“Színpadra lépni csak teljes odaadással lehet” Az Előadóművészi Jogvédő Iroda interjúja Nagy Sándor színművésszel

Ügyes kis hazugságok, Betörő az albérlőm, Virágot Algernonnak, Legyen a feleségem, Primadonnák, Nyomorultak, 39 Lépcsőfok, Meseautó, Csoportterápia…
csak néhány darab azok közül, amelyekben Nagy Sándor a közönség elé lép. A fiatal és igen közkedvelt színművész otthonosan mozog a különböző stílusú, jellegű színdarabok között. Kedveli az összetettebb szerepeket. Vallja, hogy egy-egy új karakter felépítésénél a legfontosabb számára megfejteni az általa megformált figura lélektanát, gondolkodásmódját, mert meggyőződése szerint ez a hiteles játék kulcsa. A közönséghez pedig csak azon keresztül lehet megérkezni.
 

– Dinamikus tempót diktálsz magadnak. Jelenleg is 16 darabban ját-szol párhuzamosan, de összességében az egész évedről elmondható, hogy igen mozgalmas. 
– Hála Istennek ez így igaz. Játszom a Madách Színházban, a Játékszínben és a RaM Colosseumban is. Havonta közel harmincszor lépek színpadra. Több bemutatónk is volt idén, például nyáron debütált a Madáchban a Szerelemes Shakespeare, amelyben a főszerepet kettős szereposztásban játszuk. A darab júliusban és szeptemberben szinte minden nap ment, nagyon szereti a közönség és mi is. Ez az időszak azért is volt nagy élmény számomra, mert végre újra együtt játszhattam egykori főiskolai osztálytársaimmal, Tompos Kátyával, Posta Victorral, Zöld Csabával, Ömböli Palival, Szemenyei Jánossal. Jövő nyáron egyébként ismét műsorra tűzi a színház.
 
– E darab kedvéért még vívni is tanultál.
– Valóban, a Madáchban Gyöngyösi Tamástól igyekeztem ellesni a vívás fortélyait. Tamással régről ismerjük egymást, az egyetemi évek alatt ő tanította nekünk az úgynevezett Gyöngyösi-kontaktokat, azaz, hogy az ütések, vetődések, esések hogyan hassanak igazinak a színpadon és mindeközben semmiképp ne sérüljünk le. Visszatérve az idei évre a Játékszínben a közelmúltban mutattuk be a 39 Lépcsőfok című krimi-vígjátékot Horgas Ádám rendezésében. Ebben az előadásban számomra rendkívül izgalmas és érdekfeszítő, hogy harminchat szerepet játszunk mindössze négyen. Rendkívül összetett darab, amely számos zenei, prózai, mozgásos elemből tevődik össze. 

– Igazi hazai pálya akkor számodra, hiszen köztudott rólad, hogy nagyon otthonosan mozogsz a különböző jellegű darabok, szerepek között.
– Véleményem szerint sok jó csillagállás kell ahhoz, hogy egy színésznek lehetősége legyen más arcát is megmutatni, mint amilyennek a szakma és a közönség elsőként elkönyveli. 
 
– Arra utalsz, hogy a főiskola után általában a bonviván szerepek találtak meg?
– Pontosan. Az Operaház fantomjából például Raul, József és a színes szélesvásznú álomkabát című darabban pedig magát Józsefet játszottam. Alapvetően szépfiú szerepek, amelyeket persze nagy örömmel és teljes odaadással játszottam, azonban szakmai szempontból hatalmas élmény és megtapasztalás volt belekóstolni más, összetettebb és mélyebb karakterek megformálásába is. A Producerekben például már elmozdultam a bonvivános karaktertől, egy betoji alakot játszottam. Ez a darab egyébként más szempontból is mérföldkő volt számomra, hiszen ennek kapcsán ismerkedhettem meg Gálvölgyi Jánossal, és ekkor kezdődött meg a mi érdekes, közös utazásunk. Az évek során számos darabban játszottunk együtt, alakítottam már a fiát, unokaöccsét, vetélytársát, üzlettársát, beosztottját is. A közös munka során rengeteget tanultam tőle, a kisujjában van a szakma, a helyes ritmus, a tempóérzék, a poénok időzítése.
Ugyanakkor Szirtes Tamás tanár úrnak is nagyon hálás vagyok, hogy sok karakterben kipróbálhattam, kipróbálhatom magam. A Spamalotban például már egyszerre több szerepet is játszottam. 
 
– Mindig is színész szerettél volna lenni? 
– Egyáltalán nem. A színház előtt zenéltem, a szülőfalumban és annak vonzáskörzetében egy szál szintetizátorral jártam bálokba, mulatságokba és zenéltem kora délutántól másnap reggelig. Kemény iskola volt. Igencsak próbára tette az állóképességemet és teherbírásomat. Megedzett rendesen, de nagyon szerettem. Ráadásul nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam az emberektől, szerették, ahogy zenélek, egymásnak ajánlottak. A zenei pálya egyébként már némi elmozdulás volt a színház felé, ekkor kerültem bele a kisvárdai Doktorock társulatba, melynek mai napig a tagja vagyok. Gyermekkoromban érdekes módon egyáltalán nem vonzott a szereplés. Orvosként, vagy lelkipásztorként szerettem volna dolgozni. Emberekkel akartam foglalkozni, segíteni, valami igazán fontosat és maradandót adni.

– Más hivatáson keresztül ugyan, de ezt sikerült megvalósítani. 
– Őszintén remélem. Egyszer Hajdú Steve fogalmazott úgy, hogy tulajdonképpen mi lélekgyógyászok vagyunk. Magam is hiszek ebben. Előadások alatt a takarásból szoktam nézni a közönséget, fantasztikus látni, hogy miként lényegülnek át, mennyire beleélik magukat a nézők a darabba. Mindig felemelő érzés, ha sikerül eljutunk az emberek lelkéig, őszintén megnevettet-ni, megríkatni, elgondolkodtatni őket, vagy egyszerűen csak néhány óráig elfeledtetni velük a mindennapi problémákat és nehézségeket. Ezért is gondolom úgy, hogy nagyon nagy felelősség van rajtunk. Meggyőződésem, hogy színpadra lépni csakis teljes odaadással és alázattal lehet. Minden előadás előtt hálát szoktam adni a hivatásomért, a szerepekért és az emberekért, akikkel együtt dolgozhatok. Kötelességemnek tekintem, hogy amit a Jóistentől kaptam – nevezzük képességnek, vagy talentumnak – ne magamutogatásra fordítsam, hanem arra, hogy hiteles közvetítő legyek a színház szellemisége és a nézők között. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a pránanadiban megnyitják a koronacsakrát, amelyen keresztül nem a saját, hanem felsőbb energiákat továbbít az ember. Lényegében szerintem minden szakma és hivatás alapja ez, nem csak a színészet sajátja. 
 
– Jövőre milyen új előadásokban találkozhat veled a közönség?
– Januárban a Nyomorultak című musicalt játszuk újra egy nagyobb szériában a Madáchban. Nagyon izgalmas karakter Thenardier figurája, egy rendkívül amorf, rosszindulatú, de igen furfangos szereplőt alakítok, aki talán egyedüliként, pozitívan kerül ki a forradalomból. Nagy megtiszteltetés emellett Szirtes tanár úr felkérése, hogy szerepeljek a Szomorú Vasárnap című darabban, amelyet Horgas Ádám rendez. Régi álmom válik valóra, hogy végre egy színpadon játszhatok majd Rudolf Péterrel és Nagy-Kálózy Eszterrel.

– Ennyi fellépés és elfoglaltság mellett jut időd a feltöltődésre? 
– Nagyon kevés, alig akad szabad estém. Pár éve kertes házba költöztem, a kertészkedés, a ház felújítása, illetve a ház körüli teendők szinte teljesen lekötik minden szabadidőmet. Nagyon szeretem az együtt töltött időt a családommal, barátaimmal. Van egy berni pásztorkutyánk is. Nem mindig egyszerű vele az élet egyébként, ma reggelre is méteres krátereket ásott a kertben. Megbeszéltem vele, hogy ez így nincs rendjén, de nem vagyok biztos abban, hogy mire hazaérek, nem lesz megint feltárva néhány számára nagyon fontos csont, vagy kődarab. Jó lenne például több idő arra, hogy nézőként járjak színházba, és megnézzem a kollégák játékát, hiszem, hogy sokat tanulhatunk egymástól is. Egyelőre azonban elég szoros a munkabeosztásom, így esetemben is igaz a mondás, ami késik, arra várni kell.