„Mindenki gondoljon azt, amit akar” Wahorn András akkor fest, amikor kedve van

Wahorn András fest, alkot, zenél és idén is fesztiválozik. A sokoldalú művész járja az ország nagyvárosait, koncertezik június 3-án a szolnoki Tisza Moziban a Tapasztalt Ecsetekkel, június 21-én izgalmas zenei kísérletre készül Sőrés Zsolttal a Zaj, zörej, zene nemzetközi mesterével a Kék lóban, augusztusban pedig az Ördögkatlan Fesztiválon állítja ki festményeit. A Munkácsy-díjas festőművész akkor rajzol és fest, amikor akar, de bevallotta: mostanság a zene jobban foglalkoztatja.

– Legutóbb Zalaegerszegen volt egy különleges kiállítása az elmúlt években készült rajzaiból és festményeiből.

– Akik ismerik a művészetemet, tudják, hogy főleg a férfi és a nő kapcsolatáról szólnak ezek a képek, rajzok, vagy most már inkább gondolatok, mert egyre inkább a mondanivaló érdekel nem pedig a mű megformálása.

– Ez a kiállítás is tárlatvezetéssel vette kezdetét…

– Igen, szeretem, ha nem más nyitja meg a kiállításokat, hanem én és közben beszélek a képekről, hogy mit ábrázolnak és mi van mögöttük. Az emberek szeretik meg is kérdezni, hogy miért látnak ezt vagy azt a képeken és én szeretem nekik elmagyarázni. A képek nem mások, mint a saját tükreink, a néző tükre. Ha ránéz, és nem tetszik, akkor nem akarja azt a dolgot látni, de ez nem azt jelenti, hogy rossz a kép, egyszerűen ez a dolog akkor nem neki való. Ezért aztán mindig azt mondom, hogy inkább mindenki gondoljon azt, amit akar.

– Van jó és rossz kép?

– Nem hiszek ebben. Minden művészet jó és való valakinek.

– Miért épp Macskanő és Cicakapitány?

– Évek óta egy pár vagyunk Töttös Kata festőművésznővel, akivel sokszor közös képeket is csinálunk. Ezen a zalaegerszegi kiállításon is volt néhány olyan festmény, amit együtt készítettünk. Kati realista módon fest, én pedig elég könnyedén, ezért aztán érdekes dinamikája van ezeknek a képeknek. Sokszor olyan mintha valakinek a szép festményébe belefirkált volna egy gyerek. Na, most ez a gyerek én vagyok. Katinak nagyon szép cicái vannak, sokszor lefesti őket és ezért eszembe jutott, hogy talán csinálhatnánk egy olyan képet, ami a Macskanő és Cicakapitány nevet kapja. Végül úgy alakult, hogy csak én készítettem azt a képet és ki is állítottuk a tárlaton, ami aztán erről kapta a címét is.

– Volt már közös kiállításuk?

– Előfordult, hogy egy kiállításon belül állítottuk ki a képeinket és egy alkalommal Mezőkövesden volt egy olyan kiállításunk, ami kifejezetten a közös műveinkből készült.

– Nem egyforma a stílusuk, mégis hogyan tudták összehangolni?

– Számomra a mű nem más, mint maga a művész. Szeretjük egymást Katival, ezért aztán együtt hozunk létre műveket, ahogy együtt is élünk. Sokszor együtt főzünk és együtt is festünk. Úgyhogy a művészetünket is eggyé olvasztjuk. Ez egy érdekes kísérlet, hiszen részben teljesen különböző világok találkoznak, ráadásul a férfi és női világ különbözősége is ott van, mégis izgalmas elegyet alkot. Nemrég Katának is volt egy kiállítása, amit én nyitottam meg. Igyekszünk minél többet együtt lenni, és így is van éjjel-nappal, még a kiállításokon is. A művészetünk az életünk.

– Nyáron az Ördögkatlan Fesztiválon lesz kiállításuk. Hogy készül egy ilyen eseményre?

– Én nem tudok készülni egy kiállításra. Akkor festek vagy rajzolok, amikor akarok.

– Amikor ez az interjú készül, akkor is épp készített egy képet vízfestékkel. Ahogy mondta: egy fekete hajú nőnek a nyakát fogja egy férfi, de nem vadul, hanem szeretettel.

– Ha azt mondják, hogy most azonnal kell csinálni valamit, az ritkán jön össze. Kivéve a Cicakapitányos festményt, amit egy nappal a kiállítás előtt festettem meg. Az nagyon jól sikerült, mert lehet látni, hogy amíg a Cicakapitány a kardjával küzd hazájáért, addig a Macskanő otthon várja és pihen az ágyban. Van ilyen is, munkamegosztás: különféle dolgokat csinálunk és így egészítjük ki egymást.

– Hogy kezd akkor neki egy képnek? Hogy osztják meg a dolgokat?

– Kati kicsit tovább alszik, én korábban felkelek. Nagyon sokat zenélek, gyakorlok, a computeren kísérletezek, vagy pedig valamilyen 3D-s animációt csinálok. Kati sokszor figyeli az interneten, hogy éppen hol, mi történik, szóval minden nap mindenki azt csinálja, ami éppen érdekli, de néha egyesítjük erőinket és közösen dolgozunk a konyhakertben vagy a házban. A közös festés nem úgy történik, hogy egyszerre állunk a vászon előtt, hanem először én festek valamit, aztán Kati ráfest, vagy fordítva.

– Annak idején, amikor Amerikában élt, a festés mellett animációs filmstúdiónak is dolgozott. Tehát, továbbra is dolgozik számítógépen?

– Igen. Az 1980-as évek közepétől dolgozom, végigkövettem a számítógépek fejlődését a kezdetektől egészen mostanáig. Amerikában foglalkoztam az internettel, 3D alkotásokat, webes installációkat készítettem. A computert azért szeretem, mert azon zenélhetek, filmet, animációt csinálhatok, de van, hogy rajzolok, vagy festek rajta. Ez egy ideális eszköz egy olyan ember számára, mint amilyen én vagyok, szeretek ide-oda szökdécselni. Most már lassan minden elérhető a telefonnal is – ami elfér az ember zsebében –, hiszen azzal is lehet alkotni dolgokat.

– Mi áll a legközelebb önhöz most? Mert ugye a zene is jelen van életében?

– Elsősorban Kati. Aztán a többi mindig változik. Most azt mondhatom, hogy a maga komplexitásával a zene foglalkoztat a legjobban. Több hangszeren is játszom és a computer technológiával mindig újabb és újabb érdekes meglepetéseket hozok létre saját magamnak és a közönség számára is. A Nemzetközi Wahorn Klub keretében havi rendszerességgel játszom az A38-as hajón és a zenei performanszokhoz mindig igyekszem zenész játszótársakat is találni.

– Játszik egy fiatalokból álló zenekarban is, az Újzenekarban.

– Itt egészen más zenét csinálok, mint amit szoktam. Tehát nem kísérleti, improvizatív műfajt, hanem Cseh András zenéiben szaxofonozok a háttérben, ami szintén nagyon kalandos. Ezen túl is sok zenei fellépésem van a zenekaraimmal: ott van a Wahorn Airport, a Tapasztalt Ecsetek, vagy az Éjszakai Múzeumok, de alkalmakra összehívott érdekes összeállításokban is játszom. Mostanság még egy érdekesség az életemben a Szabadfogás című televíziós beszélgetős műsor, ami megint csak érdekel, hiszen különféle emberek mondják el a véleményüket a politikáról, az életről. A műsor egyfajta terítékét, választékát adja az egyes gondolkodásmódoknak. A világon annyiféleképpen fogják fel az emberek a valóságot, ahányan csak vannak. Így aztán ezt nemcsak a művészetekben, hanem a politikában is kutatom.

– Ezek a gondolatok, vagy mondjuk, a magánélete is kihat a művészetére?

– Igen, abszolút. Nagyon sok művész van, aki belső énjét, vagy személyes titkait nem jeleníti meg a művészetében. Számomra a művészet szabadsága pontosan azt jelenti, hogy megpróbálok mindent ábrázolni, még azt is, amiről nem tudom, hogy micsoda. A politika viszont nincs annyira jelen, annak inkább a filozófiai, emberi oldala érdekel.

– A kortárs művészetben hová tenné magát?

– Egy idős mesternek képzelem magam, aki a 20. század művészetében hozott létre jelentős dolgokat. A 21. században mindig a fiatalok csinálnak valami újat, főleg a művészetben. Mindig ők azok, akik pontosan a tapasztalatlanságuk segítségével tudják homlokegyenest újszerű módon megfogalmazni a világot. Egy idős, tapasztalt ember, aki sokat élt és bejárta a világot, már inkább összegez, nem az újdonságról szól. Úgy érzem, hogy a művészetem, már nem az avantgárdhoz tarozik. Az avantgárd ma egészen máshol van: már nem az ecset, a vászon és a festékek azok, amelyek létrehozzák ezt a művészetet, legalábbis nem ezek az elsődleges dolgok, hanem a különféle elektronikus médiumok, az internet, a Facebook, a telefon és a computerek. Természetesen ezekkel is foglalkozom, de látom, hogy ami igazán meglepő és izgalmas, azt fiatal emberek csinálják, ők az avantgárdok. Az avantgárd azt az élcsoportot jelenti, akik olyat tesznek, amit egyáltalán senki más.

– Korábban tanított. Most is kikérik a tanácsát?

– Igen, előfordul és én mindig azt mondom, hogy csináljanak azt, amit akarnak, ne hallgassanak rám. Az egri Művészeti Egyetemen is azt tanítottam a diákjaimnak, hogy befelé figyeljenek, a belső hangjaikat erősítsék fel és mindentől legyenek szabadok. Semmi sem érvényes, minden, ami emberi, az lehet tévedés és legtöbbször az is. Minden változik és egy fiatalembernek pont egy újfajta tévedést kell felmutatnia, mert az az érdekes. Ez az illúziók világa, ez az emberi kultúra története. Tanítványaim már nincsenek, de néha megkeresnek fiatalabbak, idősebbek is, akikkel szívesen elbeszélgetek.

– A fesztiválokon például sok emberrel találkozhat. Említette az Ördögkatlant, szívesen visszajár?

– Igen, két éve díszvendég is voltam. De zenéltem már itt, kiállítottam, csináltam érdekes éjféli zenei kurzusokat, ahol az erdőben, a réten a teliholdnál zenéltünk, nagyon különleges élmények voltak. Szeretem a fesztivált, ahol sok olyan kreatív ember gyűlik össze, akiket érdekel a művészet. Ez önmagában ad már egyfajta inspiráló dinamikát.

– Máshová is szokott járni?

– Fesztiválra csak akkor megyek, ha meghívnak. Általában akkor szeretek elmenni valahova, ha ott dolgom is van, de Katival szoktunk utazni is, megnézni helyeket.

– Van külföldi célkitűzés is?

– Egyelőre nincs meghívásom, de az is lehet, hogy egyszer csak felkerekedünk és elköltözünk egy másik országba. Amerikai állampolgár is vagyok, tehát akár oda is visszaköltözhetek.

– Szívesen élne újra ott?

– Szeretem Amerikát, izgalmas hely. Hogy mi lesz most, a 21. században? Nem tudom, de az egészen biztos, hogy a 20. században Amerika volt az emberiség kísérleti központja. Ami ott megvalósult, később elterjedt az egész világon, ezért egy alkotó ember számára érdekes volt ott élni. Az internet kialakulását például nemcsak távolról néztem, de magam is részt vehettem benne, akárcsak a computerek használatában. Amerika valószínűleg később is különleges hely lesz, de csak úgy nézelődni, nem járok ki, ráadásul nagyon unalmasak a 8-13 órás repülő utak. Néhány éve viszont volt egy kiállításom Los Angelesben, Santa Monicán, amit nagyon élveztem, mert a galéria kirakatában festettem. Oda is jöttek az indiánok és azt mondták, ilyen képeket még nem láttak! Jó volt velük barátkozni.