Furcsa fazonok groteszk megformálásával aratja sikereit…

Furcsa fazonok groteszk meg­for­málásá­val arat­ja sik­ere­it Néme­di Árpád az Átri­um tár­sadalomkri­tikus, szórakoz­tató előadá­saiban, Az Ige­nis, min­iszterel­nök úr!-ban, az Egy, ket­tő, három­ban, A Krakken művelet­ben. Zenész, zenesz­erző és zenei vezető minőségében is szá­mos pro­duk­ciót jegyez, több­nyire Mohác­si János és Zna­menák István ren­dezé­seiben. Jelen­leg Mohác­si­val dol­go­zik Záva­da Pál Egy piaci nap című regényének szín­pa­di vál­toza­tában a Rad­nóti Szín­házban. – Hus­zonöt év tár­su­lati lét után egy ide­je szabadúszás­ra vál­tott. Kön­nyen elengedte a közön­ségked­venc, nagy­on szere­thető kaposvári színész stá­tuszát? – Nehéz volt megszokni a bizony­ta­lan­sá­got, de meg­ta­pasz­tal­tam, akkor jön­nek a felkérések, ha nem görc­sölök. Gyako­r­lati­lag újra kel­lett építen­em az egész pályá­mat. Kaposváron kvázi vezető színész voltam. Sok zenés darab­ban ját­szot­tam tán­cos- komikus szerepeket, és azon kívül is szinte min­dent. Rengeteg ter­vünk volt Koc­sis Pál­lal, többek között Csáth Gézáról szerettünk vol­na csinál­ni egy előadást.   Mayen­burg A csúnya című darab­ját vis­zont megren­dezhet­tem a stúdiószín­házban. Aztán úgy alakult, hogy egyre több budapesti felkérésem lett zenészként is. Az utol­só évek­ben abban állapod­tunk meg a szín­ház­zal, hogy fél fizetésért egy darab­ban ját­szom. Az is szem­pont volt a távozá­som­ban, hogy Mohác­si János, Zna­menák István eljöt­tek Kaposvár­ról, és felkérést kap­tam a HOP­Part Tár­su­lat­tól, hogy csat­lakoz­zak hoz­zájuk. De legfőként a csalá­dom miatt dön­töt­tem így. Megszületett a gyerekem, a  feleségem, Kovács Andrea jelmezter­vező budapesti, nem szeretett vidéken élni. – Műked­velő zenésznek tart­ja magát. Milyen előzményei voltak a szín­házi zenei pálya­futásá­nak? – Citerá­val kezdtem a zenélést nyolc-kilenc évesen. Volt otthon a sarokban egy gitár, tizen­e­gy-két évesen elkezdtem penget­ni az Egy nehéz nap éjsza­ká­ja című Bea­t­les-film hatására. A szín­házi zenélés a ’90-es évek végén jött. Zna­menák István Bal­a­ton­bogláron, a Csiky Gerge­ly Szín­ház nyári ját­szóhe­lyén megren­dezte Koenigs­mark Susogó ligetek ünnepe című darab­ját, és megkért, hogy dol­goz­zuk át hoz­zá Mozart Requiem jét mod­ern stílu­sok­ban. Kaposváron egy rockzenekar­ban  zenél­tem Zságer Baláz­zsal, aki a Žagar zenekar fron­tem­bere lett, vele együtt csinál­tuk meg ezt a fel­dol­go­zást. A későb­biek­ben az öcc­sév­el, Zságer Ákos­sal több darab­nak, köztük a Galócá nak, a Ludas Matyi nak szereztük a zenéjét. Amikor Mohác­si János megkért, hogy zenél­jek a Csak egy szög ben, elkezdtem cim­bal­mozni tan­ul­ni Horváth Elemértől, eljár­tam népzenei táborok­ba. A Sár­ga lil­iom ban eleve van egy cim­bal­mos szerep, amit a Nemzetiben, a Mohác­si ren­dezte előadás­ban ját­szot­tam. Alföl­di igaz­gatása alatt az Egysz­er élünk… ‑ben is zenél­tem. Iszony­atos nagy fela­dat volt az E föld befo­gad az Örkény Szín­házban szin­tén Mohác­si­val, a szín­pa­di zenélés mel­lett hét karak­tert ját­szot­tam a darab­ban. Igazság szerint az Örkény az a tár­su­lat, ahová a mai napig nagy­on szívesen tar­toznék. – Az Átri­um kultúr­brigá­dos pro­duk­ciói­nak az egyik húzóem­bere. Az Ige­nis, min­iszterel­nök úr! ‑ban ön okoz­za a bohóza­ti bony­o­dal­makat. – Nagy­on szeretem a Kultúr­brigád szín­házc­sinálását. Az Ige­nis, min­iszterel­nök úr! ‑ban a kum­ranisztáni nagykövet az, aki helyreteszi a nagy­on „okos” poli­tiku­sokat, kiok­tat­ja őket, hogy ne legyenek álszen­tek, ne játsszák az eszüket. Tap­sok, harsány hahoták között megyek be a szín­padra, és betonc­send­del van vége a felvonás­nak. Mindig rác­sodálko­zom, miért „kell” elrontanom a közön­ség jó hangu­latát. Zna­menák István ren­dező kife­jezetten kérte, hogy halkan kezd­jem a beszédemet, aztán mutas­sam meg ennek a más kultúrából érkező embernek a való­di énjét, ami félel­metes. – Az Egy, ket­tő, három ban a vígjáté­ki gépezet apró fogaskerekét, nyúl­farknyi epizód­sz­erepeket hoz a bankigaz­gató környezetéből. – Gyako­r­lati­lag min­dan­nyian Alföl­di Róbert nagy­monológjá­nak a szösszeneteként vagyunk jelen. Az egyik szerepem Dr. Pin­sky, aki Nor­ri­son, a főnöke szemében hős, mert influen­zás, lázas állapot­ban is bejön dol­go­zni. Dr. Wolf­fként egy gyomor­ba­jos, fontoskodó figu­ra vagyok, a bank egyik vezető embere. – A Krakken művelet ben felis­mer­hetetlen kül­sőv­el alakít­ja a santröl­li balfék gond­nokot-portást, aki afféle „megoldóem­ber”. Kön­nyen ráhang­oló­dott Bodó világára? – Régi vágyam volt, hogy szeretném elvál­toz­tat­ni mag­am, és ez a gon­do­lat tel­je­sen találko­zott Bodóé­val. Kérte, hogy legyen kic­sit alzheimeres a figu­ra, ráz­za a fejét. Nagy­on tet­szenek Vik­tor agy­mené­sei, az őrületek, amiket a szín­padra rak. Sok­szor fél­szavak­ból, egy tek­in­tet­ből értet­tem, hogy mit akar. Az a jó, amikor egy színész ki meri nyit­ni magát, csinál­ja az ötleteit, aztán vis­sza­vesz belőle a próbákon. A Mohác­sinál tan­ul­takat is kam­a­toz­tathat­tam Bodónál, nem esem két­ségbe, ha nem kész szöveg­gel kell dol­go­zni. Ennél az előadás­nál iszony­atosan fontos a rit­mus, a tem­pó, eleve nehéz a szöveg. Nem kamuzunk, leszótáraz­tuk a sarn­tröll nyelvű szavakat, pon­tosan azt mond­juk, ami le van írva. – Lázár Kati szerint a régi Kaposvár szellemisége jött vis­sza A Krakken művelet próbái alatt. Ön is így érzi? – Pol­gár Csa­ba meg­nézte az előadást, utá­na csodálkoz­va kérdezte: ti most dol­go­z­tok először együtt? Olyan, mintha évtizedek óta ismernétek egymást! Kaposvár szellemiségét óhatat­lanul hur­coljuk magunkban. Ahogy vége volt a próbák­nak, mi, kaposvári­ak, Lázár Kati, Mol­nár Piros­ka, Lec­ső Péter, Lugosi Györ­gy meg én még ott marad­tunk, a fiat­alok kic­sit körénk gyűl­tek. – Nincs hiányérzete a fősz­erepeket illetően? – Közhe­ly, de igaz, hogy nincs kis szerep. Min­den szerepet fősz­erep­nek tar­tok. Ahogy a színészek szok­ták mon­dani: a szín­házban az a jó, ha egyik nap Ham­let vagy, a másik nap meg sírásó.