„Az életünk adatokra lett széttördelve, (…) amiket adunk-veszünk és mi lettünk saját magunk Nagy Testvérei”- Enda Walsh: Arlington és Szobák

A mű, melynek szellemisége leginkább áthatja az új, egekig magasztalt Enda Walsh darabot, az Arlingtont, amit most játszanak a New York-i St. Ann’t Warehouse-ban, az 1984. Ha a darab kritikáit böngésszük is, gyakran futunk bele az „orwelli” jelzőbe, illetve a másik híres disztopikus regénnyel, a Szép új világgal is gyakran összefüggésbe hozzák. Ugyanakkor ez az orwelli párhuzam meglehetősen félrevezető, még ha indokolt is. A darab akkor működik igazán, ha napjainkban képzeljük el inkább, mint egy disztopikus jövőképként, sokkal inkább, mint egy absztrakt alkotás, ami segít minket meglátni a tereket, amikben mi is mozgunk és „előadunk”.

A színmű egy jelenettel kezdődik, amiben egy nőt láthatunk feltehetőleg intézményi környezetben, amire a szoba kietlenségéből következtethetünk, ami, mintha egy reptéri váró és egy elmegyógyintézet keveréke lenne, de börtönre is emlékeztet. Egy kis szomszédos szobában egy férfi ül a tévé képernyője előtt, a monitorról pedig a nőt nézi kamerákon keresztül, mikrofonról kommunikálva. A történet szerint egy torony a helyszín, körülöttük több toronnyal, amikben szintén emberek vannak, egyesek bezárva, mások szabad átjárással a tornyok között, „otthon és munka” között ingázva, a munka pedig foglalkozni azokkal az emberekkel, akik a tornyokba bezárva várakoznak. Hamar fény derül rá, hogy valami fennforgás történt, mivel a toronyban várakozó nő a mikrofonon keresztül faggatja a férfit. „Hol van a szokásos férfi?” – kérdezi Isla.

Az férfi tudja neki elmagyarázni, de hamar kiderül a néző számára, hogy a toronyszobákban lévő emberekről felvételeket készítenek, bátorítva őket, hogy történeteket meséljenek a múltból, például Isla meséli : „Éppen vidéken vagyok és épp egy nyílt mezőt hagyok magam mögött…”vagy „ 4 éves vagyok és már nincs meg az otthonunk és sétálunk az éppen épülőben lévő tornyok felé. És föl ezen a lépcsőn, be ebbe a toronyba ..és  ebbe a szobába. Telnek az éjszakák, nyílik ajtó és elviszik apámat meg a testvéremet.”

Tévesen azt gondolhatnánk, hogy egy ír rendező írta a darabot, aminek szereplői történeteket  mesélnek el. Egyáltalán nem lekicsinylő értelemben, de megállapíthatjuk: ennek a darabnak az erőssége a történettel szemben inkább a rendezés és a megvalósítás. Az üres falú, dobozszerű szoba egy különleges érzékelő rendszerré változik, képet, hangot és fényt közvetítve, olyan fényt, ami sokáig bántja még az ember retináját és olyan mozgást, ami kevéssé olyan, mint bármely hagyományos darabban, inkább táncra emlékeztet – az Arlington csodás koreográfiáját Emma Martint rendezte, zenéjét pedig Teho Teardo szerezte.

Ami még lenyűgöző benne, hogy kitör a szavak korlátai közül, és más dimenziókban működik. Ugyanakkor ebben rejlik egyik gyengesége is, mivel nem elég bátor ahhoz, hogy ezt az absztrakciót a végéig működtesse. Ahogy bontakozik ki a színmű, a multimédia kollázs néhol egy zenei egyveleggé alakul, és a hangsúly, ami azon van, hogy az utolsó pár percben „világos rendezést” nyújtson, letisztázza a dolgokat, pont azt veszi el, ami annyira átfogó és tudatos a darab fővonulatában: Oona Doherty 20 perces „mozgássorát”, amitől biztosan eláll a néző lélegzete is. A fogalmi középpont az Arlingtonban pedig nem egy dialógus sor, hanem egy körülbelül egy perc hosszúságú videó alkotás: a történet egy pontján a díszlet el kezd billegni, mozogni vagy a videó kezd el billegni. Pont az a szépsége, hogy valójában nem tudjuk eldönteni, melyik is lendül mozgásba.

Amiről eszünkbe juthat a „digitális filozófus”, Jaron Lanier, aki elsők között kísérletezett a virtuális valósággal és az internet mindent összekötő funkciójának előnyeivel. Lanier 10 évvel ezelőtt állította a következőt, hogy az Orwell által „megjósolt” „Nagy Testvér” végül nem az állam lett, kamerát felszerelve lakásainkban és így folyamatos megfigyelés alatt tartva polgárait. Ehelyett, minden lényeges és személyes információt tulajdonképpen önként és dalolva osztunk meg magunkról, teljesen saját szándékból, elérhetőségeinktől kezdve egészen a bankkártya adatokig. Az életünk adatokra lett széttördelve, byteokra, amiket adunk-veszünk és mi lettünk saját magunk Nagy Testvérei. Az Arlington ráviágít arra, hogy már csak saját magunk maradtunk meg magunknak, pontosabban csak a testünk. Walsh színművének egy pontján egyszer csak felismerjük, hogy valójában inkább vagyunk mi a „megfigyelő” ember a toronyban, mint Isla, akit megfigyelnek, mivel inkább követünk figyelemmel életeket, mintsem élnénk azt de közben vágyunk arra, ami a fal túloldalán van – ami az élet, ami azért ott van és továbbra is zajlik.

Az Arlington tulajdonképpen egy Enda Walsh fesztivál része New Yorkban, egy másik darabja, a Szobák egy másik nézőpontot mutat meg egy autógumi szerelő műhely fölötti helyszínen játsszák Manhattanben. A az autógumi bolt fölötti kiürített padláson Walsh 3 szobát épített, egy egészen szokatlan konyhát, egy rendetlen lányszobát és egy siralmas állapotú motelszobát. Mindegyiknél, te belépsz, a fények elhomályosulnak és ezután csak figyelsz (hallgatsz) és kész . (A lányszobában hallható monológ előadója az Arlington Islája, vagyis Charlie Murphy). Figyelmeztetés: ezek mind szomorú történetek, a motel szobai monológ (Niall Buggy előadásában) pedig szinte egy becketti börleszk élményt nyújt.

A lényegük viszont, hogy gyönyörűek és nagyhatásúak legyenek, de főleg nagyhatásúak, felejthetetlenek. A legteljesebb élmény az Arlingtont és a Szobákat is megnézni, lehetőleg a Szobákat először. A Szobák ugyanis nem egy utógondolat vagy lábjegyzet. Ebben a New York-i produkcióban, a Szobák azáltal lesz kísérteties, ahogy a teret használja, ami kötődik a szomszédságához és egész New Yorkhoz – ennek a kötődésnek a története pedig magyarázatra szorul. 1969-ben New York City elkobozta azt a városrészt, ami egykor a Pokol konyhája néven volt ismert, hogy a központi üzleti működéseket a nyugati kerületekre is kiterjeszthessék. Ez része volt annak a – végül elutasított – Város Megújulás nevű projektnek, amit Jane Jacobs tüntetése a projekt ellen tett híressé, állítva az, hogy az „várospusztító”, manapság már a rasszista és anti-immigráns jelzőkkel is illetik. A lakosság demonstrációt szervezett az új építkezések ellen, amik az ingatlan árak emelkedése miatt kiszorították volna az ott lakókat lakásaikból, ezért saját építkezési vállalatot hoztak létre, a Clinton Építkezési Vállalatot, ami segített kifejleszteni egy megfizethető árú ingatlan beruházást a térségben, így az régóta ott lakók maradhattak otthonaikban. A régi gumiabroncs kereskedés, ami a Szobák helyszínéül szolgál már 100 éve áll ott. A jövőben az Ír Művészeti Központnak szolgál majd bázisául, egy kicsi, de kitűnő művészeti (és közösségi) térnek, ami 1974ta működik más helyszínen. A művészeti központ egy új helyszínt épít majd a régi gumiabroncs kereskedés helyén, viszont az abroncskereskedés is működni fog továbbra is, csak elköltözik egy másik épületbe a sarkon, amit egyébként a Clinton Építkezési vállalat kezel.

Mindeközben tornyok emelkednek délen és keleten – és északon és nyugaton is – ami végülis szintén egy performansz, mint az Arlington, ahogy maga a város is az, mint a városok úgy általában, ahol előadjuk mozdulataink és érzéseink. Mert úgy építjük városainkat, mint színházainkat. Szépen felöltözünk az előadásra, bejelöljük a dátumokat a naptárban és úgy érezzük, részesei vagyunk valaminek, zajlanak körülöttünk a dolgok és van mire várakozással tekintenünk. Ha pedig nincs bennünk ez az érzés, akkor az nem egy disztopikus jövőkép miatt van, a jelen jelentése törlődött ki és kapcsolódott szét.