„Nem létezhet külső elvárás, csakis belső kényszer, igazság” Fiatal képzőművészekkel a diplomától a galériákig

Mi történik, ha két fiatal képzőművész találkozik? Rácz Noémit és Kala Bencét nemcsak a festészet köti össze, egy párt alkotnak a hétköznapokban is. Mindketten büszkélkedhetnek elismerésekkel, volt már közös kiállításuk, most pedig egy új művészeti projekten dolgoznak. A festészet elkötelezettség, hivatás és életforma – vallják a művészek, akik az útkereséstől a sikerekig meséltek a szakma szépségeiről és nehézségeiről egyaránt.

–  Hogy képzeljük el egy fiatal művész mindennapjait a XXI. században? Mivel foglalkoztok pontosan?

Rácz Noémi: Képzőművészettel. Pontosabban festészettel. Még pontosabban az egyensúly megteremtésével, az alkotás és az egyéb teendőink között. Jelenleg próbálunk kialakítani egy másfajta, az eddigi „egyetemista” életformától merőben eltérő ritmust, amiben a meditatív műtermi munkának, az anyaggyűjtésnek-kutatásnak, és az ezekhez szükséges anyagiak előteremtésének a kiegyensúlyozására törekszünk.

Kala Bence: Újfajta struktúrákra van szükségünk az egyetem befejezése után. 2016 őszén alkotótársainkkal létrehoztuk a MŰTŐ nevű csoportot, aminek a bázisa egy belvárosi műterem-együttes és projekttér. Kiállításokat, koncerteket szervezünk, próbálunk láthatóak maradni és lehetőséget, helyet adni a progresszív alkotóknak, ötleteknek.

–  Hogy indult a művészet iránti vonzalmatok?

N. A lehető legtermészetesebb elfoglaltságként tekintettem a rajzolásra. Szuper iskolába kerültem, ahol kiélhettem minden kreatív energiámat, művésztanár foglalkozott velünk, nyolcévesen már linót metszettem és tűzzománcoztam. A továbbtanulásnál is egy művészeti gimnázium volt a befutó és azután el sem tudtam képzelni, hogy az egyetemen ne a képzőművészettel foglalkozzak.

B. Ahogyan Noéminél, nálam is egy természetes, megmagyarázhatatlan késztetésből nőtt ki ez a vonzalom, aminek első megfogható formája az állandó rajzolás volt. Középiskolás korom alatt több szakkörben, műhelyben megfordultam, ilyen volt a Galéria Kör, vagy az MS Mester műhely.

–  Miért épp a festészet?

N. Mindig fokozottan érzékeny voltam a színekre, formákra, textúrákra. Rajongtam a gyönyörű illusztrációkért, festészeti albumokért. Örömömet leltem a műtárgyak, különösen a festmények megfigyelésében, az egyéni kézjegyek, felismerésében. A különféle eszközök, a festékes tubusok, ceruzák, látványa és illata is vonzott, végül a festőműteremben ragadtam.

B. Az, hogy festőművész szakra jelentkeztem 2010-ben jórészt Kőszegváry Kálmánnak és annak a fantasztikus közösségnek volt köszönhető, amelyet kialakított. Az MS Mester kör egy szakkör volt, bár ennél sokkal többet jelentett, egy valódi képzőművész-közösség formálódott itt az évek alatt. A szakkörben megismert barátaim is a Képző festő szakára jelentkeztek, vagy már ott tanultak, esetleg ott végeztek. A Képző kívülről is nagyon érdekes helynek tűnt!

–  Mennyire volt nehéz bekerülni az egyetemre?

B. A sikeres felvételi szerintem egy jó pillanat kérdése. Rengeteg olyan tényező játszik közre, amelyet előre nem lehet kiszámítani. A három forduló alatt sokfajta feladat van, a kiválasztásnál több szempont játszik szerepet, egymástól függetlenül is. Az egyes mesterek tanársegédjeikkel konzultálva választanak ki felvételizőket az osztályukba. Engem elsőre felvettek, Gaál József és Chilf Mária választott ki az osztályába.

N. Nálam ez egy soknyaras projekt volt, kisebb kitérőkkel. Ez a szituáció nem ritka a mi egyetemünkön, hozzám hasonlóan sokan második, harmadik, negyedik próbálkozásra jutnak be a választott szakra. Arra nehéz válaszolni, hogy pontosan mi az oka a többszöri elutasításnak. Számos elvárásnak kell megfelelnie a jelentkezőnek, biztos rajzi háttérrel kell rendelkezni, a portfóliónak is figyelemreméltónak kell lennie és a személyes benyomásnak is szerepe van a kiválasztási procedúrában. Utólag nem bánom, hogy így alakult. A Képzőn töltött időt tudatosabban, koncentráltabban tudtam megszervezni, mintha 19 éves fejjel kerültem volna valamelyik festőosztályba.

–  Arról hallunk, hogy az egyetemen végzett diákok alkotásaiból kiállítást rendeznek, de ezután már kevesebbet tudunk a művészekről, szinte eltűnnek a műveikkel együtt a nagyközönség szeme elől. A diploma megszerzése után mennyire volt körülményes számotokra az elhelyezkedés?

B. Festőművész szakon végeztünk, 2016-ban Gaál József osztályában. Valóban, a diplomamunkákból kiállítást állítanak össze az egyetem Barcsay termében, majd a diplomavédéseket követően a meghívott opponensek (a mi esetünkben Verebes György festőművész és Fehér Dávid művészettörténész) és a tanári kar döntése alapján rendeznek egy Best of Diploma kiállítást. Ott minden szak képviseli magát 2-3 diplomázóval, akiknek a munkáját a legkiemelkedőbbnek tartják az adott évben. Mindketten szerepeltünk ebben a válogatásban. Az elhelyezkedés a mi esetünkben (festőművészek esetében) nem olyan magától értetődő, mint a legtöbb szakmában. Az “eltűnés” és “újra felbukkanás” teljesen természetes jelenség egy festő életében.

N. Azt hiszem, senki nem lepődik meg azon, ha azt mondom, a festészet nem egy heti 40 órás állás. Nincs főnökünk, nem dolgozunk megrendelésre, az egyetem után felszabadító a felügyelet hiánya. Teljes mértékben különbözik minden más munkakörtől, ami egyszerre nagyszerű és elbizonytalanító érzés. Rövidre zárva, a festészetnek egy elkötelezettségnek, hivatásnak, életformának kell lennie, ami mellett szükséges egyéb munkát is vállalnunk. Szerencsésebb esetben ez a munka kapcsolódik a képzőművészethez, jó példa erre a rajz, művészettörténet tanítás vagy a múzeumpedagógiai foglalkozás vezetése.

–  Segítséget nyújthatnak például a pályakezdők számára kiírt pályázatok. Vannak ilyen típusú tenderek, amelyeken indulhattok?

R. N. Számos pályázat van, amit professzionális képzőművészeknek írnak ki. Kifejezetten festészeti tematikájú már kevesebb (ilyen például az Esterházy pályázat, amely a festészetre, illetve annak határterületeire fókuszál) de a legtöbb pályázatra jellemzően nincs ágazati megkötés. A mi szakmánkban klasszikus “elhelyezkedésről” nem lehet beszélni, de többféle stratégia létezik a fennmaradásra. Ennek alapja a folyamatos alkotás, pályázás: benne kell maradni a vérkeringésben. Kiállításokon kell részt venni, érdemes követni a kortársakat. Heti szinten rengeteg esemény, kiállítás van, ezeken lehetetlen kivétel nélkül megjelenni, de ezek követése is hozzátartozik a hivatásunkhoz. Fontos már az egyetemi évek alatt kiépíteni egy kapcsolatrendszert, amire a későbbiekben támaszkodhatunk.  

B. Vannak pályakezdők indulását segítő állami pályázatok, mint például a Derkovits-ösztöndíj vagy a Barcsay-ösztöndíj. Rengeteg rezidencia-program van, mely nemzetközi művésztelepeken való részvételt biztosít vagy egy hosszabb letelepedést, aktív alkotó fókuszálást tesz lehetővé egy műteremben, a világ egy pontján.

–  Ha meg szeretném nézni Rácz Noémi vagy Kala Bence képeit, hol találkozhatok veletek? Vannak kiállításaitok?

N. Decemberben nyílt egy közös kiállításunk Bencével, ALLES KLAR! címmel Budapesten, a Fészek Galéria Herman-termében, mely január elejéig volt látogatható. Ugyancsak decemberben, egy tehetségprogram keretében, több, hozzám hasonlóan fiatal debreceni kötődésű alkotóval állítottam ki a debreceni B24 galériában.

B. Az egyetem alatt a helyzet egyértelműbb volt, mindketten szerepeltünk csoportos kiállításokon, például osztálykiállításokon (ilyen volt például a Mazart galériában a “Figyelem” című csoportos kiállítás 2014-ben vagy az APA galériában rendezett Aura Exotic 2016-ban). Azóta sokkal inkább önszervezők vagyunk, bár előfordul, hogy keresnek minket, például 2016 őszén a Várkert Bazárban állítottunk ki az Entreé című csoportos kiállításon, amely az ország különböző művészeti egyetemeinek friss végzőseit mutatta be.

A projekt-terünk (Műtő) eseményei egyébként mindenki számára nyitottak, minden általunk szervezett eseménnyel kapcsolatos információ elérhető a csapatunk facebook oldalán (facebook.com/mutogroup/).

Egy fiatal képzőművésznek milyen lehetőségei vannak például a galériáknál?

N. A kereskedelmi galériák nem a frissdiplomás alkotókra koncentrálnak, tisztelet a kevés kivételnek. Ennek olyan „ésszerű” okai is lehetnek, mint a kockázatkerülés, a biztonsági játék, vagy szimplán csak annyi, hogy bizalmatlanok velünk szemben. Alapvetően egy nagyon kicsi, sokszorosan telített piacról beszélünk, amelyből sokan akarnak profitálni.

B. Egy galériával való együttműködés elsősorban azért lehet fontos, mert az ember láthatóvá válhat, szakmai képviseletet, támogatást kaphat, vagy akár közvetlenebb módon hozzáférhet a gyűjtőkhöz. Nincs tapasztalatunk kereskedelmi galériával, mi jelenleg más úton haladunk: egy artist-run-space-t hoztunk létre néhány hozzánk hasonlóan fiatal, pályakezdő alkotóval. Egy képzőművészek által, 100 százalékban önerőből működtetett kiállítóteret kell elképzelni.

Nemrég vált hivatalossá, hogy részt vehetünk a stockholmi Supermarket Art Fair-en, ahová decemberben kaptunk meghívást. Ez a pár napos esemény pont ilyen, művészek által létrehozott és menedzselt, kiállítótérrel rendelkező kollektívák bemutatását tűzte ki célul. Jelenleg ez és más, a 2018-as évre tervezett esemény foglalkoztat minket. A közös célok kijelölése és megvalósítása állandó feladatunk.

–  Mekkora az igény a műveitekre? Meg lehet ebből élni ma Magyarországon?

K. B. Azt látjuk, hogy nem, alapvetően ebből nem lehet “megélni”. A legtöbb volt évfolyamtársunk (és ez a régebben végzett ismerőseinkre is igaz) tanít, tervezőgrafikusként dolgozik, 3D-grafikával foglalkozik, esetleg díszleteket készít filmekhez vagy színház darabokhoz. Ez még azokkal is így van, akiket esetleg egy kereskedelmi galéria leszerződtetett.

N. Több munkánk van vállalati gyűjteményekben, de ezek még a különféle tehetségprogramoknak, pályázatoknak köszönhetőek. Korlátozott az igény a festményekre, ez tény, és kicsi az a közönség, aki meg is engedheti magának a műgyűjtést. Másrészt minden festő-képzőművész annak örül, ha a műve jó kezekbe kerül, gondoskodnak róla, megbecsülik, nem a színe miatt választják a design kanapé mellé.

–  Vannak olyan mesterek, példaképek, akikre felnéztek, akiket követtek?

N. Csodálatra méltó, ha valakiben megvan az a „kattanás”, amivel létre tud hozni egy jelentős életművet, amire a világon mindenhol felkapják a fejüket. Ezt magyarként egyértelműen nehezebb megcsinálni, de van, akinek sikerült. Ebben rengeteg következetesség, alázat és legfőképpen munka van.

B. Bak Imre vagy Tót Endre életműve például ilyen.

– Hasonló az érdeklődésetek, mindketten művész életet éltek és nyilván a hétköznapokat is együtt töltitek. Közösen is dolgoztok?

B. Osztálytársak és műteremtársak voltunk, az elmúlt évek alatt volt időnk összecsiszolódni. Pillanatnyilag nem egy helyen dolgozunk Noémivel, de ez nem azt jelenti, hogy elszigetelten alkotunk egymás mellett. Segítjük és figyeljük egymást amennyire lehet. Az együtt töltött időnk jelentős részét átszövi a hivatásunk, de fontos számunkra, hogy ne csak és kizárólag ezzel töltsük az időnket.

– Ha már korábban szóba jöttek a pályázatok, elismerések, ti mire vagytok a legbüszkébbek?

B. A legutóbbi pozitív visszajelzés az volt, hogy meghívtak El Bruc-ba, egy Barcelona melletti művésztelepre, ahol eltölthettem egy hosszabb időszakot egy rendkívül inspiráló közegben, festők, írók, dizájnerek és zenészek között. Noémi nemrég a debreceni MODEM-ben szerepelt egy fiatal magyar és lengyel festőművészeket bemutató kiállításon (XY – újgenerációs lengyel – magyar festészet, MODEM).

– Az alkotás során mennyire kell figyelnetek a befogadóra, a célközönség elvárásaira? Meg tudjátok valósítani önmagatokat a művészetetekben?

B. Szerintem nincs olyan, hogy „célközönség”. Minden néző alapvetően más és más elvárásokkal rendelkezik a kortárs képzőművészettel kapcsolatban (már ha vannak ilyenfajta elvárásai).

R. N. Egyetértek Bencével, a célközönség nem egy kézzelfogható fogalom. Sok emberhez eljut, amit csinálunk, még többhöz nem jut el. Egy alkotónak természetes igénye van arra, hogy formába öntsön érzéseket, problémákat, az életnek nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló fragmentumait. A „néző” pedig kitünteti a figyelmével azt az alkotást, ami valamilyen formában megérinti. Alapvetően a kétfajta igényt nem lehet összemosni. Sokféle alkotói attitűd van, ez kétségtelen, szimpatikus és kevésbé szimpatikus – van, amivel tudok azonosulni és van, amivel semmilyen körülmények között nem kívánok szellemi közösséget vállalni. Abban a pillanatban, hogy művész szemmel közelítek meg egy engem foglalkoztató problémát, csak és kizárólag az számít, hogy én milyen utat választok, milyen eszközöket, mintákat alkalmazok. Nem létezhet külső elvárás, csakis belső kényszer, igazság.

Borsos Zsuzsanna