Amadeus korának legismertebb szopránja volt – Katherina Cavalierit egy opera-énekesnő kelti életre
Különleges dolog, hogy egy opera-énekesnő prózai darabhoz csatlakozik. Mi volt az első gondolatod, amikor Dobri Dani, a darab zenei vezetője felkért?
– Nagyon örültem neki. Képzeld, egyszer jelentkeztem a Színművészeti Egyetemre is, harmad rostáig jutottam. Szóval kacérkodtam a gondolattal, hogy színész legyek. Az operánál ez talán kicsit izgalmasabb játéklehetőség. Több alkalom adódik a csapatjátékra. Egy ária eléneklése individualistább műfaj, míg egy prózai darabban az összjáték csak együtt megy. Ráadásul ebben a színházban tényleg családias a hangulat.
Akkor mégis, miért opera?
– Zeneakadémiát végeztem, és egészen kicsi korom óta énekelek. Az első emlékek egyike, hogy hintázás közben, ahogy visz a lendület, egyre hangosabban énekelek. Ahogy nőttem, „komolyodtam”. Nyolcévesen népdaléneklési versenyt nyertem. Az iskolai énektanárnőm is ösztökélt, hogy érdemes zenével foglalkoznom. A meghatározó „találkozás” tinédzserként ért: Callas Toscája volt. Annyira elvarázsolt, hogy – emlékszem – egész nap ezt hallgattam. Szünet nélkül. Akkor lettem a műfaj szerelmese.
Első szerep?
– Nehéz kérdés… három éve végeztem az egyetemen, de sokáig koncertlehetőségek találtak csak meg, ami pályakezdőként persze szuper lehetőség, de mégsem egy operaszerep. Spinto szopránként – na, ezt hogy magyarázzam meg? Szóval nem drámai szoprán vagyok, hanem előtte egy lépéssel. Olyan, mint a rozé és a vörösbor közötti különbség: Tosca, és nem Turandot. Ezek a szerepek nehezek, és nem fiatalon találják meg az embert. De majd egyszer… Addig is maradok Katherina Cavalieri, aki amúgy egy létező személy. Habár sok minden távol áll az Amadeusban a valóságtól, ő valóban korának egyik legismertebb és elismertebb szopránja volt. Valóban Salieri tanítvány volt, és ahogy azt sejteti az előadásunk, egy, az élet adta szépséget nem megvető, öntörvényű nő volt.
És te? Te is öntörvényű vagy?
– Bizonyos értelemben igen, bizonyos értelemben nem. Várjál…? Lehet, hogy teljesen az vagyok? Nem, inkább céltudatosan megyek a magam útján. Mindig is tudtam, honnan hova szeretnék eljutni. Fontos, hogy mindeközben ne lépjek át másokon, és ne bántsak meg senkit. Igyekszem megtalálni a hasonlóan gondolkodókat, így nem egy állandó harc az életem. Erről eszembe jut a gyerekkorom: a szüleim egészen pici koromtól önállóságra neveltek, nem telepedtek rám. Élveztem a bizalmukat, így egészséges módon ki tudott alakulni az az iránytű, ami megmutatja, mikor járok a helyes utamon. Magabiztosan tudom szervezni az életem, nincs szükségem a visszaigazolásokra.
Kitől fogadsz el kritikát? Visszajelzést?
– A nálam tapasztaltabb pályatársak vagy egy adott produkcióban velem együtt alkotók között megtalálom azt, aki képes objektív visszajelzést adni. A barátom pályatárs, így az ő véleményére nagyon adok… habár lehet, hogy ő elfogult.
Szoktatok „örömzenélni” otthon? Előkerül a gitár, lekerül a porvédő a zongoráról?
– Párom, aki tenor, klasszikus gitárból szerzett először végzettséget. Úgyhogy előfordul a „csak úgy” zenélés. Gyakorolni és vívódni is szoktunk együtt. Tök jó, hogy tudunk egymásnak szakmai tanácsot is adni. Gyakorlatilag egymástól és egymás által tanultunk meg igazán énekelni. Az a jó, hogy mind a ketten izgulunk egymásért és magunkért
Van egy sztereotípia: az opera-énekesnők nagyok, kövérek, és fennhordják az orrukat. Te ettől nagyon messze állsz. Vajon lehet, hogy a generációváltás nem csak a külső jegyekben mutatkozik meg? Megérkeznek azok az operaénekesek, akiket a fiatalok is megszerethetnek, idollá tehetik, és akik talán visszacsábítják a tizen-, huszonéves generációt az Erkelbe és az Operaházba?
– Ötven-hatvan évvel ezelőtt sem ez volt az ideál. Volt valóban egy ilyen időszak is, de szerencsére újra fontos a külső megjelenés. Ahogy a technika fejlődött, egyre kevésbé volt fontos az énektechnika. Áténekelni egy zenekart, nem volt kérdés. Ma már az operaszínpadokon sem idegen a mikrofon. A CD-minőségű énektudás pedig a hangmérnök kezén, és nem az énekes hangján, tudásán múlik.
Régen, mire az ember pályára került, már az első szárnypróbálgatásokkor is készen volt. Tréningben volt a teste, a hangja, a lelke. A sok „segítség” ellene dolgozik az énekesnek, hisz mire birtokába kerül a megfelelő tudásnak, és kész lesz a nagy szerepekre, addigra középkorú, magára kevésbé igényes nőként vagy férfiként lép színpadra. Aki nem nyitott a zenére, az nyilván nem tud „mibe beleszeretni”. Remélem, hogy mi, fiatalok megtaláljuk a technika vívmányai és a klasszikus, olasz operaiskola között a megfelelő egyensúlyt, és nem csak hangilag erős, hanem a közönség által szerethető művészként lépünk színpadra. Jó lenne néhány olyan óriásplakátot látni, ahol huszon-, harmincéves fiatal operaénekesek mosolyognak ránk, és nem csak popzenészek.
Karina hatalmas szenvedéllyel mesél a hivatásáról. Órákig hallgatnám szívesen. Egy pillanatra önmagát is félbeszakítva kérdezi: – Tudod, mit mond Tasnádi Bence Mozartként az opera műfajáról?
– Abban különbözik bármelyik másik műfajtól – elemzi Figaro története kapcsán -, hogy nem kell külön-külön végighallgatni a szobalány, a kamarás, a férj, a feleség gondolatait, mert a zene képes egyidejűleg kifejezni mindegyikük hangulatát, mondanivalóját. Ezért élő az opera, nem egy muzeális műfaj. Mekkora csoda, hogy a párhuzamosan hömpölygő szólamok és librettó egyszerre – a Figaro esetén hét ember összjátéka – közvetít megannyi gondolatot és érzelmet.
Hömpölygő személyiség. Ahogy beszél, belém ötlik: vajon miben tud megpihenni, hogy tud megállni egy pillanatra.
– Alapvetően nagyon érdeklődöm minden iránt, ami a szépséghez kötődik. Meditatív pillanat például a sminkelés. Érdekel az is, másokban is a szépség. Kint és bent egyaránt. Fontos, hogy ez a kettő összhangban legyen. Ha valaki nem tudja „lefordítani” a lelkét a világ számára, akkor lehet, hogy elcsúszik a gondolat, nem derül ki, ki lakozik a korpusz mélyén.
Szereposztás
Antonio Salieri: Fila Balázs
Wolfgang Amadeus Mozart: Tasnádi Bence
Constanze Weber, Mozart felesége: Kónya Merlin Renáta
II. József, Ausztria császára: Chajnóczki Balázs
Johanna Kilian von Strack gróf, császári kamarás: Molnár Zsuzsanna
Franz Orsini Rosenberg gróf, a Császári Opera igazgatója: Quintus Konrád
Gottfried von Swieten báró, a Császári Könyvtár prefektusa: Galkó Balázs
Első Venticello, Szellőcske, hírek, rémhírek és pletykák hordozója: Előd Álmos
Második Venticello, Szellőcske, hírek, rémhírek és pletykák hordozója: Horváth Sebestyén Sándor
Katherina Cavalieri, Salieri tanítványa: Szigeti Karina
