Amikor megszólal a zene lelke

Ajándék a fülnek a barokk és a romantika klasszikusaival

Hét éve alakultak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatóiból és korábban végzett növendékeiből. Körülbelül húszfős felállásban játszanak nagysikerrel itthon és immár egyre több külföldi helyszínen. Eltökélt szándékuk, hogy koncertjeiken a klasszikus zene üzenete minél több fiatalt érintsen meg, hogy ezzel is segítsék egy új, a klasszikus értékeket befogadni képes generáció kialakítását. Alkotótáboruk koncertjei fontos zenei eseményeivé váltak, produkcióikat és közönségüket áthatja a „zene lelke”. Napjaink egyik legizgalmasabb hazai hangszeres formációja, a Junior Prima-díjas Anima Musicae Kamarazenekar életébe tekintünk be a művészeti vezetővel, G. Horváth Lászlóval.

– Hogy találtatok egymásra? 

–  Az egymásra találás jóval korábbra vezethető vissza, mint a megalakulásunk. Bár sokféle zenész van, hamar kiderült számunkra, hogy mi kamarazenével szeretnénk foglalkozni, az együttzenélés az, ami igazán örömet okoz. Már a Zeneakadémia elején voltak olyan zenei projektek, amiben a csapat szívesen szerepet vállalt, s aztán egyértelművé vált, hogy csoportosuljunk valamilyen formában azokkal, akikkel kamarazenét játszunk. A megalakulásunkat megelőző nyáron, egy kamarazene kurzuson vettünk részt, ahol Rolla János, a Liszt Ferenc Kamarazenekar legendás vezetőjének személyisége terelt minket abba az irányba, hogy úgy döntöttünk, kamarazenekart alapítunk. 2010 februárjában még névtelenül és minden előzmény nélkül elkezdtünk próbálni, majd felmerültek a kérdések, hogyan is kellene működnünk. Váray Péter barátom akkori albérletében tartottuk meg a névválasztó gyűlésünket, s végül közel kétszáz név közül választottuk ki az Anima Musicaet, vagyis a „zene lelkét”.

– Egy egyetem hallgatói voltatok, tehát a munkán kívül esetleg barátság, szerelem is összeköt titeket?

–  Azt hiszem, hogy a kamarazenekaros formációkban az emberi kötelék, a kapcsolatok nagyban hozzájárulnak a közös munkához és segítik is azt. Nálunk különösen fontos, hogy barátságban legyünk egymással és bátran elmondhatom, hogy ez így is van. Találkozunk próbán kívül is, minden évben van egy „Anima buli”, ahol összegyűlik a csapat és beszélgetünk. Párok is vannak a zenekarban, hogy egyet említsek, itt vagyok én és a feleségem, Borsos Kata. Mindannyiunknak megvan a maga saját kis hobbija a zenélésen kívül, de amikor összeülünk az élményeinkről, egymásról, a csapatról és a terveinkről beszélgetünk.

– Nagybőgő, hegedű, cselló, brácsa… A hangszerek sokszínűsége mennyire tükröződik a formáció tagjaiban?

–  Egy külső személő, vagy egy koncertlátogató első pillantásra biztosan a hasonlóságot látja. Mind a magatartásunkban, mind emberileg látszik rajtunk az összeszokottság, de közben ezerféle ember van és a kamarazenekarban munkálkodó emberek is különböző életmódot folytatnak. A próbáinkon is az a cél, hogy a különböző elképzeléseket, tapasztalatokat, hangszeres játékmódokat megpróbáljuk eggyé csiszolni, olyan közös dologgá tenni, ami nem egyvalakié, hanem kicsit mindenkié lehet, mert az egész csapat magáénak érzi az elgondolást, mindenki elégedett vele.

– Fiatalok vagytok, mégis komoly klasszikus művekhez nyúltok. Így is megszólítható ma az ifjúság?

– Hogyne! A saját életemet kérdőjelezném meg, ha azt gondolnám, hogy nem szólítható meg ma egy fiatal. Engem ötéves korom óta köt le a komolyzene. Emellett persze szeretek focizni, meccset nézni, más egyebet csinálni, de a klasszikus zene fantasztikus dolog! Azt gondolom, hogy ma egy kicsit túldramatizálják ezt a kérdést. Véleményem szerint, nem baj, ha egy ilyen típusú koncertlátogatáshoz némi érettség is társul és többségükben életüknek delelőjén járók hallgatják. Természetesen nagyon fontos számunkra, hogy minél többször találkozzunk az ifjúsággal, egyben missziónk is, hogy több ilyen típusú koncertet csináljunk és megszerettessük ezeket a zenéket velük. Ismerek olyan embert, akinek 14 éves korában ciki volt Mozartot játszani, öt évvel később már érdekelte, most pedig ott van minden koncertünkön. A klasszikus zenei érték, mindig klasszikus zenei érték marad.

– Hogy képzeljük el, milyen az élet a kamarazenekarban? Te vagy a főnök?

– Minden nap egy új élmény számunkra. Persze vannak kiszámítható felkészülési időszakok egy-egy koncertre és egy hónappal előre mindig megírom a próbarendet is. Mindenkinek vannak hullámhegyei és hullámvölgyei, de az éppen ereje teljében lévő ember képes a dolgozni akarásával segíteni, húzni a csapatot. A próbák lefolytatását én vezetem, így van köztünk egyfajta hierarchia, viszont nagyon figyelek arra, hogy mit szeretnének a többiek. Ők is jelzik gondolataikat elsősorban a hangszerükkel, másodsorban beszéddel. Nagyon érdekes játék egymás megismerése, ami kulcsfontosságú is a mi életünkben, hiszen hiába egy zenei ideológia, ha nem tudjuk, milyen eszközökkel érhetjük el. Az eszközök pedig mi vagyunk, emberek.

– Az eddigiekben olyan nívós koncerttermekben léptetek fel, mint a budapesti Zeneakadémia, a Magyar Rádió Márványterme, a bécsi Musikverein, a pécsi Kodály Központ vagy a szardíniai Teatro Verdi. Azonban nemcsak hazai terepen koncerteztek, kacsintgattok a külföldi helyszínekkel is. Ez lenne a távlati cél?

– A zenekar első három éve azzal telt el, hogy megtanuljunk kamarazenekarként működni.  Ez egy külön szakma, teljesen más, amikor az ember egyedül játszik, vagy kisebb kamarában, vagy épp egy szimfonikus zenekarban. Talán a vonósnégyeshez hasonlítható leginkább az egész, csak ott egy ember egy szólamért önmaga felelős, míg a kamarazenekarban össze kell fésülni öt-hat zenész ízlésvilágát. A megalakulásunk utáni következő három évben az volt a feladatunk, hogy stabilizáljuk magunkat a magyar komoly zenei életben. Megtaláltuk a helyünket, tudjuk, hogy mit szeretnénk csinálni, sokan látogatják az Anima Musicae koncertjeit és bőségesen van felkérésünk is itthon. A Gyanógeregyén évente megrendezett alkotótáboruk koncertjei a térség fontos zenei eseményeivé váltak. Az elmélyült műhelymunka, a professzionális előadó-művészeti tevékenység, a hangfelvételek készítésének támogatása, valamint magas színvonalú hangversenyek szervezése céljából pedig egyesületet alapítottunk. A következő három évünk arról fog szólni, hogy megpróbálunk még jobban nyitni. Már elértünk egy olyan színvonalat, tudást, repertoárt, stabilitást Magyarországon, amit Európában és a nagyvilágban is megmutatnánk. Ez már több országban is sikerült, jártunk Ausztriában, Spanyolországban, Olaszországban, Franciaországban, Németországban és nemrég jártunk Szerbiában és megyünk Szlovéniába is. Készülünk az április 28-i budapesti koncertünkre is: ez alkalommal olyan válogatott klasszikus zeneművek csendülnek fel, mint Felix Mendelssohn lendületes h-moll vonósszimfóniája vagy a barokk nagymester, Johann Sebastian Bach két zongoraversenye (A-dúr zongoraverseny, BWV 1055, valamint C-dúr versenymű két zongorára, BWV 1061). A szünet után pedig Pjotr Iljics Csajkovszkij Firenzei emlék című nagy ívű, felkavaró hangzású vonósszextettje zárja az estet.

– „A zene lelke” – ahogy a nevetek is jelképezi egyfajta szimbólum?

– Olyan nevet szerettünk volna választani, ami képviseli azt a gondolatot, ami miatt megalapítottuk ezt a zenekart. Nekünk is vannak olyan hétköznapi céljaink, mint szakmai és anyagi fejlődés, vagy a felkérések növelése, de egyetlen igazi célunk van: hogy minden koncertünkön megszólaljon az Anima Musicae, vagyis a zene lelke. Ebben a szellemben is próbálunk, hogy olyan varázslatos pillanatokat teremthessünk, amiért érdemes volt megvalósítanunk egy koncertet, a közönségnek pedig érdemes volt elmenni rá. Arra törekszünk, hogy közös ráhangolódással létrehozzuk azt a csodát, amelyet a zene lelkének nevezünk, amiért valójában dolgozunk.