A fiatal színésznő, Mészáros Blanka rövid,…

A fiatal színésznő, Mészáros Blan­ka rövid, de szépen ívelő pálya­futása során már szá­mos szerepet tudhat maga mögött. Hivatás­ról, csalá­dról és legú­jabb kitün­tetéséről kérdeztük. – Mikor gon­do­lt először arra, hogy színésznő lesz? –  Mikor kislányko­rom­ban kérdezték, mi szeretnék lenni, azon­nal rávág­tam: rán­cos komikus. Per­sze jót nevet­tek az elszólá­somon, de már akkor érződött, hogy erős a kötődésem a szín­ház felé, végül élet­pá­lyám­nak válasz­tot­tam a szín­művészetet, jelen­leg pedig a vilá­giro­dalom egyik leg­ne­hezebb női szerepére készülök. – Idén a leg­fi­ata­l­ab­bak között ítélték önnek a Soós Imre-díjat. Hogy fogad­ta a hírt? – Éppen az öltözőben készül­tem az esti előadás­ra, amikor Máté Gábor, a Katona Szín­ház ügyvezető igaz­gató­ja hoz­ta az értesítőt, hogy engem tün­tet­tek ki a díj­jal. Olyan kedves volt, lát­szott, hogy velem örül, még meg is ölel­getett. Nagy­on jól esett az elis­merés, mert azt jelzi szá­mom­ra, hogy amiben hiszek, amit csinálok, azt mások is elfo­gad­ják, annak van létjo­go­sult­sá­ga. Önbiza­lom terén még van hova fejlőd­nöm, ezért különösen fontos szá­mom­ra a vis­sza­jelzés. – Kri­tikus magá­val? – Igen, szer­in­tem néha túl­zot­tan is, de azért azt is szok­tam érezni, hogy mikor sik­erült megu­gra­nom az álta­lam fel­tett lécet. Ugyanakkor tudatosan törek­szem arra, hogy a kom­fortzónán túl is kipróbál­jam mag­a­mat. Per­sze kön­nyebb lenne az életem, ha nem akarnám állandóan fes­zeget­ni a határaimat. De akkor meg mi értelme lenne? – Melyik volt az a szerep, darab, vagy pil­lanat, amely­ben a legmesszebb került a kom­fortzónájától? – Schilling Árpád Faust előadásán életem­ben először kel­lett mezte­lenül lép­nem a közön­ség elé. Már a gon­do­lat is sokkolt, hogy minek teszem ki mag­a­mat és a színésztár­saimat, hiszen a mezte­len­ségem nem csak az enyém, azt abban a pil­lanat­ban ők is kapják. Végül az összpróbán elérkezett a pil­lanat, hogy ledob­jam a fel­sőmet. Életem­ben soha nem éreztem még mag­a­mat annyi­ra kiszol­gál­ta­tot­tnak, mint akkor. Ekkor nagy­on várat­lan dolog történt: hirte­len összeállt ben­nem az egész szerep, min­den apró darab, rés­zlet, mon­dat a helyére került. – Hamarosan filmvásznon is láthat­ja újra a közön­ség. Kár­páti Györ­gy Gueril­la című, az 1848–49-es szabad­ságharc ide­jén ját­szódó filmjében kulc­ssz­erepe van. – Nagy­on várom már a bemu­tatót. A film két testvér vis­zonyán és egy szerel­mi három­szög történeten keresztül mutat­ja meg az erdő mélyén har­coló fiatal ger­il­lák életét. Én egy gyó­gyító lányt alakí­tok – nevez­zük orvostan­hall­gató­nak – aki segít a harc­téri sérülések ellátásában. – Hogyan készül fel erre a szerepre, hiszen speciális tudást igényel régi orvosi eszközökkel hite­le­sen bán­ni a külön­böző jelenetek­ben? – Sok tanul­mányt, sza­kiro­dal­mat olvas­tam, orvossza­kértőkkel konzultál­tam. Meg­tan­ul­tam, hogyan kell használ­ni a csipeszt, kiven­ni úgy­n­evezett kutasszal a golyót a test­ből, sebet össze­var­rni. Sok sza­kkife­jezést és szak­szót is megis­mertem. – Min­dezek mel­lett még részt vál­lal a Katona József Szín­ház tár­sadal­mi felelősségvál­lalási külde­tésében is: az ELTÁV kam­pány segítő­je. Miben tudják támo­gat­ni a Heves megyei roma közösségek felzárkóz­tatási pro­gramját? – Táborokat, foglalkozá­sokat tar­tunk roma gyerekeknek, ahol a szín­ház eszközeiv­el törek­szünk közösségélményt adni nekik, és ráirányí­tani a figyel­met, hogy milyen jó új dol­go­kat kipróbál­ni, nyit­ni mások felé. Két éve vis­szük a pro­gramot, és úgy látom, hogy van­nak – kívülál­lók­nak talán cseké­lynek tűnő –, de véleményem szerint szép és igen meghatározó ered­ményeink. Úgy érzem, jó ügyért dol­go­zunk. – Kiskun­hala­son született, Kun­fe­hértón csepere­dett. Hogyan élte meg a Budapestre költözést? – Nehéz időszak volt a csalá­di fészek melegéből az ismeretlen főváros­ba érkezni. Senkit nem ismertem itt. Egyedül voltam. Gyors per­spek­tí­vaváltás volt a hor­i­zon­tális­ból a ver­tikális­ba lép­ni, ugya­nis amíg falun az utca végéről lát­ni az egész határt, addig a város­ban beszűkül a tér, mag­ad elé lát­sz, szinte csak mag­a­dat látod. – Érződik a szavaiból, hogy nagy­on fontos önnek a család. – Ez így van. A mai napig is felemelő pil­lanat szá­mom­ra, amikor otthon vagyok, a család­dal a verandára ülünk, korty­ol­gatjuk a kávénkat, beszél­getünk, és csak úgy vagyunk. Sajnos mostanában kevés az ilyen pil­lanat. Anyukám vis­zont mintha arra született vol­na, hogy össze­fog­ja és védelmezze a csalá­dot. Kitár­ja fölénk szárnyait, és min­den a helyére kerül, min­den jó lesz. Ezeket az emlékeket egyébként igyek­szem megőrizni a naplóm­ban is. – Doku­men­tál­ja a pil­lana­tokat? – Pon­tosan . Például, amikor nagy­mamáim­mal beszél­getek – sajnos a nagy­pa­páim már nem élnek –, igyek­szem rögzíteni a gon­do­lataikat, mert tovább kell adnom min­dazt, amit és ahogyan gon­do­l­nak, az élet­bölc­sességeket, a szem­léletet, ahogy a vilá­gról vélekedtek. Muszáj ezeket megőrizni, mert ősi erőt és ter­mészetes energiát jelen­tenek nap­jaink rohanós, kap­kodós, üveg­kalitkás, épületóriá­sokkal határolt világában. – Ebben a nyüzs­gés­ben hogyan próbál­ja meg­talál­ni a min­den­napok egyen­sú­lyát? – Amikor a világ dübörög mögöt­tem, le kell tudom csendesíteni mag­a­mat. Szá­mom­ra erre a naplóírás ad lehetőséget. De önmagában az is fan­tasztikus érzés, amikor az előadás után fárad­tan, boldo­gan, vagy éppen felza­k­lat­va bicik­lire pat­tanok, és miközben haz­a­k­erekezem az albér­letbe, érzem, ahogy a szel­lő az arco­mat simo­gat­ja. Legtöbb­ször mire haz­a­érek, már le is tudtam ten­ni a nehézségeket, és a szerep­ből vis­sza­térek önmagamhoz. A jóga is segít ebben, lec­sendesíti a foko­zott érzéseket, gon­do­la­tokat, kizökkent a min­den­napok­ból. Az inten­zív élményeket meg kell élni, de utá­na fel kell tudni dol­go­zni, és tovább kell hal­ad­ni. Ezért gon­do­lko­zom azon, hogy ha lesz egy kis szünetem, elvégzek egy var­ró­tan­folyamot. Legalább áta­lakíthat­nám a már megunt ruhái­mat is. – Milyen otthon­ra vágysz itt Budapesten? – Napfényesre, és nagy­on kényelmesre, egy pici erkél­lyel vagy terasszal és egy hoz­zá tar­tozó apró kert­tel, ahol néhány fánk is lenne a párom­mal. Szép álom. – Gyümölcs­fa vagy dísz­fa? – Gyümölcs­fák. Otthon is gyümölcs­fáink voltak, két almafa egymás­ba kapaszkod­va és egy meg­gy­fa. Volt két barack is, de azok nagy­pa­pa halála után szó szerint ket­téhasad­tak, szer­in­tem utá­na mentek. – A Szege­di Szabadtéri Játékokon a Rómeó és Júliá­val lép­nek a közön­ség elé. Las­san kezdőd­nek a próbák. Kör­von­alazó­dott már, hogy milyen karak­terű Júliát szeretne alakí­tani? – Színészóriá­saink közül többen, akik Júliát ját­szot­ták nálam idősebbek voltak: Tol­nay Klári is már majd­nem negyvenéves volt. Hoz­zájuk képest nyil­ván naiv­abb, gyer­mek­ibb Júliát fogok ját­szani. A vilá­giro­dalom és a szín­háztörténet egyik leg­ne­hezebb női szerepe, mert bár nagy­on fiatal, kora ellenére igen érett, nem hagy­ja magát sodród­ni az eseményekkel, amit eldönt, azt véghez is viszi. Sokkal tudatosabb, mint Rómeó. – Apropó, ki lesz Rómeó? – Egy volt osztá­lytár­sam Vec­sei Hasi Mik­lós. Ked­velem őt nagy­on, szer­in­tem jól fogunk tudni együttműköd­ni a szín­padon. – Van rit­uálé­ja, amiv­el az előadá­sokra készül? – Tar­tom mag­am ahhoz, hogy min­den előadás előtt legalább egysz­er végig­mond­jam a tel­jes szöveg­emet, ezzel már rá is hang­oló­dok az előadás­ra. Utá­na mindig letu­solok. Vál­tozó azon­ban, hogy mikor veszem fel a jelmezt, van olyan öltözet, amit hamar, van olyan, amit csak az utol­só pil­lanat­ban. A sminkkel, hajvise­let­tel szok­tam ját­szani, egy pic­it másképp fésülöm a frizurá­mat, másh­ogyan viszem fel az arcom­ra az árnyal­tokat.  Általában zenét is hall­ga­tok, mert az segíti a kon­cen­trá­ciót. Mindig van nálam cit­ro­mos víz, elő­for­dul ugya­nis, hogy hirte­len nagy energiák szabadul­nak fel, a víz pedig meg­nyug­tat­ja, pic­it vis­sza­hűti az embert. – Van­nak tár­gyak, emlékek, aprósá­gok ame­lyeket mindig magánál tart? – A naplóm állandóan nálam van, mert van, hogy még felvoná­sok között is le kell írnom az érzé­seimet, gon­do­lataimat, hogy mi ját­szódik le ben­nem, és miként élem meg a külvilág hatá­sait. Ez azért is kell, hogy ne szűn­jön meg a kon­cen­trá­cióm, hogy a jelen­ben tud­jak marad­ni. Velem van általában egy lev­él a húgomtól, amit 2007-ben írt nekem, amikor Pestre költöztem. Ezt a lev­elet indulá­som napján talál­tam a fogke­fém mel­lett. A páromtól kapott karkötő is mindig raj­tam van, sok­szor még az előadá­sok alatt is. Egysz­erű kis bőr­darab, de szá­mom­ra sokat jelent.