Hagyományban inspirálódik, de nem múzeum Monumentális előadásra készül a Magyar Állami Népi Együttes
Tavaly ünnepelte 65. születésnapját a Magyar Állami Népi Együttes. Hivatásuk és feladatuk a magyar nyelvterület néptáncának és népzenéjének mint nemzeti értéknek a gyűjtése, életben tartása és színpadi formában való továbbadása. A Harangozó Gyula-díjas, érdemes művésszel, a Magyar Állami Népi Együttes örökös tagjával, Mihályi Gábor együttes vezetővel beszélgettünk a kemény munkáról, sikerekről, lendületről, élményekről és a közelgő fellépésekről.
– Ebben az évben a Magyar Állami Népi Együttes is tisztelgett Kodály Zoltán emléke előtt, a Tavaszi Fesztiválon tartottak ősbemutatót. Milyen volt a fogadtatás?
Mihályi Gábor: A közönség, a szakmai visszhang és a külső impresszáriók véleményére hagyatkozva is azt mondom: kiváló előadás született! Tánckánon – Hommage à Kodály Zoltán címmel megpróbáltuk azt a szemléletmódot, szellemiséget összefoglalni, ami Kodályt és kortársait jellemezte. A Kodály-életmű megkeresi, összegyűjti a hagyományos értékeinket, azt tudós emberként rendszerezi, elhelyezi a világban, alkotó emberként pedig aktuális művészetet hoz létre ebből a tradicionális népzenei táncos kultúrából. Úgy tűnik, hogy e szándék teljes mértékben sikerült, hiszen a visszajelzések azt mutatják, hogy egy nagyon monumentális, de mégis emberi, 21. századi táncelőadás született.
– Az igaz, hogy Kodály annak idején írt zeneművet a Magyar Állami Népi Együttesnek?
– Az Állami Népi Együttes 1951-ben alakult és az első műsora, a Kállai kettős Kodály zeneműre készült, sőt! Kodály nemcsak egy zeneművet készített az Állami Népi Együttes számára, hanem annak művészeti arculatához is tett javaslatot. Például a zenekar az ő elképzelése szerinti hangszerekből (zenészekből) állt össze, tehát segített a MÁNE indulásánál is.
– Ma hogyan készülnek egy ilyen nagyszabású előadásra, mint például a Kodály ősbemutató?
– Az egész több mint egy ével ezelőtt kezdődött, amikor Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója megkeresett azzal, hogy készítsek a 2017-es fesztiválra egy Kodályhoz kapcsolódó előadást. Örömmel mondtam igent. A Kodályi életmű minden hagyományban gondolkodó, alkotó ember számára példa: minden egyes pillanatunkban ott van előttünk, ehhez képest helyezzük el magunkat a világban és alkotunk a színpadon. Először egy szinopszis készült, hogy miről is szóljon az előadás, milyen tartalmi részek jelenjenek meg benne, mi legyen az üzenete, aztán az általánosabb gondolati sík konkretizálódott és jelenetkiosztásra került sor. A gyakorlati munka körülbelül 9 hónappal az előadás előtt indult a zenekar és a tánckar számára is. Mivel Kodályt kórusművek nélkül képtelenség megidézni, a tánckar feladatai a színpadi táncon túl a kórusként való énekléssel is kiegészültek. Aztán a jelmeztervezővel és a díszlettervezővel való egyeztetések után kialakult az a színpadi tér, amelyben lejátszódik az előadás. A 21. századi színház elképzelhetetlen megfelelő vizualitás nélkül, a közönség kívánja, hozzászokott és alkotóként is erős kényszert érzek arra, hogy minél tágabbra nyissam mind a horizontális, mind a vertikális síkokat, hogy a tánc, a zene mellett a jelmez, a díszlet és a világítás is beszéljen. Aztán egyszer csak a bemutató napján felgördült a függöny.
– Nehéz összehangolni a munkát egy ilyen nagy létszámú együttessel?
– Nem könnyű. Körülbelül 80 főből áll a Magyar Állami Népi Együttes. 40 fős tánckarunk van, 14 zenészünk és vannak olyan előadások, amelyekben külsős zenészek is közreműködnek.
– Tavaly 65 évesek voltak, hogyan élik meg ezt a szép kort?
– Azt hiszem, hogy a Magyar Állami Népi Együttes múltjához méltó tartalmakkal tudtuk megtölteni az elmúlt évet. 65 évesek vagyunk, de remélem, hogy a kor nem látszik rajtunk, ugyanolyan frissek és lendületesek vagyunk, mint bármikor az elmúlt évtizedekben. Rendkívül tehetséges művészek vesznek körül és akár én, akár alkotótársaim rendelkeznek azokkal a képességekkel, hogy ez a fiatalság, frissesség és a jelenre való folyamatos reflektálás jellemezzen bennünket. Sok minden történt velünk a múlt évben: voltak zenekari és tánckari önálló és fúziós koncertjeink előadásaink, szerte az országban, és volt filmbemutatónk is az Uránia Filmszínházban, amire nagyon büszkék vagyunk! Az Állami Népi Együttes 65 évét ugyanis egy 3×50 perces filmtrilógiában kísérhették végig a nézők, ami igazi unikumnak számít. A jubileumi születésnap alkalmából készült egy kiadvány is, amelyben egy kiváló kritikus-táncesztéta értékelte a MÁNE elmúlt évtizedeit.
– A Magyar Állami Népi Együttes több irányt is képvisel, ezért nem nevezi hagyományőrző együttesnek. Hogy jellemezné akkor?
– Nem volna helyes megfogalmazás a részemről, ha azt mondanám, hogy ez egy hagyományőrző együttes. A MÁNE egy olyan együttes, amely folyamatosan a tradícióra hivatkozik és a szellemi táplálékát is onnan nyeri. Nem egy múzeum, ahol kiállításra kerülnek az elmúlt évszázadok emlékei, hanem egy ízig-vérig mai együttes, amely a hagyományból inspirálódva hoz létre újra és újra egy mai művészetet. Hála Istennek, a színház mágikus tere lehetőséget ad arra, hogy ezt a hagyományt többféle műfajban és stílusban megjelenítsük. Van olyan nézőközönségünk, akik a tradicionális népzene és néptánc felé vonzódnak, ahol a hagyomány egyértelműen és szembetűnően jelenik meg az előadásainkban. De rajtuk kívül van egy egészen más típusú közönségünk, akik vonzódnak a historizáló előadások felé. A fiatalok egészen máshogy szocializálódnak, dinamikus, mai hangzású zenékhez szoktak, számukra fontos, hogy ömöljön az információ, a hangvétel legyen friss. Tehát miközben a Magyar Állami Népi Együttes előadásaiban újra és újra a múlt értékeire hivatkozik, ezt azonban a progresszió legmagasabb fokán teszi, hiszen a kezdetektől nincs más feladata, minthogy az adott korban a lehető legaktuálisabban állítsa színpadra a hagyományainkat.
– Nemcsak hazai közönséghez szólnak, hiszen nagyon sokat utaznak külföldre is. Nemrég például Erdélyben jártak.
– Valóban rendszeresen járjuk a világot. Ebben az évben voltunk Olaszországban, Azerbajdzsánban és készülünk még Lengyelországba is. Magyarországon 120-140, olykor 150 előadásunk is van és emellett talán a határon túli területeken való megjelenéseket tartjuk a legfontosabbaknak. Akár turnéval, akár egyszeri alkalmakkal minden évben elmegyünk a határon túlra, nemrég jártunk Erdélyben, voltunk Nagyváradon a Szent László Napokon és megyünk majd a Kolozsvári Magyar Napokra is. Rendkívül fontosak számunkra ezek a fellépések és érezzük a szükségességét is. Valamiféle lelki táplálék, ahogy a magyarok meg tudnak erősödni az előadásaink által, akár kultúrában, akár magyarságunkban. De legalább ilyen fontos a magam és a fiatal művészeim számára is, amikor minden egyes előadáson állva tapsol a közönség, s mi is megerősödünk abban a hitben, hogy jó úton járunk, jó az, amit csinálunk.
– És azt is elmondhatják, hogy a világ szinte minden szegletében jártak már, Európától a Távol-Keletig, Délkelet-Ázsiáig, vagy Észak-Amerikáig…
– Azt tapasztalom, hogy a magyar színpadi néptáncművészet rendkívül egyedi a világon, s minden szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ennek az élén a Magyar Állami Népi Együttes áll. A MÁNE képes olyan előadásokat színpadra állítani, ahol nincs szükség a verbális kommunikációra. Nem értik az énekszöveget, nincsenek tisztában a magyar népzene sajátosságaival, annak egyediségével, ennek ellenére ezek az előadások olyan egyetemes emberi kérdésekről szólnak, amelyek megérintik a nézőket. Az Állami Népi Együttes valóban sokat utazik külföldre is, nagyon sikeres.
– Bizonyára rengeteg élmény éri egy-egy turné során, melyik volt a legemlékezetesebb útja?
– Nehéz kérdés. Talán egy olyan visszajelzést emelnék ki, amely meghatározta az életemet. Néhány évvel ezelőtt az észak-amerikai turnénkon történt, San Fransiscoban az előadásunk után. A művészbejáró körül álldogáltam boldogan a nagy siker után kicsit magamba is fordulva, gondolkodva, amikor odalépett hozzám egy amerikai ember és megköszönte az előadást. Azt mondta, hogy nem gondolta volna, hogy egy ily távoli kis ország produkcióját látva ő is rátalál a saját gyökereire, s úgy érzi, el kell jönnie Magyarországra, meg kell ismernie ezt az országot, majd visszatérve, otthon kell megmutatnia, hogy ő honnan is jött. Ha ilyeneket hall az ember, tényleg repülni kezd a lelke.
– Mindig sűrű az együttes programja, vagy azért vannak lazább időszakok is?
– Hullámzó. A legintenzívebb időszakok mindig a bemutatókhoz kapcsolódnak, s ahogy egyre közelebb érünk hozzá, intenzívebbek a próbák is, akkor már reggel 9-től este 5-ig dolgozunk, s ez mind fizikailag, mind szellemileg megterhelő a társulat számára, miközben egy-két előadásnak még pluszban eleget is kell tennünk. A nyár talán egy picit lazább, mert akkor „csak” előadásaink vannak: a próbatermi munkákat a szükséges felújításokra próbáljuk szorítani, hogy legyen a tagoknak egy kis idejük a feltöltődésre, pihenésre, az izmok regenerálódására, hogy kicsit élhessék a családi életüket is. Aztán ősszel elkezdődnek az alapozások, a komolyabb próbatermi munkák, balett órák és technikai órák, énekórák. A jövő év nagyon különleges lesz, hiszen a Hagyományok Házát felújítják és tavasszal egy sosem volt 21. századi intézménybe és térbe költözhetünk vissza.
– Most mire készülnek?
– A közeljövő egyik fontos eseménye, egy monumentális közös vállalkozás, a magyarországi Úszó Világbajnokság nyitóünnepsége lesz, amelyben alkotóként veszek részt és a társulatom is szerepel majd sok más műfajú együttessel. A magyar táncművészet színe-java fog össze azért, hogy a világ számára nagyformátumú, reményeink szerint, felemelő előadást produkáljunk. A másik érdekesség, hogy ez az év a reformáció éve is, így ez alaklomból is készülünk egy előadással, melynek különlegessége talán az lesz, hogy a nagy magyarországi református központokba – Debrecen, Pécs – visszük el, ahol az adott művészcsoportok, vagy együttesek, kórusok és zenekarok is fellépnek velünk. Azt gondolom, hogy a reformáció üzenetéhez méltó előadást láthatnak majd a nézők
Foto : Dusa Gábor
