Minőség, érték, új közönségrétegek Az év leglátványosabb fotókiállítása a Műcsarnokban

A Műcsarnok 2018-ban is sztárkiállítással indította a Budapest FotóFesztivál rendezvénysorozatát, az idei év leglátványosabb fotókiállításával. Sandro Miller tárlatán John Malkovich válik a kamera mestereit idéző fotók főhősévé. A 2017-ben 20 új fotóval kibővített sorozat Budapesten látható először. Szegő György művészeti igazgatóval beszélgettünk, aki nemcsak a többi teremben látható legújabb kiállításokat mutatta be, de a Műcsarnok célkitűzéseibe is beavatott.

– Megnyílt a Műcsarnokban Sandro Miller amerikai sztárfotós és John Malkovich világhírű színész projektje, a Malkovich Malkovich Malkovich – Tisztelet a kamera mestereinek című kiállítás. Milyen volt a fogadtatás?

– Minden előzetes várakozásunkat felülmúlta az anyag. A megnyitó, ami mindig ünnep számunkra, különösen az, ha jelen van a külföldi alkotó is. Sandro Miller rendkívül közvetlen figura, aki nagyszerűen át tudta adni, hogy hogyan gondolkodik az általa készített anyagról, hogyan és milyen személyes motiváció nyomán születtek az alkotásai. A megnyitónkon szép számmal voltak jelen a magyar vizuális kultúra képviselői is, többek között olyan kiváló magyar fotósok, mint Keleti Éva, Korniss Péter, Haris László, Benkő Imre, Tímár Péter vagy Gáti György.

– Sandro Miller Chicagóból érkezett Budapestre, hogy részt vegyen a kiállítás megnyitóján. Bizonyára több itt járt hasonlóan neves művész is értékelte a Műcsarnokot.

– Sandro direkt a megnyitóra érkezett hozzánk és részt vett az ezzel kapcsolatos sajtóeseményeken is, sok interjút adott. Nem ő az első olyan művész, aki amikor körbenéz a Műcsarnokban, elismerését fejezi ki. Magyarország Amerikából nézve nagyon kicsi ország, meglepte, hogy ilyen léptékű, a képzőművészet és a vizuális kultúra számára alapított intézménnyel büszkélkedhetünk. Többször tapasztaltam, hogy világhírű alkotók szinte irigykednek, inkább úgy mondom: jó az összbenyomásuk – és ez jó érzés. A Műcsarnok kitüntetett helyet foglal el a főváros kulturális kínálatában, az Andrássy út impozáns promenádjának végén, a Szépművészeti Múzeummal és a Millenniumi Emlékművel együtt megadják a Sugárút méltó urbanisztikai zárását. Maga az épület alaprajza ókori bazilikát idéz, 13 egymásba nyíló csarnoktérből álló tér-együttes, több mint 2500 négyzetméteres kiállítótérrel. Rendkívül imponáló nemzetközi összehasonlításban is, hiszen mindegyik tér ki tudja szolgálni a klasszikus tárlatokat és a kortárs művészet „fehér kocka”-igényének is megfelel.

Másfél évvel ezelőtt jubileumi kiállítással ünnepeltük a Ligetbe települt Műcsarnok megnyitásának 120. évfordulóját. Az intézmény létrehozása és felavatása a Monarchia és Magyarország virágzásának idejére esett, ezért Az első aranykor című tárlaton e korszak festmény-remekeiből válogattunk. Nemzetközi rangú tudományos kurátort, Sármány-Parsons Ilonát kértük fel ehhez a jelentős számban külföldi anyagból összeállított kiállításhoz. És a régi stílusú prezentációt megújítva bámulatos sikert értünk el. 35 ezer néző látogatott el erre a tárlatra. A nemzetközi konferencián a művészettörténet és a társadalomtudományok tudósainak előadásaiból készült kétkötetes könyv bemutatója március 27-én lett az Urániában.

Az évfordulós tárlat-együttessel egyidőben az oldalterekben mai alkotók és művészcsoportok, kortárs anyagok mutatkoztak be. Ezeknél ‒ a mai kiállítás-szemlélet szerint ‒ a fehér térben viszonylag lazán helyezkednek el a művek. Lenyűgöző képessége az épületnek, hogy egyszerre mindkét kiállítás-rendezői irány kiválóan megvalósítható benne.

– Sandro Miller bő három évtizede meghatározó alakja az amerikai fotográfiának. Jeles személyiségek fényképésze, akinek divat- és reklámfotóinak minőségét világcégek felkérései is fémjelzik. Mitől érdekes ez a magyarországi kiállítás?

– Sandro Miller többéves projekt eredményeként rakta össze azt a 63 képet, amelyek közül 20 teljesen új fotó, Budapesten látható először. A sorozat képei kiegészültek, például André Kertész parafrázisokkal. Ugyanis mindegyik alkotást csak az alapján nevesíti az alkotó, hogy milyen ikonikus, fotótörténeti minta nyomán készült a kép. Ám szereplője nem a fotó egykori modellje, hanem az azt eljátszó és egyben megszemélyesítő John Malkovich. Egy igen informatív werkfilm is fut a kiállításon, amely alátámasztja, hogy a színházi vagy a filmes gyakorlathoz hasonló összművészeti alkotófolyamat végén készülnek el a képek. Sandro akkor exponál, amikor már akár több heti munka eredményeként előállították a szituációt, a kellékeket, a jelmezt, a maszkot, a parókát, a világítást. És megválasztják az optikát, a gyújtótávolságot, hogy előálljon „ugyanaz” a kép, amiről első pillantásra azt gondoljuk, hogy az maga az eredeti ikonikus fotó. Közelebbről nézve azonban látjuk, hogy ez nemcsak parafrázisa, hanem valahol újjáteremtett változata az eredetinek, amellyel az alkotó tisztelegni akar az őt ihlető nagy fotósok előtt.

Sandro 16 évesen kezdett el fotózni és rácsodálkozott az eredeti képekre. Egész életében elkísérte őt ez a minta és később, sikeres fotósként, amikor már megtalálta a saját hangját, meghatóan személyes motivációval – felgyógyult egy betegségből – úgy érezte, hogy tisztelegnie kell az őt ihlető nagy mesterek előtt. És új műfaj született. Mintha egy színházi előadást látnánk, hiszen nagyon sok színészt, médiaszereplőt játszik el John Malkovich. Mintha egyetlen előadás jelenne meg a néző előtt. Hat az érdesebb színházi farce és a szelídebb humor is. Képzőművészet- és fotókritikusi és kurátori előzményeim mellett a több mint harmincéves színházi látványtervezői múltam is motivált a Malkovich Malkovich Malkovich kiállítás meghívásakor, és Szarka Klára kurátor remekül rendezte meg a tárlatot.

– Exkluzív tárlatvezetésekkel is várják a látogatóikat, hiszen többek között Keleti Éva fotóművész vagy Udvaros Dorottya színművésznő után, áprilisban például Falusi Mariann énekesnővel vagy Cseh László világ- és Európa-bajnok úszó vezetésével is találkozhat a közönség.

– Minden kiállításunk mentén hasonlóan gondolkodunk a nézőkkel való kapcsolatról: rengeteg kísérőprogramunk van, amelyeknek egy része klasszikus vezetés, például művészettörténész által, vagy exkluzív vezetés, amelyen egy-egy érdekes személyiség – akár teljesen más szemszögből – közelít a témához. Technikai felkészültségünk és a tereink körülbelül 50 főt tudnak fogadni ezeken az eseményeken, de ezenkívül vannak irodalmi, zenei, színházi, kortárs-tánc programjaink is, amelyek hol lazán, hol szorosan kapcsolódnak a mindenkori kiállításokhoz. A kísérő eseményeink jó része a kiállítótérben születő egyszeri előadás.

– Négy éve tölti be az igazgatói tisztséget a Műcsarnokban. Milyen új feladatokat hozott ez az ön életébe?

– Nem igazán változtatta meg a mindennapjaimat ez a tisztség. A ’80-as években kicsit kiszorított a kultúrpolitika akkor felívelő látványtervezői pályámból. Ekkor kezdtem párhuzamosan művészeti írásokat, műkritikát publikálni, és kurátori feladatokat ellátni. Van bő előzménye annak, hogy most művészeti igazgató lettem, hisz’ korábban is hasonló témában dolgoztam. Néhány kiállítás, aminek kurátora és/vagy látványtervezője voltam: Építészeti tendenciák (1968-81); Stúdió’85; több Prágai Szcenográfiai Quadriennále; Diaszpóra és művészet; Mi vagyunk Atlantisz! – Velencei Biennále; Álmok álmodói – Millenáris Park; Építészet és ornamentika – Párizs/Brüsszel/Tokió; Ennyi/Cut – magyar filmes emigráció; Látvány – magyar képzőművészet a színház és a film között; 100% Kreativitás – Építészeti Nemzeti Szalon 2014; Nicolas Schöffer; – utóbbi három a Műcsarnokban.

Nem a tisztségem adja az új helyzetet, hanem az, hogy most nem foglalkozhatom színházi látványtervezéssel; ezek ma egyszerűen nem férnek bele a napi menetrendembe. A kiállítás látványok körüli munka a kárpótlás. Összetett munka a művészeti igazgatóé: nemcsak egy, de 4-5 tárlat is fut együtt a Műcsarnokban, évi átlag 25 kiállításunk van, 200 kísérőeseménnyel.

– Milyen célokat fogalmaztak meg a kiállítás-programmal?

– A koncepciónk az, hogy a Műcsarnok ne csak a korábbi évekhez talán jobban kötődő jól képzett középosztály igényeit szolgálja ki. Célunk, hogy azokat a közönségrétegeket is el tudjuk érni, akiknek – önhibájukon kívül – sem a magyar oktatási rendszer, sem a vizuális művészetek körüli kultúrpolitika nem tudta megadni azt a műveltséget, hogy élménnyé válhasson számukra az a globális kortárs művészet, amely a korábbi évtizedekben erősebben jelen volt a Műcsarnokban. Természetesen továbbra is itt van a házban ez a karakterű művészet, de nyitott programunk és a termek egymásra nyitott ajtói lehetővé teszik, hogy a látogató egy-egy kiállításra érkezvén művészetfelfogásától különböző tárlatokat is megtekinthessen. A nézőszámok azt igazolják, hogy sikerült megnyernünk ezeknek a rétegeknek az érdeklődését: négy és fél évvel ezelőtt az éves látogatószám 48 ezer, tavaly pedig 140 ezer volt. Tehát a nézők száma csaknem megháromszorozódott, ami önmagában talán nem sokat jelent, de úgy gondolom, hogy az emberek élményekkel térnek haza. A ’90-es évek végén a művészeti doktori dolgozatomat a befogadói esztétikából készítettem el – izgalmas feladat volt, de akkor nem sejtettem, hogy később mennyire hasznossá válhat.

– Lehet-e újításnak nevezni a szalonműfajt, amit visszahoztak a Műcsarnok falai közé?

– Valamikor régen újítás volt a szalon, ma régi-új rendszer.

– A Nemzeti Szalon célja, hogy időről időre megbízható körképet nyújtson a vizuális művészetek különböző területein született főbb teljesítményekről. Miért érezte azt, hogy erre igény van?

– A Műcsarnok története nagy részében jelen volt ez a forma. A művészek beküldték a műveiket, abból zsűri válogatta ki a legszebbeket. Most ez kurátori válogatás alapján működik. Célunk a minőség, hogy a más művészetfelfogású alkotások vagy alkotói attitűdök egyformán értékként, válogatott szalonanyagként jelenhessenek meg, még akkor is, ha teljesen más az egyik vagy a másik irány célközönsége. Talán ez újítás a műfajban. Régen létezett szabad beadás: amit beküldtek, azt ki is tették. A 19. századi párizsi szalonokba mindig válogatás útján kerültek az alkotások, ami hatalmas vitákat generált: többek között az impresszionizmus is eredetileg csúfnév volt, amit a kirekesztettekre ráragasztottak. Azután a kirekesztetteknek is lett szalonja. Most senki sincs kizárva, bár olykor mégis lehet ilyen hangokat hallani a sajtóban és a szakmában. Először is, meg kell nézni a kiállításainkat és meglátni a közönség érdeklődését, utána érdemes ilyen fajta pánikot kelteni. Azt feltételezem, hogy a kirekesztettség bizonyos esetekben a kirekesztett önkéntes vállalása. A korábban említett társművészeti eseményeink – színház, film, zene, kortárs tánc, szakmai események, konferenciák – is olyan látogatottak és sikeresek, hogy csak mosolyogni tudok a huhogáson.

– A Kilenc műteremből című kiállítás két héttel korábban nyílt, mint Sandro Miller Malkovich Malkovich Malkovich | Tisztelet a kamera mestereinek című kiállítása. Milyen további tárlatokkal készülnek ebben az évben?

– A Kilenc műteremből egy korábbi, a nagyon sikeres Frissen című kiállítás folytatása. Másfél éve csináltunk egy kiállítást, ahol 9 + 1 kortárs festő és szobrász egy-egy teremnyi tárlategyüttesét a Műcsarnok kilenc munkatársa rendezte. Nagyon sikeresek ezek a tárlatok és a kísérő eseményeik is. Az idei kiállítást is kiegészíti a DERKÓ 2018 című tárlat, utóbbi a Műcsarnok még nagyobb múltra visszatekintő sorozata. A Derkovits Gyula-ösztöndíj – amire a 35. évüket még be nem töltött képzőművészek pályázhatnak minden évben – idén volt 62 éves. Itt egy egész más generáció jelenik meg, mint a Kilenc műterem középgenerációs vagy idősebb korosztálya, mégis nagyon jó átjárni a termekben, és nemcsak azért, mert az idősebbek rendkívül frissek, hanem azért is, mert a művészek nagy része valamikor „derkós” volt. Az őszi szezon nagy témája az életreform-gondolat és a képzőművészet áthatása ‒ egykor és ma.

A Műcsarnok mélyföldszintjén van még három egységük. Az egyik a büfé, a másik egy előadóterem, ahol többnyire konferenciákat tartunk. A harmadik egység pedig egy kéttermes kis galéria, a Műcsarnok-Box, ahol az elmúlt években a magyar képzőművészeti felsőoktatás – beleértve olyan határon túli városok, mint Kassa, Besztercebánya, Nagyvárad egyetemeit is – jelent meg egy-kéthónapos kiállításokkal. Idén kilépünk ebből a szakirányból és azt nézzük meg, hogyan tud a bölcsészkari oktatásban megjelenni a képzőművészet élményszerű workshopokkal. A nem képzőművésznek készülő pedagógusjelöltek olyan impulzusokat kapnak itt, amivel később az alap vagy középfokú oktatásban élni tudnak. Bán András vezető kurátor Ez kit érdekel? Képzettársítások az iskoláról workshopjának munkáiból kiállítás is készül majd, ami nagyon jelentős nyitásnak ígérkezik. Ezzel jövőt építünk.

Látogatók a 2018-as DERKÓ kiállításon