„Úttörő vagyok, nem forradalmár” Interjú Román Sándorral, az ExperiDance Táncszínház megalkotójával, koreográfusával

Karizmatikus vezető, örök szólista,  ugyanakkor elhivatott csapatjátékos. Művész, aki a csillagok felé tekint, viszont következetesen ügyel arra, hogy ne szakadjon el a józan földi szféráktól.  Világpolgár, aki számára egy apró falu is otthonos közeg. Elkötelezett értékőrző és egyben született újító. A kettősségek embere, aki egységet teremt. No meg nem mindennapi ízeket…

Ha egyetlen ExperiDance produkcióval fémjelezhetné önmagát, melyik lenne az és miért?

• A kertész álma – A pokol színei. Ez volt az a helyzet, amikor megkaptunk pénzt, paripát, fegyvert és egy dolgunk volt: hogy létrehozzuk ezt a stílust. Evidencia, hogy az út a fontos, nem az eredmény. Persze, kellenek a visszaigazolások, de ettől függetlenül minden művész tudja, mikor alkotott valami maradandót. Amit én az ars poeticámnak tekintek: a rossz dolgokat is transzformáljuk jóvá. Nagyon kevés az olyan művészeti megvalósulás, ami az élet igenlését teszi előtérbe, mi viszont éppen ezt szeretnénk. Nekem ez azért fontos, mert az egész életem arról szólt, hogy a küzdelem mindig meghozta azt az érzületet, amitől az életnek lett értelme. Magam köré gyűjtöttem azokat a tehetséges, önmegvalósító táncművészeket, akik a művészetükkel szeretnének valami újat létrehozni, a gyökereket nem megtagadva, hanem azokra építkezve.

Gyakran említi, hogy ezek a gyökerek, valamint a közeg, ahonnan indult, mennyire meghatározóak…

Én úgy élem az életemet, hogy igyekszem észrevenni, hogy a fű zöld, hogy vannak illatok. Ebbe születtem, számomra ez természetes. Alapvető élményként ott van bennem annak a természetessége, ahogy kimentem a Tisza-partra, ahogy a kertben kihúztam egy sárgarépát, leszakítottam egy paradicsomot, amiben még benne voltak azok az anyagok, amik ma már nincsenek. Valami hiányzik a mai rohanó világból, mert már nem engedjük, hogy megérjen valami. Eltűnt az a világ, amiben éltem és én újra szeretném a honfitársakkal megismertetni. Ez a megismerési folyamat ma már teljesen más kommunikációra alapszik, ráadásul a ma embere annyira el van foglalva a maga életével, hogy nem is nagyon lehet abból kibillenteni.  Nem is ezt akarom, én csak versenyzek a mai világ adta lehetőségekkel. Ebben az értelemben én is egy lehetőség vagyok és ha művészként meg akarom szólítani az embereket, akkor ki kell jönni a fellegváramból. Ha a tevékenységemmel boldogságérzetet tudok kelteni, akkor az másokkal is elhiteti, hogy ennek az érzésnek helye van itt a földön és hogy az állapot, amiben van, nem csupán létezés, hanem egy valós élet. Vannak olyan kortársaim, akik vállalták, hogy továbbadják a múlt értékeit, de kevesen vagyunk. Ezért van felelősségem, mert én pontosan tudom, mit kaptam attól a falusi közegtől. Volt egy józan paraszti logika, ami az életre készített elő, volt közösségérzet…

• Úgy gondolom, hogy ez utóbbi különösen fontos Önnek…

• Természetesen a művészek hatalmas egóval rendelkeznek, tudom, én is megjártam ezt az utat. De éppen az említett gyökerek miatt is szeretek ma már mindenre úgy tekinteni, hogy ez nem az enyém, ez a miénk. Itt is közösség van. Tudom, hogy egy-egy ember teljesítménye egyedi értékű, legyen az egy technikai munkatárs, egy díszítő vagy egy táncos, ő  ugyanolyan fontos része az egésznek. Ez egy ötvözet és általában egy ötvözet mindig erősebb, mintha valami csak egy anyagból van.

• Mennyire tekinthető borotvaélnek az az út, amelyen járva nem válik zavarossá a néptánc tiszta forrása, ugyanakkor meg lehet felelni a jelen közönségigényeinek is? 

• Nézze, a mai magyar társadalomban a show-nak van egy pejoratív értelme, holott még a népmesénk is arról szól, hogy só nélkül minden íztelen. Nem volt mindig így, hiszen a ma emberével ellentétben a korábbi magyar be volt építve Európába. A show és az előadás fogalma a világban nem választódik szét.Nálunk az elmúlt hatvan év nem a szórakoztatás irányába terelte ezt a dolgot és nem adta meg a lehetőséget a választásra. Az emberek azt kapták, amit a rezsim akart. Ez a rögzültség nehezen változik és ebben még nem történt meg az áttörés.De ezzel nem tudok foglalkozni. Én azzal tudok foglalkozni, hogy ma Pekingben az én csapatom előadására tapsol állva a közönség. A dilemmásnak tűnő kérdést tehát mindig a teljesítménnyel tudom megcáfolni. Nekem olyan mentoraim voltak – Tímár Sándor, Novák Ferenc,  Schwajda György– akik meglátták a képességet bennem, hogy ezt az ügyet előrevigyem.  Igen, vannak berögződések, de ezek nem tradíciók. A dolgom az, hogy a tradíciókat tartsam meg, a beidegződéseket meg felejtsem el.  Ha egy tiszta forrásból táplálkozom, akkor az eleve ad egy biztonságot, hiszen a néptánc olyan alap, amelyet nem én találtam ki, nem is egy ember, hanem egy nemzet, korok, generációk. Én egy reformer vagyok. Akkor érzem magam jól, ha a belülről fakadó utat járom be –  és ez már tizenéves koromban is így volt. Úgy gondolom, hogy minden úttörőnek meg kell küzdenie azért, amiben hisz; amit elhivatottan újdonságnak tart, azt át kell tolja a tű fokán. Ebben az értelemben reformer vagyok, de nem forradalmár. Mert a forradalmárok meghalnak. Én úttörő vagyok és a csapatom is az. Szeretjük a sikert, szeretjük, ha szeretnek és néznek bennünket.Ennek vannak előnyei és hátrányai, bár az élet is tele van jóval és rosszal – jin és jang – , de úgy gondolom, hogy ha a kettő egyensúlyban van, ha megtartom ezt a paraszti középutat, akkor nem lesz gond.  Ha valamelyik irányba ez elbillen, akkor az ember hajlamos elveszíteni a földhöz való viszonyát. Természetesen, van egy szint, ami alá nem megyünk, de ha nem érintem meg a közönséget, akkor értelmetlen az egész.  Ugyanakkor, tudom, hogy nem érhetem el a csillagokat, de meg kell próbálni.

• Egyik családtagja valaha papnak szánta. Mit gondol, választott pályáján milyen módon mutatkozik meg a „lelkészi” hivatás?
• • A lelkészi hivatás nem áll távol tőlem.Az én világom a művészet és én a művészetek templomában áldozom. Ha bemegyek egy próbaterembe, az nekem egy katedrális, bemegyek egy színházba, egy múzeumba, az egy szentély.Az embert a munka teszi emberré, de a munka fölött van valami, ami még inkább hozzájárul az emberi minőséghez és ez a művészet. Felelősség is, mire használjuk; hogy általa adjunk az embereknek, hiszen nagyon sokan vannak ezen a földön, akiknek nem adatott meg ezekbe a templomokba belépni. Akik viszont ezekben a szentélyekben dolgoznak, azoknak kutya kötelessége, hogy ezáltal másoknak valamiféle lelki kapaszkodóval szolgáljanak.Az én színterem, eszközöm a tánc és ami ebből kihozható, azt igyekszem megvalósítani.

   

   

  • A konkrét megvalósításban – például egy előadás témaválasztásában, kidolgozásában – mennyire kap szerepet az intuíció és a személyes művészi ambíció?

   

  • Elsősorban megrendeléseket kapok. Teljesen mindegy, mi a téma, csak azt művészileg kell megcsinálni. Ami a különbség Mozart és Salieri között, hogy Mozart tudott az emberekből isteneket csinálni, Salieri meg az isteneket is lehozta a földre. Kell a megrendelés. Michelangelo-nak azt mondták, fesd meg a Sixtus-kápolnát és ő mesteri módon megfestette. A művészetnek azon a fokán, ahol az ember ötvenkét évesen tart, az elképzeléseimet csak azok tudják értékelni, akik nap mint nap benne vannak. A nagyközönségségre nem fogom ezt ráerőltetni.  A közönség azt veszi észre, amit számára észrevehető.Ahogyan én sem érteném, ha például matematikusok fejtegetnék előttem a maguk naprakész tudományát. Senkit sem fog érdekelni, hogy én most hol tartok művészileg. Annak idején Shakespear-től is rendelték az előadásokat és akkor ő írt olyan darabokat, amikbe beletette a legjobb tudását. Ha én most önmagamnak szeretnék megfelelni, akkor olyan darabot  készítenék, amit rajtam kívül nem sokan értenének, legfeljebb a táncosaim élveznék a szakmai kihívást.

   

  • Soha nem is lesz ilyen?

   

  • Nem szándékom, hogy a művészetem öncélú legyen. Mindenki eldönti, hogy önmegvalósítása miatt készít darabokat, vagy összeköti a művészetét a mával. Én ezt választottam és nekem ez jó érzés. Ez is az aranyközépútról szól, amit a néptáncból tanultam meg, mert az nem tud hazudni. Annak őszintének kell lennie: nincs egy fölösleges mozdulat, megvannak az arányok és le van kerekítve minden, mint a patakban a kő. Ilyen volt a faluközösség is, ami az egyént szépen kerekké csiszolta. Ebben nőttem fel és ezt a középutat igyekszem tartani.  Nem könnyű egyébként, mert érik az embert olyan hatások, amelyek ebből kibillentenek, de építettem egy rendszert és ez a rendszer kezdi védeni azt, amit közösen kialakítottunk.

   

  • Adott esetben egy művészi kritika is lehet kibillentő hatás…

   

  Ahol az ember a nevét adja, ott fel kell vállalni a kritikát és én felvállalom a jót is, rosszat is. Alaptétel, hogy ha az ember nagy tömegeknek szeretne fölajánlani valamit és még pénzt is kér érte, akkor van, akinek tetszik, van akinek nem, és van, aki elég erőteljesen fogja keresni a hibát benne…De aki dolgozik, az tud hibát véteni is.Ráadásul éppen a hibák azok, amikre az ember odafigyel, mert nem a siker motivál, hanem a tökéletességre való törekvés. Maurice Béjart is megmondta, hogy a maximalizmus alatt nincs teljesítmény és én is így gondolom: egyre tökéletesíteni kell, amit tudunk, művészileg és strukturálisan is. Azt gondolom, ma már a művészetnek nem önmagába visszafordulva kell működnie és észre kell venni azt is, hogy vannak dolgok, amelyek már nagyon meghaladták a világunkat.

•  
  • Például?

   

  • Ilyenek például a híradástechnikai vívmányok, amelyek megalkotói nem művészek ugyan, de én annak tekintem őket és amit a kreativitásukkal létrehoztak, ahhoz nekünk is fel kell nőnünk. Csodálattal tekintek a kortárs filmművészetproduktumaira is, amit valahol irigylek, hiszen be vagyok zárva egy színházba és nincsenek meg azok a lehetőségeim, hogy utólag korrigáljak dolgokat. Persze, ami aznap este történik, az egyszeri és megismételhetetlen. Az üres színpadon létre tudunk hozni új világokat és ezt az auránkkal sugározni. Ez a pillanat művészete és ez is fantasztikus: a semmiből aznap este teremteni valamit, az emberek testében és előadási készségében bízva. És nincs két egyforma előadás.

   

  • Említene egy olyan konkrét pillanatot, élményt az életéből, amely  különösen meghatározóan él Önben?

   

  • Alapvetően két ilyen pillanat volt: egyik még gyerekként, a másik pedig amikor kinn voltam az Egyesült Államokban egy olyan csapatnál, akik Michael Jackson és az összes afroamerikai sztár kórusát adták. Ott volt vagy száz megtermett énekes és a templomban, ahol dolgoztak, kérték, hogy meséljek valamit az országomról. Mondtam, hogy Puskás… Nem ment át, mert ott csak az amerikai focit ismerik. Mondtam, hogy Attila, a hun… Az se mondott semmit és a Rubik kocka sem. Fájdalmasan nem tudtak rólunk semmit. Azt se, hogy hol van az országunk, hogy saját nyelvünk van. Zavaromban egy ösztönös ötlettől vezérelve elkezdtem csettintgetni, amit ők is átvettek, aztán eltáncoltam egy kalotaszegi legényest. Behaltak… és pontosan tudták, kik is a magyarok. A tánccal meg tudtam mutatni az egyediségünket.  Leültettek és egy negyedórás koncertet adtak nekem cserébe. Akkor döbbentem rá, hogy mennyit is érünk mi, csak nem tudunk róla. Akkor jött a gondolat, hogy ha én egyedül ilyen hatást tudok kiváltani, akkor mit tudnánk jó páran. Ezért is jöttem haza, hogy alapítsak egy együttest. Itt született meg az Experidance. A másik  meghatározó, jóval korábbi élmény, hogy amikor a kubai VIT-en voltunk és minden nemzet bemutatta magát, engem nagyon bántott, hogy a grúz gyerekek olyan nagy hatást értek el és mindenki őket akarta látni. Mondtam a tanár úrnak, mi lenne, ha nem csak a cigándi keménycsárdást táncolnánk le,még ha egyetlen zenénk van is,  hanem mindent, amit tudunk. Elfogadta az ötletemet és onnantól már nem a grúzokat favorizálták, hanem  bennünket. Ez is egy olyan pillanata volt az életemnek, amikor ösztönszerűen azt éreztem, hogy nekünk is van olyan gazdag kultúránk és hagyományaink, mint bárki másnak és ez a gondolatmenet van bennem azóta is. Van egy óriási kincsünk, amit megfelelő ízléssel fűszerezni és  korszerűsíteni kell.

   

  • Közhelyszerűsége ellenére sem volna ördögtől való kijelentés, ha azt mondaná, hogy „mindent a táncnak köszönhetek”. Mégis, ha ennél jóval árnyaltabban vagy személyesebben fogalmazná meg, mi az, amit a táncnak köszönhet?
  • • Azt, hogy élek és nem létezem. A létezés az valamilyen szinten vegetáció. Vannak konstans dolgok, ami az ember életében megadatik: megszületik, eszik-iszik, felnő, kapcsolatot teremt, gyerekei lesznek és munkahelye van, aztán meghal. Vannak alapvető szükségletei az életnek, például hogy valamilyen egzisztenciális biztonságot teremtsünk, de ezek csak szükségletek, ez még nem az élet. Az élet az, amikor az ember megtanulja, átérzi, hogy minden egyes pillanat egy lehetőség.Lehetőség arra, hogy egy illatot, egy érzést, egy gondolatot megragadjunk, ebből alkossanak, s átadjunk egy másik embernek. Nagy szerencse, ha találunk egy olyan miliőt, amiben ezt megtehetjük és amiben jól is érezzük magunkat. Nekem ez a tánc, amivel kapcsolatban sosem voltak rossz érzéseim. Szeretem és minél többet tudok, annál jobban szeretem. A művészet nem a civil világ által alkotta rendszer szerint működik és az emberekben van egy megfoghatatlan vágy és tisztelet ezzel a kreativitás által megteremtett világgal szemben. Ha pedig én ezzel a mássággal pozitív módon bánok, akkor vissza is adok valamit és megteremtek egy oda-vissza működő jó érzést. A falumban azt mondják, „a mi Sanyink”, Szolnokon azt, hogy a „mi Experidance-ünk” és most, hogy kinn vagyunk a világban, a magyar nép azt mondja, hogy ez a „mi sikerünk”. Az ilyen pillanatokért érdemes élni. Ezek már olyan szférák, amit pénzzel nem lehet megvenni. Ezeket ki kell érdemelni .Ezt nem tudja kisajátítani senki, ez egy tiszta folyamat, tiszta emberi érzésekből összerakott valami. Hihetetlenül jó érzés, hogy az ember azzal, amit csinál, szolgálja a táncművészetet és egyben azt a nemzetet  is, aminek az egyik kis falujából elindult. A nemzet ugyan nem sokat foglalkozott velem, amikor megszülettem, de annyira mégis, hogy éppen ott megőrizte a kultúrát.

     

    • Hisz valamilyen magasabb rendű vezettetésben, sorsszerűségben?

     

     

    • Alapvetően szerencsésnek érzem magam. Hogy ez valami befolyásolás miatt jött-e létre? Ebbe nem igazán gondolok bele, nekem megvan a világom és az összes idegszálam arra áll rá, hogy nekem a gyakorlatban meg kell tennem mindent. Ha az „égiek” segítenek és szerencsém van, akkor az jó, de általában arra készülök, hogy nem segítenek. Segítsenek azoknak, akik jobban rászorulnak. Minden reggel úgy kelek fel, hogy amit el kell végeznem, azt el fogom, és úgy teszem le a fejem, hogy megtettem mindent és ezt a napot is kipipáltam.

     

    • Néhány éve még számon kérték Öntől az ExperiDance világhírét. Mit jelent most az Ön számára az a tény, hogy a világ tíz legnépszerűbb táncegyüttese közt említik?

     

    • Mindenekelőtt iszonyú sok munkát. Azt, hogy én mennyit repülök, buszozok, hogy nincs idő beülni egy normális étterembe… szóval teher. Iszonyú meló tartani a világban a feltételek igényszintjét, hogy mindenütt minden azonos minőségben működjön az előadások során. A pénzért ennyit nem dolgoznék. A világhírért, azért igen. Sok minden teher, de aztán kapom az sms-t, hogy ma is felállt a közönség. Na, ezért érdemes. Főképp, hogy az ember pontosan tudja, mekkora handikeppel indul egy magyar a nagyvilágban a nemzetközi elismerésért – legyen bármennyire is jó az, amit csinál.
    • • Gyakran beszél a tánc rendkívüli kifejező erejéről. Mit gondol: egy különösebb tánctehetséggel nem rendelkező átlagember számára is működhet?

       

      • Mindenkinél működhet. A néptáncból kiindulva: a faluban mindenki tudott táncolni. Természetesen, a tudás  egyéni képességek szerint bővíthető és  gazdagítható, de azért volt jól kitalálva, mert az alaplépések minden ember számára elsajátíthatókmár gyerekkorban.  A tánc a hétköznapok valósága. Mitől az? Ha én megfogom a partneremet, akkor vezetnem kell  és a partneremnek éreznie kell, hogy én tudok-e vezetni, nekem pedig, hogy ő vezethető-e. Rákapcsolódok valakire úgy, hogy nem beszélünk és van egy kémia, ami vagy elindul vagy nem. Ha én jól táncolok és jól vezetek, akkor velem jó lenni.  A faluban annak idején mindenki mindenkivel táncolt és ezáltal zömében mindenki pontosan tudta, ki mennyit ér, ki kivel illik össze, kihez tartozik, ki tudja megteremteni a feltételeket a családjának. A táncnak köszönhetően jó kapcsolatok születtek és kevés volt a válás.

       

      • Visszatérve a profikhoz: a Magyar Táncművészeti Egyetem új, táncszínházi szakot indít, ahol nem mindennapi feladat vár Önre…

       

      • Felépítettünk valamit és ennek tovább kell élnie. A továbbélés pedig számomra az, hogy ki kell nevelnem az utókort, amelyik ugyanolyan éhes lesz, mint annak idején én voltam. Ezt nem bízhatom másra. Az egyetemnek megvannak a tradíciói, de most itt egy színházi igény merült fel, ami egy új típusú táncost követel, ahogyén is. Nekem a mindenkori NŐRE és a mindenkori FÉRFIRA van szükségem. Az én táncosaim ilyenek. Tudnak táncolni, ugyanakkor  az önmaguk megvalósítása mellett el tudják hitetni az emberekkel, hogy ők adott esetben királyok, szerelmesek,szellemek , istenek vagy ördögök. Ehhez egy másfajta képzés kell. Nem szabad szélsőségesen betolni őket egy-egy stílus tökéletesítésébe, csak meg kell meríteni bennük őket, belemártani, mint a fondü-be. Minden nyitás veszélyes – gondoljon csak bele, hány könyvet írtak arról a konfliktusról,hogy egy zárt közegben megjelent valami új. Tudomásul kell vennem, hogy minden, ami nekem természetes, nekik nem lesz az, ahogy fordítva is, és minden részletkérdésből lélekbe taposó viták lehetnek. Ez a fejlődés velejárója: tézis – antitézis – szintézis.

       

       

      • Tehát itt is felvállalja a reformer szerepét…

       

       

      • Jó ízléssel sok mindent meg lehet újítani. Cukor mellé nem teszek mézet. De a mézbe teszek egy szem diót vagy mellé egy szőlőszemet. Ha már a gasztronómiánál tartunk: ma már egy rakott krumplit se tálalnak csak úgymint, régen, hanem formába öntve. De hogy mennyire lesz ízletes az étel, az továbbra sem azon fog múlni, melyik formában tálalják fel. Én az ízeket tartom fontosnak és nem a formákat. Egyébként pedig: ha a konyhaművészetben is szárnyal a kreativitás én miért ne szárnyaljak?