknak lőnénk öngólt. Vis­zont továb­bra sincs olyan elképzelésünk, hogy kiad­junk például közös lemezt azért, mert a Var­ga család szépen énekel együtt. A gyerekek nem is feltétlenül csak ebbe az irány­ba szeretnének men­ni. Min­den­ki végzi a maga dol­gát, külön-külön, aztán, ha ismét közös felkérést kapunk, ter­mészete­sen elfo­gad­juk. Bor­sos Zsuzsan­na